HIRDETÉS
VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2018.11.25 23:16 Frissítve: 2018.11.25 23:24

detari@ – Vincze András publicisztikája

Kürtőkalapos ember állt a pálya szélénél. Olyan volt, mint egy tökéletesre simított, szögegyenes partvisnyél. Vékony, aszketikus teste egybeforrt a kürtőkalappal, úgy tetszett, mintha a születése után nem is pólyába bugyolálták volna, hanem azt a kéményszerű fejfedőt nyomták rá, s úgy nőttek fel együtt, hogy aztán az élet szentségében megőszülve, no meg napról napra fényesre suvickolva álljanak elegánsan a Wembley (mármint a régi Wembley) gyepétől körülbelül félméternyi távolságban.

A kürtőkalapos volt a világ egyik legnagyobb futballszentélyének gyepőrzője.

Ne csodálkozzunk ezen, Angliában van ilyen szakma is, sőt, a szövetség és a liga igencsak komolyan veszi a játékterek állapotát, minőségét, s a mai napig patinás díjjal honorálja a „pályamesterek” munkáját. Futballtörténeteim és -emlékeim egyik kedvenc hőse 1996. május 17-én kora este e rendkívüli munkájának legmegrázóbb pillanatait élte át.

Először akkor hökkent meg, amikor az öltözőből kiözönlő játékosokkal együtt a pályára akartak lépni a magyar újságírók is (ehhez annyit kell tudni az akkori időkről, hogy anno a nemzeti csapat meccs előtti utolsó edzését a pálya széléről nézhették a tudósítók, sőt, az akkori szokás szerint a szövetségi kapitány a gyakorlás előtti bemelegítés során, majd a tréning végeztével a gyepen beszélgetett el a zsurnalisztákkal, s az akkoriban regnáló mesternél, a sajtóval amúgy is lazábban viselkedő Csank Jánosnál pláne ez volt a helyzet). A második, immár megrendítő sokk pedig akkor érte a Wembley gyepőrét, amikor az Európa-bajnokság előtti stadionfelújítás során a nézőteret a játéktértől elválasztó emeletmagasságú nejlonfüggöny mögül előlépett a magyar válogatottat Londonba elkísérő – Puskás Ferenc. A döbbenet azonban csak tizedmásodpercekig tartott, s azt szinte rögvest követte az a gesztus, amely az angol labdarúgást a világfutball királyi trónjára emeli: a kürtőkalapos, szmokingos, fehér kesztyűs ember elegáns, de félreérthetetlen kéztartással megálljt parancsolt, s egyetlen hangos, udvariatlan szó nélkül a kapu mögötti placcra irányított minket, zsibongó, nyomakodó újságírókat, majd elegáns fordulással, a kürtőkalapját levéve, mély meghajlással utat engedett a szent gyep felé kitartóan lépkedő Öcsinek. A pályán aztán feszes tartással végigkísérte minden idők legnagyobb magyar futballistáját, azt az istenséget, aki az Aranycsapattal 1953. november 25-én az Anglia elleni 6:3-mal más dimenzióba helyezte a sportágat, s aki akár a Wembleyben is gyepre léphetett – utcai cipőben. Nem hajbókolt, nem sustorgott Puskás Ferenc fülébe, elegánsan sétált két-három lépéssel mögötte. Olybá tűnt, mintha mindketten a gyönyörűen kifésült fű felett járnának, néhány perc elteltével aztán ő is megnézte, ahogyan Öcsi egy ihletett pillanatban – öltönyben, kisuvickolt, fekete bőrcipőben – a fotósok kedvéért megismétli a legendás visszahúzós csel után lőtt gólját (és higgyék el, mindent ugyanúgy csinált azon az 1996-os májusi estén, s ugyanoda küldte a labdát, mint az Évszázad mérkőzésén), s amikor a legenda kilépett a pályáról, akkor a kalpagját újfent levéve meghajolt (ehhez pedig hozzá kell tenni, hogy ekkor Öcsi kezet rázott a gyep elegáns, udvarias és féltő őrzőjével, hiszen tudta, a nemes, sok csatát megélt híres pálya ennek a rendkívüli gondoskodásnak hála vehette hátára a labdarúgókat).

Amikor manapság egyre többször hallom, olvasom, vagy a pályákon magam is láthatom, milyen elkeseredett harcot vívnak az egykoron ünnepelt magyar futballisták a bejárati kapuknál, amikor nem egy kiváló, sok klubmeccsen s címeres mezben játszott mérkőzésen tündöklő kiválóság azért nem megy el csapata stadionjába, mert szinte megalázó procedúrát kénytelen megélni már a parkolás pillanataiban, akkor az emlékeim között mindig visszalapozok 1996-ig, Londonig. Azért teszem ezt, mert hinni akarom, hogy a futball dicsősége (amelyek között persze nem mindegyik lehet Puskás-legendájú, hiszen Öcsi a világ legismertebb magyarja) csakis abban a pillanatban válik valóságossá, amikor az egykoron ünnepelt sportoló a leghétköznapibb módon válhat kivételezetté.

Nekünk, magyaroknak kincseink a nagy nevek, s fájdalom, éppen ők azok, akik a legarcpiritóbb módon kénytelenek szembesülni a sportág hazai értéktelenedésével; akiket büszkén emlegetünk, s vágyakozva elevenítjük fel a dicsőséges tetteiket, de végül mégis nekik kell megtorpanniuk a bejáratnál, amikor elhangzik a kérdés: Tessék? Kicsoda ön?

Détári Lajost például a minap nem engedték be a Magyar Futball Akadémia megnyitójára, korábbi klubja pedig közleményben magyarázta el, miért nem (mert nem igazolta vissza, nem erősítette meg részvételi szándékát), de mire idáig jutok e sorok írásában, hát épp ilyen röpke idő telt el addig, amíg Döme tökéletesen döntött: visszafordult, és hazament.

Persze aztán már ő hiányzott a legjobban – azonban késő bánat, mert csakúgy, mint a pályán, még az új stadionnál is a kapu előtt dől el minden.

A Honvédnak egy ilyen kaliberű játékos az adott pillanatokban (lásd: beléptetési procedúra) a legfontosabb lehetne, akkor főleg, amikor az ünnepi pillanatok sorában a legritkább, a jövő magyar labdarúgásáról szóló jön el, abban az összefüggésben főleg, hogy a szőke üstökű középpályás az egyesületnek nemcsak egy neve, hanem az egyik legtekintélyesebb személyisége... De nem cifrázom itt a jelzőket (most már minek?), ám utólag újra és újra eltöprengve az eseten, oda visz el a gondolat, nem e-mailt kellett volna elküldeni a detari@ kezdetű címre, hanem elegáns autót, amely a legendás 10-est a küszöbig viszi.

Persze tudom, kritizálni könnyű (utólag pláne!), de a helyzet az, hogy a világot járva nem csupán a Wembleyben láttam kürtőkalapos futballáhítatot. Igaz, a franciaországi Nimes-ben másként álltak őrt a futballmúltjuk s jelenük előtt. A Honvéd (akkoriban éppen Kispest-Honvéd) szintén a kilencvenes évek közepén, 1996 szeptemberében játszott az akkor a francia harmadosztályban szereplő, de nemzeti kupagyőztes klubbal a KEK-ben. A francia város és az egyesület is ünnepnapként élte meg az összecsapást (számukra az is lett, hiszen 3–1-re győztek, s harmadosztály ide, harmadosztály oda, végül tovább is jutottak), s ennek fényében figyeltek minden részletre. Az ünnep tehát már a főbejáratnál ünnep volt: a kapuban állt egy ősz hajú, keskeny bajuszú öreg, akiről elsőre azt hihette az ember, hogy a Nimes elnöke, mígnem kiderült, hogy ő „csak” a korelnök ajtónálló (jegyszedő, na...). Viszont ő (volt) az, aki mindenkit ismert a városban, s természetesen hiba nélkül vette észre a tömegben a kapu felé araszolgató egykori labdarúgókat is, akiket aztán franciás harsánysággal üdvözölt, s akik mind-mind meglapogatták az öreg jegyszedő vállát.

A bácsinak ennyi volt a dolga: felismerni, ismerni, betessékelni. Miután élete jelentős évtizedeit a klub szolgálatában töltötte el, ismerte a Nimes egykoron volt labdarúgó-legendáit, s ismerte az akkori időszak utánpótlás-játékosait is, hiszen a kölykök is a szeme előtt cikáztak ki és be az általa őrzött ajtón, s persze ismerte a város focirajongó potentátjait, a bérletet váltó szurkolókat, az arénában ellenfélként megforduló klubok megannyi futballistáját – egyszóval ismerte egész Franciaországot. Az 1937-ben alapított, tehát tekintélyes múltú Nimes Olympique-nél pedig bolondok lettek volna nem kihasználni az öreg évtizedek ajtónállásában felhalmozott tudását, azt, hogy tévedhetetlenül tudta, kinek merre vezethet az útja a bejárat előtti placctól a lelátóig; ki az, aki jegyet, bérletet felmutatva léphet be, ki az, akinek minden kérés, kérdés nélkül is ajtót kell nyitni, sőt, ha kell, leporolni a cipőjét is. Nem lehetett véletlen, hogy azon az 1996-os KEK-meccsen szék nem maradt üresen, s hogy dörgő taps fogadta a bemelegítés során egyenként bemutatott VIP-vendégeket is.

Elgondolkodom, miből állna az, ha minden klubnál lenne vagy lehetne olyan öreg, aki behív, aki szóval tart, aki sztorizgat, aki meghajol, aki utat mutat abban a néhány percben, sőt, inkább csak másodpercben, amíg az amúgy szigorúan bezárt kapu végül elegánsan, szinte észrevétlenül kinyílik az egykori 1-esek, 2-esek, 3-sok, 5-ösök, 8-sok, na és persze a 10-esek előtt.

Aki azt is tudja, hogy detari@ csalhatatlanul – Détári Lajos.

A Döme.

2019.02.16 13:33:09

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A debreceniek a hajráig még hátrányban voltak, a debütáló Zsóri Dániel ollózós gólja döntött a 94. percben.

2019.02.14 22:53:22

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

Az MTK négy éve nem látott szériába taszíthatja a Vidit, a DVTK 2014 óta nem volt ilyen jó sorozatban.

2019.02.15 21:54:53

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

2019.02.15 23:21:21

Labdarúgó NB I DEÁK ZSIGMOND

ALAPVONAL. A gólszépségverseny igen érdekes műfaj, itt a záróakkord mindenképpen katartikus, kérdés, mennyire számít az odáig vezető út (lásd akció), a tét, az ellenfél minősége, a körülmények és még számos további tényező.

2019.02.15 23:14:54

Labdarúgó NB I SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. A Haladás is csúszik, kérdés, lesz-e ennek valaha felelőse.