VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2017.09.26 23:26 Frissítve: 2017.09.27 08:56

Azért jó, ha van zsíroskenyér-foci – Vincze András publicisztikája

 

Apukám, ne tartsá’ már állandóan kiselőadást a bal bokádról annak a gyereknek, hanem próbálj meg lőni, és egyeneset belerúgni a labdába!

Lőri bá, a 43. Sz. Építők (akkor éppen BLSZ III) edzője a 126-os kispolszkijából, a négyujjnyira letekert ablak mögül kiabált ki, és ahogy így kiabált, az ablakrésen mint a sárkány barlangjából dőlt ki a cigifüst a picurka, ütött-kopott autóból. Szakadt az eső. Az öreg – aki a maga idejében príma kapus volt, és ma már elmondhatom, az egyik kedvenc edzőm, mert tudott a szívére hallgatni – nem áztatta magát bőrig a pálya szélén, a kocsival leparkolt az oldalvonal mellett, és abban ülve leste az egymás közti játékot. Néha beindította az ablaktörlőt, hogy lemossa a vízpatakokat az üvegről a szeme elől, és ha szabálytalanságot látott, dudált egyet, avagy olykor-olykor letekerte az ablakot, ha úgy érezte, instrukciót kell adnia vagy fegyelmeznie. Az edzésre ugyanis lehozott néhány ifistát is, és ők a felázott, kikopott, sártól síkos talajon lelkesen becsúszkáltak a „piperkőc” öregeknek, akik persze erősen zokon vették ezt a nagy lelkesedést a hétvégi bajnoki előtti utolsó gyakorláson. A kölykök a pályán persze megkapták a magukét, hogy „Nanana, öcsike, nem most kellene!”, egészen addig, amíg az öreg a kispolszkiban ülve megelégelte a sok mutogatást a bokára, vádlira, és bekiabált (lásd fentebb).

S hát nyomultak is a fiatalok böcsülettel. Eleinte csereként szokták a blaszmeccsek olykor csontropogtató légkörét, az igazán ügyesek gyorsan megragadtak a kezdőben, a tehetségesekre ráadásul felfigyeltek. Bizony, még a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején is elő-előfordult, hogy az NB I-es csapatok edzésein is fel-feltűntek olyan srácok, akik a Sörgyár-, a Csatornázás-, a Gamma-, vagy éppen a Hőerőmű-pályán szaggatták a stoplival a gyepet vagy nyelték a port (ha a salakoson volt meccs), azaz megvolt a felfelé áramlás lehetősége a futballunkban. Akkor is, ha olyan sokan végül nem ragadtak ott az élvonalbeli öltözőkben, mert azért azt látni lehetett, a „zsíroskenyér-meccseken” szerzett gyakorlat hosszú távon nem pótolta a klubnál zajló képzést. S miközben már akkoriban is problémát jelentett az élfutball utánpótlása, és egyre több szó került a grundvesztésről (főleg hogy elkezdődött az az eszelős futballpálya-rombolás, amit hála az égnek immár lassan nyolc esztendeje ismét felváltott az építés és fejlesztés), aközben tendenciává vált elárasztani légiósokkal a profi labdarúgást.

Ma már mindenki tudja, milyen keserves munka visszaállítani az amatőr foci szétzúzott bázisát.

És amikor azt írom, hogy amatőr, nemcsak a kedvtelésből játszó férfiúkra gondolok, hanem az ifjúsági korosztályhoz tartozókra is, ugyanis – szerintem – az elhanyagolt futball időszakában éppen ezt a korosztályt sikerült elmarni a játék mellől. Az öregfiúkat ugyanis nem lehet meglepni, ők olyanok, hogy elmennek játszani akkor is, ha esik, ha fúj, ha a rossz idő miatt a salakosra viszik a meccset, ha nem jön össze a kezdőre való tizenegy haver, de egy gyereknek a vonzódását a sportághoz táplálni kell. A fiatal – szerintem – nem azáltal veszik el a focink számára, hogy van a számítógép és csak aztán a labda, hanem azért, mert a számítógép biztos, hogy működik, ha a gyerek leül elé, az elhanyagolt, semmibe vett, lebecsült futball pedig nem adta meg számára az élvezetet, ha a szórakozást kereste. Mert nem volt pálya, nem volt laszti, nem volt ellenfél, így szembesült a modern világ kórságával: nincs perspektíva. Ráadásul sajnos még azon gyerekek előtt is falak vannak, akik rendkívül kitartók, akiket a sportoláshoz nem kell csábítani, hanem ösztönösen megvan bennük az alázat, a szorgalom, a kitartás; akik járnak edzésre, akik labdarúgók szeretnének lenni, ám a végén ők is kénytelenek megtorpanni, mert akárhogy is nyomják a felnőttöltöző kilincsét, az ajtó sehogyan sem nyílik ki előttük. Gyenge, jobb esetben középszerű légiósok kaptak szerelést, akik azzal, hogy elárasztották a magyar futballt, gyengítették a nívót, és ma már ott tartunk, hogy sajnos a klubfutballnak sem adtak semmi olyat, ami miatt egyetlen pluszforintot (pontosabban eurót) megérne kiadni a produkciójukért cserébe (ráadásul nem is olcsók). Jó lenne észrevenni végre, hogy a menedzsermarketing ellenére azok a külföldiek, akik itt játszanak, a nemzetközi futballban már „öregfiúk”. Látszik, hogy képzettek, prímán lőnek, jól passzolnak, de az a dinamizmus, erő, ami miatt különlegesen értékessé válnának, már hiányzik. A legnagyobb bánatom, ha azt látom, hogy a kapus, a középső védő vagy a balhátvéd posztján játszanak zsoldosok a mi gyerekeink helyett. Néhány éve még arról szólt minden, lehet, hogy mezőnyben nem vagyunk jók, de az európai élvonalhoz mérhetően jó kapusaink vannak, ez a poszt aranybánya a focinkban. Na, ehhez képest a tizenkét csapatos NB I-ben az összeállításokat böngészve az látható, hogy hat kezdőként számításba vett kesztyűs sem a magyar futballképzésből érkezett a gólvonal elé. Olyan középső védőt valamint szélső hátvédet, aki ne játszana ugyanúgy, mint azok, akik külföldről érkeztek – a focizsargont idézve –, drótból is lehet hajtogatni. Ezzel szemben viszont a legutóbbi, tizedik bajnoki fordulóban tizenhét olyan, védekező poszton bevetett játékost lehetett összeszámolni, aki klasszikus légiós vagy úgymond futballmagyar.

Egyre több klub vonja ki magát a Magyar Labdarúgó-szövetség motivációs rendelkezése, azaz a „fiatalszabály” alól (ennek lényege ugyebár az, hogy egy adott korosztályhoz tartozó játékos élvonalbeli szerepeltetése nem csekély pénzt hoz az egyesület konyhájára), mondván, nem lehet eredményt produkálni az ifikkel. Tessék?! A szabállyal vastagon kereső Honvéd a fiataljaival bajnokságot nyert, míg az előző évadban folyamatosan a kiesés elől menekülő Debrecen mára kiszórta szinte az összes légiósát, és ennek köszönhetően (is) ma ott tart, hogy bizonyos Varga Kevin focija miatt érdemes kimenni a Loki meccseire. Azon pedig csodálkozom, hogy az MLSZ tűri, hagyja, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobbnak tűnő szakmai koncepciójának (jöjjenek a magyar fiatalok!) alapjait repesztik meg, mi több, már hallani a hangokat, hogy ez a módszer sehová sem vezet, ettől nem lesz jobb a játék a pályákon. Pedig csakis ez lendítene a magyar focin, főleg hogy más, jobb, tartalmasabb szakmai megoldásról nem hallani a berkeken belülről. Jöhet ide olasz, szlovák, ausztrál, nigériai, szerb, német, ha nincs sztárstátusza, vagy nincs meg a játékában és főleg a hozzáállásában az ígéret, hogy az NB I-ből topbajnokságba kerülhet. (Két ilyen légiós akadt az utóbbi években: a Fradiból az Evertonhoz szerződő Muhamed Besic, illetve az Újpestből a Levantéhoz igazoló Enisz Bardi.)

A zárszó pedig ezek után a következő: 2017. szeptember 23-án, szombaton Varga Roland szinte az alapvonalról szabadrúgásból káprázatos lövéssel betekerte a labdát a diósgyőri kapu jobb felső sarkába, ilyesféle csodagólt magyar szurkoló legutóbb Détári Lajostól látott 1987. május 17-én a lengyelek elleni válogatott mérkőzésen.

Van tehát valami, amire a magyar láb képes – sokat kellett várni rá, de láthatjuk, megéri…

Amúgy pedig Lőri bának igaza volt: a futballpályán nem mutogatni, magyarázni kell, hanem lőni.

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2018.02.18 23:16:53

Labdarúgó NB I DLUSZTUS IMRE

ALAPVONAL. A grund attól attól volt igazán hatékony, hogy az önfeledten, szeretetből játszó, így speciális játékintelligenciát és kiváló erőnlétet szerző gyerekek mellett, mögött állt egy mester, egy édesapa, aki tudott futballozni, netán maga is edző volt.

2018.02.17 12:51:38

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A zöld-fehérek hazai pályán már három góllal vezettek a Domzale ellen, de a végén kétszer is betaláltak a szlovénok.

2018.02.17 00:18:27

Labdarúgó NB I BODNÁR ZALÁN

NS-VÉLEMÉNY. Ereje teljében lévő jó külföldi játékos nem szerződik hozzánk.

2018.02.15 08:37:15

Labdarúgó NB I BORSI GERGELY

„Mi is beszéltünk már róla, hogy jó úton járunk, s ha így folytatjuk, meglesz az eredménye.”

2018.02.14 23:07:20

Labdarúgó NB I SINKOVICS GÁBOR

ALAPVONAL. A futball, mint valami irányjelző bója a tengeren, mutatta neki az idő múlását. Nem úgy gondolt vissza a fiatalságára, hogy családi események, születésnapok jutottak eszébe, hanem a világbajnokságok kapcsán, például ahogy Farkas Jancsi kapásgólt lő a braziloknak…