HIRDETÉS
HIRDETÉS
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2018.09.22 09:25 Frissítve: 2018.09.22 10:04

Égi pálya – képzelt interjú a Bozsik-stadionnal

Ma, azaz 2018. szeptember 22-én este utoljára gyúlnak ki a fények… Merthogy búcsúzik a stadion, amely Puskás Ferenc és Bozsik József otthona volt. Búcsúzik a stadion, amely megszámlálhatatlan sikernek volt szemtanúja. Búcsúzik a stadion, amelyet sújtott vihar és tűzvész is, de újra és újra feltámadt poraiból. Búcsúzik a stadion, amelynek főkapuján hamarosan begördülnek a munkagépek. Képzelt interjú a Bozsik-stadionnal.

HIRDETÉS
Szombaton búcsúzik a Bozsik-stadion (Fotó: Földi Imre)

 

– Búcsúzni jöttem...
– Te könnyezel, kisbarátom?

– Dehogy, csak a büfében kapható zsíros kenyéren túl sok volt a hagyma.
– Vagy úgy. De jó, hogy szóba hoztad a büfét! Emlékszel, hogy 2007-ben lett? Amikor a régi VIP-termet kettéválasztották. Az egyik fele lett a sajtószoba, a másik a büfé. Utóbbiba is érdemes betérni, de előbbibe még inkább. Ha megszámolod, hány trófea van ott, fizetek neked egy zsíros deszkát. Merthogy régen így mondták.

 
Tiszteletteljes búcsú – Cserháti András jegyzete 

– Az ön idejében?
– Az én időmben? Szerinted mi az én időm, kisbarátom?

– Hetvenkilencnek tetszik lenni, nem?
– Attól függ. Helyrajzilag annyi vagyok, mert 1939 óta állok itt, de érzelmileg...

– Érzelmileg?
– Innen kétszáz méterre húzták fel a KAC-pályát – még 1912-ben. Egyesek szerint az nem én voltam, mások szerint az is én voltam. Hogy őszinte legyek, nekem lassacskán mindegy, hogy százhat vagy hetvenkilenc évesnek tekintenek. Ha minden igaz, hamarosan begördülnek a főkapun a munkagépek, és akkor...

– Kérem, ne folytassa! Ne a rombolásról beszéljünk, hanem az építésről, arról, hogy mi volt hetvenkilenc – vagy akár százhat esztendeje!
– Ezer örömmel, kisbarátom! Kezdjük ott, ahol minden indult. Nem is tudom, őrzi-e a kispesti emlékezet azokat a falragaszokat, amelyek 1912 novemberében az akkor még községnek számító településen azt hirdették, hogy hamarosan pályanyitó mérkőzést rendez a Kispesti Athlétikai Club. Mesébe, kis pesti mesébe illik, ahogy felépült a pálya. Gyűjtés indult a helybéli iparosok és kereskedők körében, és elsősorban Polacsek Ferenc szállodatulajdonos, valamint Herbacsek Ferenc fakereskedő hathatós anyagi támogatásának köszönhetően fel is húzták a sporttelepet.

A főkapun hamarosan munkagépek hajtanak be (Fotó: Szabó Miklós)

– Emlékszik még az első meccsre?
– Öreg vagyok, nem szenilis! Az egyik legvidámabb vasárnap volt, 1912. december elseje. A harmadosztályban játszottunk még, és úgy fogadtuk aznap az éllovas Megyer SC-t, hogy egypontos hátrányban voltunk vele szemben. Kilencven perccel később már mi voltunk előnyben, ugyanis kettő nullára nyertünk. Van sejtésed arról, mennyi volt a jegy?

– Klubkártyával vagy anélkül?
– Anélkül... Hatvan fillér, kisbarátom. Ha aznap kizötykölődsz Kispestre, két mérkőzést látsz – a főmeccs előtt összecsapott a KAC II és a Megyer II, csupán a miheztartás végett: a Szövetség-díjért.

– Sajnálom, hogy lemaradtam róla. És az élvonalbeli premier?
– Azt intézzük el annyival, hogy 1916. szeptember harmadikán a III. Kerület három nullára legyőzött minket.

– Így emlékszik erre is?
– Mire is?

– Semmire... Hanem igaz-e, hogy már 1921-ben felvetődött, hogy egy új pályát kellene felhúzni?
– Igaznak igaz, csak csúsztak vele tizen­nyolc évet... Nem mintha bármi gond lett volna velem az eredeti helyen, sőt mi több, a Magyar Labdarúgó-szövetség hamar első osztályú pályává minősített. Bár volt, akinek ez nem tetszett, a Ferencváros még tiltakozott is a besorolás ellen, mondván, az öltözők szűkek, világítás híján csak fényes nappal lehet játszani, a kerítés mögötti „magaslesről” meg ingyen nézhetik a meccset azok, akiknek nem áll szándékukban belépőt váltani. Azért látom, olvastál ezt-azt rólam, de vajh azt tudod-e, hogy a rosszmájúak miért mondták anno, hogy temetői hangulat van mifelénk?

– Tán azért, mert ha valaki a kelleténél nagyobbat rúgott a labdába, az a szomszédos sírkertben kötött ki.
– Mármint a labda... Amúgy jól beszélsz, kisbarátom, régen ez úgy volt, hogy innen a Lipták-gyár, onnan a temető, amonnan az izraelita temető határolt, mindenre volt lehetőségem, csak terjeszkedni nem. Ahol pedig a mostani műfüves pálya található, ott a városi kertészet üzemelt. Azt is tudod, hogy milyen pálya volt a műfüves előtt?

A szentély madártávlatból (Fotó: MTI)

– Csak nem salakos?
– Jó, ez könnyű kérdés volt. Ha azt is megmondod, merre vetődött még fel az új pálya építésének gondolata 1938-ban, egy téglát hazavihetsz a bontás után.

– Röstellem, de nem tudom.
– Mentségedre szól, hogy régen volt. Kispest 1922-ben kapott városi rangot. A KAC már évek óta kérte Kispestet, hogy húzzon fel egy új pályát, de mivel a várostanácsnak saját, erre a célra szabadon bocsátható területe nem volt, a fővároshoz fordult, hogy a Budapest–Szeged vasútvonal és a városhatár között fekvő mintegy tizenöt holdnyi területet engedje át sporttelepépítés céljára. Ez a terv nem jött be. Mint ahogyan az sem, hogy ott, ahol a Budapestről kifelé haladó 40-es, illetve 50-es villamos útja elvált egymástól, azaz a mai Határ úton húzzák fel az új pályát. Így jó ideig minden maradt a régiben. Az idő tájt azt duruzsolták, hogy azért is, mert Pesten volt egy zöld-fehér és egy kék-fehér egylet, amely nem örült volna annak, ha egy új stadiont építenek a közelben. Akkoriban ugyanis az volt a módi, hogy a nagyok kiadták a pályájukat a kicsiknek – bizonyítékom a mai napig nincs rá, és feltehetőleg már nem is lesz, úgyhogy óvatosan mondom: minden bizonnyal féltek attól, hogy egy-két kicsi nem őket választja, és akkor csökken a bevételük. No de erről ennyit.

– Igaz is, évtizedek távlatából ne szítsuk a tüzet.
– Fájó pontra tapintottál, kisbarátom. Az a név mond neked valamit, hogy Attila?

A Honvéd a közeljövőben kényszerből lesz úton, a hazai meccseit is albérletben játssza (Fotó: Nemzeti Sport)

– Naná! Plókai, Piroska, Dózsa, Kámán, Forrai...
– A választ elfogadom, de nem rájuk gondoltam. Sokkal inkább arra, hogy 1934-ben... Várj csak, ennyire ne szaladjunk előre! Induljunk onnan, hogy 1927 nyarán Kispest városa végre-valahára kiírta az építési pályázatot. Így szól a monda: Monda Sándor helyettes polgármester volt a fő támogatója a tervezetnek. Mármint annak, hogy modernizálják a pályát, voltaképpen engem. A tribünt az egykori futóbajnok Benedek János tervei és felügyelete mellett a Benedek és Stieber cég építette. Hatvannégy méter hosszú volt, harmincnégy hatszemélyes páholyt alakítottak ki, és további tizenöt sorban mintegy kétezren találtak ülőhelyet maguknak. A lelátóavató meccsen, 1927. szeptember 11-én három kettőre nyertünk a Vasas ellen. A mesterhármast jegyző Szabótól ez profi munka volt. Olybá tűnt, a tribün felhúzása is az volt, ám 1932 nyarán a vihar letépte a tetejét. A bírósági szakértő utóbb megállapította, az építkezéskor elmulasztották a szélvezető nyílások kivágását. Kispest beperelte az építészt, de mivel nem maradhattam fedél nélkül, jól jött, hogy a városfejlesztési bizottság megítélt négyezer pengő kölcsönt az új tribünre. Ez el is készült 1933 szeptemberére, örömben mit sem törődtem azzal, hogy fából. Hanem aztán jött az Attila.

– Melyik?
– A Miskolci Attila. Az is egy futballegylet volt, bizony. Míg nem rombolnak le, nem feledem, 1934. május hatodikán kettő nullára vezettünk ellene, amikor a mérkőzés ötvenhetedik percben tűz keletkezett a lelátón. Olyan rohamosan terjedt, hogy mire kiértek a tűzoltók, hamuvá lett minden. Még most is érzem az égett szagot. A vizsgálat kiderítette, hogy a tragédiát a miskolci drukkerek okozták, s mivel ők nem voltak hajlandók kártérítést fizetni, Kispest városának kellett újfent segítőkezet nyújtania. Százezer pengőt adott a pálya újjáépítésére, ámbár akkoriban megint felvetődött, hogy elköltöztetnek. A kőbányai Vasgyár utcai vasúti megállót és a kispesti Lehel utca között fekvő területet nézték ki nekem, az egykori Autóbusz-pálya, a mai KÖKI helyét. Cseppet sem bánom, hogy végül volt maradásom – 1938-ban kezdődött az építkezés, és 1939 februárjában már az utolsó szög is a helyére került. Azóta egy tapodtat nem mozdultam innét.

– Kispest krónikása, Kaszás Kálmán úgy engedett utamra, hogy megsúgta, ön olyasmivel dicsekedhetett, amivel abban az időben senki.
– Bizonyára a tornateremre célzott. Puskás Öcsiék ott edzettek telente. Máskülönben volt itt minden: gyönyörű gyepszőnyeg, hideg-meleg vizes zuhanyzó, futópálya, iroda, gondnoki lakás és étterem is. Azt a bizonyos téglát mégis hazaviheted majd, ha megmondod, ki ellen volt a stadionavató 1939. február tizenkettedikén?

– Csak nem a Nemzeti tizenegye ellen? Vihetem?
– Egye fene, viheted.

– Azt, hogy a vendégek kettő egyre nyertek, már elfelejtettük, ugye?
– Természetesen! Azt viszont nem, hogy a vörös salakos futópályámon rendeztek atlétikai versenyeket, de még náluk is nagyobb port kavartak a salakmotorosok. A szép zöld gyepemen nemcsak rúgták, dobták is a labdát, nagypályás kézilabdameccset is vívtak énnálam. Volt kosárlabdapalánk is, de hogy hol, már nem ugrik be. Hiába, a hetvenkilenc év hosszú idő. A százhatról nem beszélve...

Puskás Ferenc (1952) (Fotó: MTI/Bojár Sándor)

– Hány futballmeccset látott?
– Majd' ezernégyszázat. Az biztos, hogy 1115 NB I-es, 98 MNK-, illetve MK-, és további 140 nemzetközi kupamérkőzésnek adtam otthont. Ezenfelül volt itt Kispest-kupa- és Erdélyi Kupa-meccs, Pünkösdi Torna, sőt Corinthian-díjmérkőzés is. Egyébiránt az ezerötszáz meccs is összejöhetett volna, ha az elmúlt évtizedek alatt a csapat nem kényszerül többször is arra, hogy Kispesttől távol vívja a hazai mérkőzéseit. Az 1955-ös bajnokságot például végig idegenben játszotta le, pályaválasztóként túlnyomórészt a Népstadionban, egyszer-kétszer a Népligetben fogadta ellenfeleit, de így is simán bajnokok lettek az Öcsiék.

Tichy Lajos (1960)

– Akartam is kérdezni, Puskás kápráztatta el leginkább a megannyi kispesti klasszis közül?
– Ki más? De nem volt olyan év, hogy ne ejtett volna ámulatba valaki. Kezdve a Kispest első válogatottjával, Varga Péterrel, folytatva a klub történetében először ezüstérmet nyerő csapat három tagjával, Eisenhoffer Józseffel, Jeny Rudolffal és Stallmach Alajossal, aztán ott volt Nemes József, akiről mindennél többet mond, hogy a kis Puskás példaképként tekintett rá, és persze Bozsik tanár úr, Czibor Zoli, Bányai Nándi, Kocsis Sanyi, Tichy Lajos, a másik Kocsis, a Lajos, Kozma Misi, Kovács Kálmán, Détári Döme, Gyimesi Laci... Soroljam még?

– Napestig tudná?
– Bármeddig. És akkor még a trénerekhez hozzá sem fogtam. Az öreg Puskás, aki a maga korában az egyik legjobb fedezet volt, és aki edzőként először nyert bajnokságot a Honvéddal, aztán Kalmár Jenő, Tichy Lajos, Komora Imre, Bicskei Bertalan, Mezey György, Martti Kuusela és persze Marco Rossi. A játékosokra visszakanyarodva: a nyolcvanas évek aranycsapatának összes tagja ugyanúgy a szívemhez nőtt, mint a harmincas évek szélvészgyors balszélsője, Serényi Imre. És magától értetődően kötődöm a mai gyerekekhez, akik a szemem láttára cseperedtek fel. Baráth Boti, Nagy Geri, Gazdag Dani, Hidi Patrik és a többiek. A nagyapjuk, hovatovább a dédapjuk lehetnék. Az utolsó bajnoki címet nekik köszönhetem. Istenem, nem látok már többet...

A Honvéd utolsó bajnoki címét szerző csapata a Bozsik-stadionban (Fotó: Nemzeti Sport)

– Miért hunyja be a szemét?
– Mert amíg tehetem, felidézem magamban, mi volt itt 2017. május 27-én. Abban a napban benne volt minden, ami a Honvéd. A Tichy Lajoson felnőtt nagypapák jöttek ki a Nagy Antiékért rajongó fiaikkal és a már az Eppel Marci, Gróf Dávid, Kamber „Gyuri”, Holender Filip bűvöletében élő unokáikkal. Az öltözőben, abban a picinyke, javarészt fehér csempékkel borított öltözőben egy órával a Videoton ellen bajnoki döntőt megelőzően pergett a film. „Még egyszer harcba szállok. Megvívom az utolsó nagy csatát. Ma élek és meghalok. Ma élek... és meghalok...” – így indult a film. A hideg futkosott az öreg hátamon. Üzentek a családtagok, üzentek a korábbi játszótársak, üzentek a szurkolók. Volt köztük olyan, aki szemtanúja lehetett a legutóbbi, huszonnégy évvel korábban megnyert bajnoki címnek, de volt köztük olyan is, aki még nem is élt akkor. A srácok kirontottak az öltözőből, és még egyszer, utoljára kitették a szívüket a pályára. Küzdöttek egymásért, az edzőjükért, a Honvédért, a legendájukért, küzdöttek azokért, akik ott voltak velünk, és mindazokért, akik már nem lehetettek velünk. A hentes Dodi bácsiért, a taxis Lajosért, Mobilért, a „szemüveges” Gézáért és a többiekért. Sokan, túl sokan mentek már el közülünk. És nemsokára én is követem őket.

Gujdár Sándor (1980) (Fotó: MTI/Benkő Imre)

– De még itt van! Meséljen, amíg csak lehet.
– Mindig félelmetes hírem volt. A Sárkány-középről hallottál? Ma a Puskás Ferenc utca 1-3. a címem, de annak idején a Sárkány utca volt. Úgy tartják, 1933-ban alakult meg az első szervezett(szerű) kispesti szurkolói csoport, na, az volt a Sárkány-közép. Az ellenfelek sárkánybarlangnak hívtak, göröngyös út vezetett hozzám, nem szívesen jöttek ide, akadt, aki azt is elintézte, hogy ne itt, hanem a Ganz-Mávag pályán játszhasson a Kispest vendégeként. Itt mindig olyan drukkerek voltak, akik mindenüket odaadták volna a csapatért. Akik az egyik éjszaka leszerelték a főkaput, mert úgy volt, hogy másnap lelakatolnak...

Détári Lajos (1985)

Akik egy álló napon át gyűjtötték a szemetet körülöttem és tettek meg mindent azért, hogy ráncba szedjenek, hogy a következő reggelre várt MLSZ-bizottságnak semmi se szúrja a szemét, és még egy évre megadja nekünk az NB I-es licencet. Akik akkor is győzelembe hajszolták a csapatot, amikor más már régen feladta volna.

– Apropó, melyik volt a legemlékezetesebb diadal?
– Ne kívánd tőlem, hogy kispesti siker és kispesti siker között különbséget tegyek. Tizennégy bajnoki címmel és hat kupagyőzelemmel dicsekedhetünk, jóllehet az 1955-ös NB I-es aranyat, ugyebár, nem itt szerezték meg Cucuék, mint ahogy Dajka Laciék sem az 1985–1986-ost, a féltucatnyi kupagyőzelemből meg csak kettőt ünnepeltünk hazai környezetben. Mondjuk az 1996-os siker nagyot szólt. Szakadó eső, a BVSC sokáig tartja az első meccsen megszerzett egygólos előnyét, mígnem a nyolcvanhatodik percben jön Piroska, a nyolcvankilencedikben Árgyelán – és percekkel később ezrek zengik a gyepen, hogy „Kupagyőztes! Kupagyőztes!” A falaim beleremegtek, holott 1939-ben vasbetonba öntöttek.

Bozsik József (1962)

– A nevét pedig sokan imába foglalják.
– Ha tudnád, mit éreztem 1986. október elsején... A Bröndby elleni BEK-mérkőzés alkalmával tiszteltek meg azzal, hogy elneveztek Cucuról, bocsánat, Bozsik Józsefről. Arról a csodálatos emberről, aki hajdanán azon fák között rugdosta a labdát örök barátjával, Öcsivel, amelyek a csapat mellett immár huszonhét esztendeje jóban-rosszban kitartó Északi Kanyar törzshelyéhez vezettek, aki előttem vált tehetséges kölyökből 101-szeres válogatott zsenivé, és akinél jobban nagyon kevesen kötődtek a Honvédhoz. Az, hogy az ő nevét viselhetem, mindennél többet jelent nekem. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy tizenegy éve az Újtemető utcát is átkeresztelték, és azóta a Puskás Ferenc utcán keresztül jutnak el hozzám a szurkolók, ne csodálkozz azon, hogy a világ legbüszkébb stadionjának vallom magam. A Bröndby sajnos elbúcsúztatott minket, de volt, ami vigasztaljon: biliárdasztal simaságú gyepszőnyeget kaptam, amely – Magyarországon elsőként – alulról fűthető volt. Az már nem ide tartozik, hogy a berendezés gyorsan meghibásodott, ráadásul a beüzemelése alaposan megrövidítette a klubkasszát, ezért kétszer ha használták.

– Legalább a világítás működött.
– Ó, az már 1967 óta szuperál! A Haladás elleni május huszadikai barátságos meccsen avatták fel a reflektorokat, azóta fényárban úszom. Istenemre mondom, nincs annál szebb látvány, mint amikor felgyúlnak a lámpák, megvilágítják a szent gyepet, a csapat ünnepli a győzelmet, miközben a fanatikusok azt dalolják: „Mikor megszülettem, a Kispesté lettem, ne kérdezd, hogy miért, magam sem értem. A Bozsik-stadionban a Kanyarba mentem, és azóta minden meccsen csak ezt éneklem...”

– Mi tagadás, sokszor lehettek nótás kedvükben.
– Már érzem, hogy fáradok, ha nem haragszol, kisbarátom, lassan be is fejezem a nosztalgiázást, de két nagy meccsről még regélek neked. A KEK-ben indultunk 1970-ben, szeptember tizenhatodikán három egyes vereséget szenvedtünk Aberdeenben. Két héttel később, a visszavágón úgy nyertünk három egyre, hogy Kocsis Lajos hiába lőtt szenzációs gólt szabadrúgásból, a játékvezető, arra hivatkozva, hogy nem volt sípszó, újrarúgatta. A közönség őrjöngött, a skótok röhögtek a markukba, Lajos pedig rezzenéstelen arccal odaállt – és ugyanúgy betekerte a labdát a bal felsőbe, mint egy perccel korábban. A nemzetközi kupák történetében először tizenegyesek döntöttek a továbbjutásról, abban a hangulatban nem létezett, hogy ne mi nyerjük meg a párbajt. Meg is nyertük, méghozzá úgy, hogy az utolsó tizenegyesünket a kapusunk, Bicskei Berci vágta be! Hat évvel később a Dózsa még nagyobb előnnyel jött hozzánk az MNK-negyeddöntő második felvonására, hiszen a Megyeri úton öt egyre nyert. A visszavágón meg hat egyre kikapott...

Kovács Kálmán (1988)

– És az a nyolcas a csepeli kerékben?
– Sallói Pista négyet rúgott – mint Kovács Kálmán 1987-ben a Panathinaikosznak. Ja, és mint 1988. június elsején a Kaposvárnak. A negyedik gólja után lesétált a pályáról, mondván, a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Azzal a győzelemmel lettünk tizedszer bajnokok. Szóval, Csepel... Valóban rúgtunk neki nyolcat, négy nappal később pedig fogadtuk a Manchester Unitedet a BEK-ben. A kandelábereken is lógtak, annyian voltak. És hát a rangadók... Pintér Sanyi mindjárt az első Fradi elleni mérkőzésén duplázott, Tichy Lajos a búcsúmeccsére tette fel a koronát azzal, hogy bombagólt lőtt a Vasasnak. Rég volt, szép volt – de, hála a Teremtőnek, igaz volt.

– Van olyan, amit szívesen elfelejtene?
– Volt itt kardlapozás, kődobálás, bírókergetés, miegymás, csakhogy ez mind elvész a múlt homályában.

– Mi az, ami marad?
– Ha én már nem is leszek, az emlékek örökre elkísérnek titeket. Nem tudhatom, mi lesz itt két-három vagy húsz-harminc év múlva, de ti, drága kispestiek, úgyis emlékezni fogtok mindarra, amit most meséltem. Te meg ne sírj, kisbarátom, ne sírj. Nézd csak, kigyúltak a fények...

(A cikk nem jöhetett volna létre, ha nincs Kaszás Kálmán, nincs a csak.taccs.hu oldal – és nincs a Bozsik-stadion…) 

Puskás Ferenc (1994) (Fotó: Kristóf Lajos)

 

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.13 22:04:30

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Megerősítették az izomzatot, hogy átvegye a szalagok szerepét.

2018.11.13 12:04:43

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

Rózsa Dániel 2016-ban Djuricin 11-esét is kifogta. A Vidi mintha nem ugyanaz a csapat lenne a kupameccsek után.

2018.11.12 10:25:38

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A Vidi-edző szerint az alapemberek hiánya nem lehet kifogás. A 14. forduló mestermérlegei.

2018.11.12 00:49:01

Labdarúgó NB I SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. Szurkoljunk azért, hogy a Vidi tavasszal is érezze a kettős terhelést.

2018.11.11 12:28:14

Labdarúgó NB I DOROS LÁSZLÓ

Ismét botlott az európai kupamérkőzés után a bajnok, most Mezőkövesden hagyta ott mindhárom pontot.

HIRDETÉS
HIRDETÉS