Berendy Pál (Fotó: Nemzeti Sport)

Egyértelműen a Vasas valaha volt legeredményesebb futballistája (négyszeres KK-győztes, ötszörös magyar bajnok, MNK-győztes, BEK-elődöntős, 24-szeres válogatott), ám ha szó esik róla, leginkább a szívét emlegetik, igazi csapatemberként emlékeznek rá, az emberfogás nagymestereként – hogy Illovszky Rudolftól a Botond becenevet kapta, aligha véletlen.

Igaz, ami igaz, nemigen éltek meg mellette a csatárok, Puskás Öcsi éppen úgy nem szerette, ha ő állt vele szemben, mint Albert Flórián vagy Tichy Lajos. Szívós volt, nem ismert lehetetlent, keménységért sem ment a szomszédba, ám durvaságra sohasem ragadtatta magát. Azaz egyszer, 1957-ben a dorogi Kinczel László a futópályán landolt a belépője nyomán, de egyrészt Kinczel kereste bajt (oda-odalépegetett), másrészt a Berendyt ostorozó újságíró nem véletlenül így kezdte: „Ön udvarias, jó modorú sportember, akit mindenki becsül...” Megjegyzendő: sohasem állították ki.

És szerény volt. Ha emlegettem neki, hogy senki sem fogott úgy embert, mint ő, mindig 1964 nyarát, egy Honvéd-meccset idézett, amikor 87 percig Tichy Lajos mozdulni sem tudott mellette, ám három perc alatt két gólt lőve 2:3-ról 4:3-ra fordított. Mondtam, hogy Tichy az más, bólintott, majd csendben hozzátette: „Talán én sem voltam akárki...”

Sőt – vágtam rá, és mondom most is. Mert aki úgy volt szolgája a csapatnak, hogy nagyon tudott futballozni (1953-ban, még összekötőként tíz perc alatt ért el mesterhármast a Szombathely ellen), alázatáért megérdemel minden tiszteletet. És az sem intézhető el egy kézlegyintéssel, hogy 1958-ban a Real Madridot BEK-meccsen 2:0-ra legyőző Vasasban „Berendi volt a jobbik fedezet, aki kimagasló teljesítményt nyújtott”. Hogy nem elfogult az értékelés, arra bizonyíték, hogy madridiak százezer dolláros ajánlatot tettek neki.

Nem ment, félt, hogy a családját retorzió éri itthon, s maradt a Vasas miatt is. Amelyben 1952 és 1967 között játszott, másfél évtizedes hűség akkor is elismerést érdemlő, ha akkoriban még a legnagyobbak sem váltották a mai módi szerint, azaz mint a gatyájukat, a klubokat. Ő ráadásul délig rendre bejárt a munkahelyére, a Vasasban ugyanakkor feleannyit keresett, mint például a Bp. Honvéd sztárjai. Más kérdés, de szintén jellemző, hogy éppen az őt kedvelő Puskás Öcsi közbenjárására megemelték a fizetését.

Játékos-pályafutása utolsó évében büszkén mondta: „Sérülés miatt sohasem maradtam ki, (...) egyszer kötőhártya-gyulladás miatt nem játszottam.” És büszke lehetett arra is, hogy csak az 1967-ben Chilében megnyert Hexagonal-kupával nem bírt, amikor győztes kapitányként a levegőbe akarta lendíteni, kifogott rajta a hatalmas serleg. „Gyerekek, ez nem megy...” – kért segítséget, ő, aki mindenkinek segíteni igyekezett.

Zűrzavaros világunk megint kevesebb lett egy végtelenül tisztességes (sport)emberrel.