A kép jobb oldalán Sárosi László (1932–2016) (Fotó: tempofradi.hu)

Az utóbb időben Németországban élő Sárosi egészsége az utolsó időszakban rohamosan romlott, szombat kora délután távozott közülünk. Temetéséről később gondoskodnak.

Sárosi ifjú éveiben a Törekvésben szerepelt, innen lett ifjúsági válogatott. 1949 és 1966 között 316 NB I-es mérkőzésen lépett pályára a Vasasban, amellyel ötször is bajnoki címet ünnepelhetett, 1958-ban pedig a BEK elődöntőjébe jutott. A válogatottban 1956 és 1965 között 46-szor játszott, kétszer szerepelt világbajnokságon (1958, 1962). 1962-ben ötödik helyezést ért el a csapattal. 1964-ben a spanyolországi Európa-bajnokságon bronzérmes lett.

Edzőként irányította többek között a Debrecent, a Haladást, a Volánt és az MTK-VM-et is. Emlékezetes, hogy az általában komolyabb célokért küzdő Ferencváros 1985-ben a kiesés elkerüléséért harcolt, amikor Sárosit kinevezték vezetőedzőnek. A szakember – aki összesen 12-szer ült a zöld-fehérek kispadján – bent tartotta a rekordbajnokot, amelynél ezért azóta is szívesen emlékeznek rá.

Sárosinak – aki nem rokona a méltán híres Sárosi fivéreknek – talán legnagyobb edzői sikere az 1974-es utánpótlás Eb volt, amelyen kapitányként aranyérmet szerzett a 23 éven aluli magyar válogatottal.

SÁROSI LÁSZLÓ – NÉVJEGY
Született: 1932. 02. 27., Budapest
Elhunyt: 2016. 04. 02.
Posztja: balszélső, majd balhátvéd
NB I-ben mérkőzés/gól: 316/25
Válogatottság/gól: 46/0
Klubjai játékosként: Törekvés (1946–49), Vasas (1949–66)
Legnagyobb sikerei: 5x magyar bajnok (1957, 1961, 1962, 1965, 1966), 1x Magyar Kupa-győztes (1955), 3x Közép-Európa-kupa-győztes (1956, 1957, 1962), BEK-elődöntős (1958), Eb-bronzérmes (1964), vb-negyeddöntős (1962)
Csapatai edzőként: Debrecen (1968), Fősped Szállítók (1969–71), ifjúsági és utánpótlás szövetségi kapitány (1971–74), Haladás (1974–79), Volán (1979–81), MTK-VM (1981–83), Vácszentlászló (1984-85), Ferencváros (1985 tavasz), al-Naszr (kuvaiti, 1985–86), SZEOL-Délép (1986–87), Volán (1987–88), Haladás (1990–91), BKV Előre (1993–95)
Legnagyobb sikerei: utánpótlás Eb 1. hely (1974), NB I 5. hely (Haladás, 1976–77); bajnoki cím a másodosztályban: MTK-VM (1982), SZEOL-Délép (1986), Volán (1987), Haladás (1991)

A Nemzeti Sport munkatársa, Budai Miklós 2004-es írásával emlékezünk Sárosi Lászlóra

Nem szeretett balszélsőt játszani Sárosi László, de mi lett volna, ha szeret, hiszen ezen a poszton lett ifjúsági válogatott és standard NB I-es futballista. Ám ő még tízes éveinek közepén középhátvédként szeretett volna futballozni, csakhogy a Kőbányai Törekvés ifjúsági csapatában nem fért a poszt közelébe, viszont a bal szélen átlagon felüli gyorsaságát, remek fizikai adottságát és jó viszonyát a labdával kiválóan kamatoztatta. Olyannyira, hogy 16 évesen már az NB II-es csapat felnőttegyüttesében riogatta a jobbhátvédeket és Szűcs Gyula, az ifjúsági válogatott kapitánya sem tétlenkedett, kipróbálta a címeres mezben az ifjú titánt. Így aztán már nem sokáig járt Sárosi a kőbányai tréningekre, mert több fővárosi nagycsapat is ,,megtámadta". A Vasas nyert 1949 nyarán, de arra talán akkor nem gondolt az öltözőben csókolommal köszönő ifjú, hogy több mint másfél évtizedig tartó ,,házasság" kerekedik ebből a kapcsolatból. Hogy szokja az NB I légkörét és emlékezetes legyen a bemutatkozása, az Újpest 4:1-re kiütötte csapatát. Ám harmadik meccsén már feliratkozott a góllistára, mindjárt két találattal, ugyanis a Vasas 2:0-ra legyőzte a Haladást, vagyis a 17 éves Sárosi főszerepet vállalt. Csatárként az 1952-es év sikerült neki a legjobban, három bajnokin duplázott, összesen kilencszer volt eredményes és számolatlanul küldte középre a gólpasszokat.

Akinek a 9:2 köszönhető

Az akkor rangos Közép-Európa-kupában 1956-ban a Vasas nevezett, de a szervezők nem akarták elfogadni, ugyanis a Bp. Honvédot, vagy a Vörös Lobogót várták. Sebes Gusztávnak, a magyar bizottság vezetőjének minden tekintélyét és kapcsolatát be kellett vetnie, hogy indulhasson a magyar kupagyőztes. Végső érvként azt mondta: ,,Meg fognak lepődni, a Vasas olyan jó, hogy képes megnyerni a kupát!”

A döntőt természetesen a Vasas játszotta a Rapid együttesével. Az itthoni döntetlen után Bécsben már 3:1-re vezetett a Rapid, Baróti Lajos edző előreküldte Sárosit is csatárnak. Ki is egyenlítettek az angyalföldiek, majd néhány perccel a befejezés előtt Sárosi remek cselsorozattal az ötösig jutott, de ott óriási helyzetben a földbe rúgott és mentettek az osztrák védők. Ezután következett a két csapat harmadik összecsapása, amely a Népstadionban 100 ezer néző előtt 9:2-es Vasas-diadalt hozott. Ha Sárosi Bécsben berúgja helyzetét, nincs az a fantasztikus harmadik mérkőzés. Ha tudta volna, nem is bosszankodik. Viszont soha többé nem játszott csatárt.

Védőként a válogatottban

A következő évben azonban meg sem közelítette korábbi teljesítményét, Baróti Lajos, a Vasas mestere látta, hogy nem egyszerű formahanyatlásról van szó és korszakalkotó elhatározásra jutott: játsszon Sárosi védőt. És azt játszott, pályát, pontosabban posztot módosított 21 évesen. Hamar bevált négyes mezben, és védőként is meghívást kapott a válogatott néhány edzésére.

„Törökországban rendeztek egy olyan gálameccset, ahol a magyar keretet két részre osztották és török játékosokkal egészítették ki a csapatokat. Húsz percig egy török legénnyel derekasan futkostunk a partvonal mellett, de labdát nem küldtek arra. Szóltam az ellenfélnél játszó Hidegkutinak, hogy néha indítsa már a török gyereket, majd leszerelem. Nándi kétszer ívelt a török játékoshoz, ő mindkétszer kicselezett és a kapuba lőtt. Aztán Hidegkuti kérdezte: küldjek még labdát?”

A válogatottban 1957 szeptemberében játszott először, a bolgárok ellen 2:1-re megnyert vb-selejtezőn. Már magyar bajnokként játszott Szófiában, mert 1957 tavaszán a Vasas története során először az élen végzett. Egy évvel később fantasztikus klubsiker részese volt. A Bajnokcsapatok Európa-kupájában a CSZKA Szófia, majd az Ajax kiverése után az elődöntőben a Real Madriddal mérkőzött a Vasas.
,,Nem volt reális esélyünk, ráadásul a madridi meccs előtti napon vendéglátóink bikaviadalra vittek bennünket, amit nehezen bírtunk gyomorral. Nekik ez szórakozás, minket viszont nagyon felkavart a látvány.”

Az Aranycsapat romjain gyorsan ütőképes válogatott alakult, amelynek stabil tagja volt Sárosi, aki az 1958-as vb-n a magyar csapat mind a négy meccsén játszott.

„A Wales elleni továbbjutást eldöntő második meccsen egy-egynél láttam, hogy Grosics Gyuszi nekem akarja kidobni a labdát. Láttam, hogy a walesi jobbszélső Medwin a közelben van, szóltam, hogy nem jó és kocogtam előre. Aztán Medwin megiramodott és akkor láttam, hogy Gyuszi mégis arra dobta a labdát, ám már nem tudtam beavatkozni és a walesi csatár megszerezte a győztes gólt, kiestünk.”

Eb-diadal a fiatalokkal

Az 1964-es madridi Eb-elődöntőben elszenvedett 2:1-es vereség után a dánok elleni bronzmeccsen nem került be a csapatba, s úgy vélte, vége a válogatottságnak. Ám tévedett, Baróti kapitány továbbra is számított rá, viszont a Vasasban ingott meg a helyzete. Majdnem tovább volt válogatott, mint klubjátékos. A Vasas 1965-ben megnyert bajnoki címében már csak epizódszerep jutott neki, akárcsak 1966-ban. És ugye ebben az esztendőben rendezték Angliában a vb-t, de már Sárosi nélkül.

Bár nem készült edzőnek, rövid számítástechnikai tevékenység után már a kispadon ült, méghozzá az NB II-es Debrecent próbálta az első osztály felé kormányozni - sikertelenül. Aztán évekig egy nagyon jó szellemű társasággal dolgozott, a Szállítók csapatával, ugyancsak a másodosztályban. A hetvenes évek elején felkérték az ifjúsági válogatott irányítására, majd hamarosan az utánpótlás-együttest is rábízták az Eb-sorozaton. Sárosi ekkor szerzett igazán nevet edzőként. Remekül felépített csapatot alakított ki, bizonyítva, hogy a sokat szapult utánpótlásból igenis lehet számottevő nemzetközi eredményekre képes együttest kiállítani. Az 1974-es tavaszi mérkőzéseket már kisebbfajta futball-láz kísérte, a szurkolók egyre jobban magukénak érezték a kezdetben nem túl sokra taksált fiatalokat.

Nem sütkérezett a siker fényében, hanem elfogadta a Haladás invitálását. A szövetség vezetői nem értették, miért nem marad, de neki hiányzott a rendszeres pályamunka, a napi kapcsolat a játékosokkal. Számára a szombathelyi csapat addig arról volt emlékezetes, hogy első bajnoki góljait a Haladásnak rúgta, ezúttal pedig NB I-es edzőként mutatkozhatott be az együttesnél. Az első idényben nagy csatában maradt bent a csapat az élvonalban, és a tapasztalatokat hasznosítva egy masszív alakulatot rakott össze, többek között Kereki Zoltánból ő faragott beállóst, aki hamarosan a válogatott alapemberévé vált. A második szezonban a szisztematikus munka eredményeként, óriási meglepetésre a 7. helyen végzett az együttes, az 1976–77-es idényben pedig a legjobb vidéki csapatként 5. lett a Haladás, a klub fennállásának sokáig legjobb bajnoki teljesítményét produkálva.

Öt Szombathelyen töltött év után váltott, az újonc Volánt tartotta bent az NB I-ben, majd a fennállása során első ízben a kiesett MTK-VM csapatát kormányozta vissza a legjobbak közé. Szerette a nehéz, kockázatos feladatokat és rendre megoldotta őket. 1985 tavaszán egy másik bajba jutott sztárcsapat kérte a segítségét. A Ferencváros szokásával ellentétben a kiesés ellen hadakozott, egyre kevesebb reménnyel, amikor Sárosi László átvette a csapat irányítását. Játékosként és edzőként is mindig csak ellenfele volt a zöld-fehér együttesnek, kicsit furcsa is volt számára az Üllői úton edzést tartani, ám ezen külső körülmények eltörpültek amellett, hogy egy nagy múltú csapatot kellett a kieséstől megmentenie. Ezúttal is sikerrel dolgozott, noha nem volt ideje elmélyült munkára, hiszen azonnal eredmény kellett és folyamatosan. A Fradi pedig elkezdett nyerni, és bent maradt.

Siker után váratlan búcsú

A nyolcvanas évek második felében ugyancsak „lécrezgős" feladatokat vállalt, szerette a kiélezett helyzeteket. Öt év alatt három együttest hozott fel a másodosztályból: a Szegedet, a Volánt és régi szerelmét, a Haladást. Az 1991-es szombathelyi siker után megbeszélésre készült a vezetőkkel és még az irodába vezető úton sem tudta eldönteni, hogy milyen feltételekkel írja alá az új szerződését, ám a vezetők nem erről akartak tárgyalni vele, hanem megköszönték a munkáját.

Számtalanszor tapasztalta, hogy mennyire rögös az edzői pálya, de ez a pofon, amit Szombathelyen kapott, sok volt neki. Bár még dolgozott a BKV Előre csapatánál, más feladatot már nem vállalt. Talán ha a Vasas hívta volna.