KOCSMÁR-TÓTH ISTVÁN 2020.03.13 11:44 Frissítve: 2020.03.13 21:48

„A kacsintások és a gólpasszok mesterére!” – Göröcs Jánosra koccintottunk

Évtizedeken át voltak jó barátok, és még februárban is egy közös borospincéről ábrándoztak, ahol az egykori Megyeri úti aranycsapat tagjai újra összejárhatnának. Borospince lesz, s ha Göröcs János már nem is koccinthat benne, a még élő csapattársak annál inkább fognak – az ő emlékére is. Az Újpesti Dózsában öt bajnoki címet nyert kapusnál, Borbély Lászlónál járt vendégségben a Nemzeti Sport Online.

 

Göröcs János, a gólpasszmester

 

„Gyere Titi, elsétálunk a Dózsa-pályára!” – mondta az öreg a még ifista Göröcs Jánosnak a munkanap végén.

„Jó, Béla bácsi.”

Az Izzó két munkása odaért a pályához.

 
Eltemették Göröcs Jánost – a szertartáson készült fotóinkat ide kattintva tekintheti meg!

„Jó lenne neked a Dózsában játszani, nem?” – kérdezte az intéző kissé hányavetin.

„Hát persze, Béla bácsi, hát persze… a Dózsában? Hogyne!”

„Játszanál?”

„Hát hogyne játszanék, de hol van az még?” – jött az egyre hitetlenkedőbb reakció a 18 éves fiatalembertől.

„Na, jól van akkor, mert van itt neked egy szerződés. Aláírod?”

Konkoly Béla sosem volt neves futballista. No de a szeme – az legalább olyan jó volt, mint felfedezettjei jobb vagy bal, vagy épp mindkét lába. Az Újpesti Dózsa intézője ezen a napon megszerezte a klub következő tizenöt évének egyik legragyogóbb csillagát…

(…)

 
„Iszol-e valamit?”
– hangzik a kérdés a házigazdától, Borbély Lászlótól.

Mielőtt felelhetnék, jön az újabb.

„Unicum, esetleg whisky?”

Kezemben már a pohárkával lépünk tovább a nappali felé. Bordó kárpitok, elegáns fakazetták és bútorok. Mezei Gábornak, az évtizedeken át Makovecz Imrével együtt dolgozó belső építésznek, a győri patikamúzeum tervezőjének, készítőjének keze munkája köszön vissza, akivel gyakorlatilag egy emberöltő óta jó barátok

Leülünk a dohányzóasztal körül elhelyezett kanapékra.

„Még mindig hihetetlen – bök fejével alig látható módon a szemközti fotel felé. – Alig tíz nappal előtte még itt ült, beszélgettünk, terveztük a jövőt. Előkerültek a régi képek, megvertük három-egyre a Napolit Nápolyban. Néztük a képet, hogy már csak öten élünk róla. Csak össze kellene járni sűrűbben. Jön a jó idő, csináljunk egy kis borpincét, hetente, kéthetente összejárunk majd…”

„Semmi jelét nem mutatta, hogy ne lenne jól. Semmit. Persze lehet, nem is mutatta volna. Mindig is mások problémáival foglalkozott, a sajátjairól alig beszélt, ha egyáltalán mondott is valamit.”

„Hihetetlen…”

„Egészség!” – emeli magasba a poharát, majd koccintunk. Göröcs Jánosra. Titire.

 

Borbély László otthonában mesélt a hatvanas-hetvenes évek Újpestjéről és Göröcs Jánosról

Az Újpesttel öt bajnoki címet nyerő kapussal, aki nyolc éven át a korszak talán legmeghatározóbb kapusával, a válogatottban anno Grosics Gyulát váltó Szentmihályi Antallal csatározott – vagy mint ő fogalmaz: „birkózott–, február 24-én beszélgettünk először. Akkor telefonon. Érezhetően megrendült hangon szólt a vonal túloldaláról. Elnézéskérések közepette mondta, bármikor, bármit szívesen mesél jó barátjától, Titiről, de most, most egyszerűen nem jut szóhoz. Az Újpest legendás jobbösszekötője előző este hunyt el – az egykori csapattársak sorra hívták egymást a gyászhírrel. Borbélyhoz a hívásom előtt néhány perccel jutott el. Amikor erről beszélt, hirtelen sokkal nehezebbnek hatott a levegő. A szavak a vonal ezen oldalán is csak nehezen jöttek. „Persze… beszéljünk… beszéljünk később…”

Egy óra telt talán el, amikor másodszor beszélgettünk, a telefonban fogadkozott, „jöjjön el egyszer kávézni, annyi történetünk van, annyi mindenről lehetne beszélni. De most? Most nem jönnek a szavak. Titikém. A szüleim elvesztése óta nem sújtott le semmi annyira, mint most az ő elvesztése.”

A kávét egy Chivas whisky váltotta. De talán így méltóbb is. Generációja egyik legjobb magyar labdarúgójára (ha nem az egész világéra) a maga nemében hasonlóan klasszis itallal érdemes koccintani.

„Titire!”

Borbély mesél. 1953-ban járunk. ifjúként épp csak elkezdett a Vasas Izzó utánpótláscsapatában védeni, de már ekkor lenyűgözve figyelte a tőle három és fél évvel idősebb Göröcsöt.

„Mindenki Titiről sugdolózott, mit sugdolózott! Dicsérték, aki csak a csapat környékén járt elismerően szólt róla. Biztosra mondták, óriási futballista lesz. Mi pedig igyekeztünk a pályán minden mozdulatát figyelni. Nem túlzás, sokszor csak miatta mentünk az ificsapat meccseire. Látni akartuk, mit futballozik a Göröcs Titi!”

 

Göröcs tizenkettő volt, mikor a Jutagyári MTE-ből az Izzóhoz került, ott meg nem volt 15 éves, amikor már meghatározó tagja lett az alapcsapatnak is. Nem csoda, hogy 1957 nyarán sem szívesen mondtak le róla. Mert hiába Konkoly Béla éles szemű meglátása és a jó előre kikészített szerződés, az Izzó – a kor lehetőségeihez mérten – foggal körömmel küzdött, hogy megtarthassa ifjú zsenijét. Nem jött össze. Három nappal a bajnokság rajtja előtt jelentették be hivatalosan is az átigazolását, majd rögvest góllal debütált a Salgótarjáni BTC elleni idénynyitón – igaz, a Dózsa 3:1-re kikapott.

„Sokszor mesélte, egy lakásért, egy öltönyért és havonta néhány kiló dióért írta alá az első újpesti szerződését. Ebből igazán a lakás volt a nagy szám. Előtte egy másfél szobás garzonban éltek öten. Mikor az Édesanyja meglátta, rögvest kijelentette neki, »Fiam, nem gondolod, hogy egyedül fogsz egy ekkora helyre költözni?!« Nem is tudom pontosan, mi lett a lakás sorsa, oda költözött, költöztek-e egyáltalán, de az biztos, hogy idővel elcserélték. Az egész családjának segített vele.”

„Titi ilyen volt, néha pokróc kemény, de mindig segítőkész – profi. Ritkán szólt, ha viszont igen, akkor olyat mondott, amit az emberek jó darabig nem felejtettek el. Még ma is libabőrös vagyok. Tizenkilenc évesen játszottam az első bajnokimat Újpesten. Előtte is játszottam már a csapatban, de csak különböző tornákon, nemzetközi túrákon. A Dorogot fogadtuk. Volt Olaszországban egy bekk, a maiak már keveset hallottak róla, Facchetti. No akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy a szélső védők is előre rohantak. A négy hátvéd a felezővonalat nemigen lépte át. De nem Facchetti. Ő ment előre, mint a mérgezett egér, lőtt, beadott, minden. Nem egy szép gólja volt. No, ez a stílus nagyon megtetszett Káposzta Benőnek. Meg is beszélte Szuszával, ha lesz rá lehetőség, felmegy ő is, jól lő ő is. És tényleg nagyon jó lövője volt. Feri bácsi bele is ment, mondván, nincs mese, ha vissza is kell ám futnia. Benőnek volt néhány jó lövése, beadása, de az egyik nem jött össze, a half leleste, rögvest indultak is, Benő fut utána, próbálja szerelni, nem éri el, felpattan, fut utána, aztán valahogy a tizenhatos előtt pont becsúszott, elérte a labdát, ami utána odapattant hozzám. Még épp próbált feltápászkodni a földről, én már dobtam is ki hozzá, hogy induljon a támadás. Titi odajött… még rágondolni is rossz…  »Nem látsz?« Ez volt az első bajnokim, teljesen megszeppenve kérdeztem, »Miért?«, »Nem látod, a seggén veszi a levegőt, te meg visszadobod neki a labdát?« És teljesen jogos volt, a másik oldalon ott állt üresen a bekkünk, könnyen indíthatott volna támadást. Soha, soha többet nem dobtam vissza a labdát annak, akinek az oldalán épp jött az akció, és egy hosszabb futás után szerelt.”

Göröcs János Dunai Antal és Fazekas László társaságában – az Újpest 2014-ben köszöntötte az 1970-es évek Megyeri úti aranycsapatának tagjait (Fotó: NS archív)

 
„Ez volt a másik nagy erőssége, egyszerre tudott egy védő, egy kapus, egy half és egy center fejével is gondolkodni. Nem véletlenül szervezte olyan nagyszerűen a játékot…”

Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó. Az 1968-ban 102 góllal is csak ezüstérmes, majd az 1969-es, az 1970 tavaszi, majd az 1970–1971-es idényben aranyérmes Újpest Dózsa támadóötösét még ma is úgy fújják a IV. kerületben, mintha csak a Pitagorasz-tételt kellene felmondania egy általános iskolásnak.

„Az ötös másik négy tagjának nem kellett mást csinálni, mint elindulni. Mozogtak jobbra, mozogtak balra és aztán egyszer csak, a négyük közül a legjobb helyzetben lévő elé megérkezett a labda. No de nem lassan, hogy toporogni kelljen és a védő odaérhessen szerelni, és nem is gyorsan, hogy meg kelljen szakadni, mielőtt elérné a vonalat, vagy kiérne a kapus! Nem. Pont jó ütemben, pont elé, csak átvenni és lőni kelljen. Ez volt Titi mágiája. Aki nem látta, ó… el sem hiszi, mekkora futballista volt.”

„Göröcsnek volt egy egyszerű, de nagyszerű trükkje. A lövőtechnikájának hála olyan labdákat adott, amelyeket picit megnyesett, így aztán a labda talajt fogva nem felgyorsult és elpattant, hanem kissé visszafelé pörögve nehezítette az esetlegesen kimozduló kapus dolgát, miközben megkönnyítette az érkező támadó, az esetek jelentős részében Fazekas, Bene, Dunai és Zámbó dolgát.”

„Itt van Fazekas, meg lehet nézni, hány jobbszélső rúgott annyi gólt a korszakban, mint ő. És ehhez Titi labdái kellettek” mondja Borbély, s nem csak a baráti elfogultság beszél belőle. Nem is olyan rég a lila-fehérek másik ezüstcipőse, Dunai Antal fogalmazott úgy Göröcsről: „ő tett gólkirállyá.”

 
Előkerülnek a már emlegetett képek.

Az Újpest csapata Ecuadorban, a világ közepén, ahol az egyenlítő nullás pontját találni. Aztán egy kép a régi Népstadionról, immáron a Magyar Kupa-serlegével a csapat előtt (Göröcs 1969-ben és 1970-ben nyert játékosként Magyar Népköztársaság Kupát – ezek voltak az Újpest történetének első hazai kupasikerei); az emlegetett, Nápolyban 3:1-es sikert arató kezdő tizenegy; aztán egy kivételesen színes fotó, a Megyeri úti aranycsapat teljes keretéről; az 1970–1971-es Dózsa bajnoki tablója.

Tengernyi kép és emlék. Még úgyis, hogy a relikviák egy része tolvajok martaléka lett…

A csapatképek jelentős részén ugyanaz az edző áll a játékosok oldalán: Baróti Lajos. A korábbi szövetségi kapitány két bajnoki ezüstöt, három aranyat nyert a Dózsa élén és két Magyar Kupát. Vele jött össze a VVK-ezüstérem is. S ő volt az az edző, akivel Göröcs pályafutása során talán a legnagyobb konfliktusát élte meg (az 1966-os világbajnoki keretből való kimaradást). Göröcsön múlt a kérdés, edző lehet-e a Megyeri úton…

„Úgy mesélik, egy percig nem tartott, míg végiggondolta. »Jöjjön, mert jó edző, akivel a Dózsa még előrébb léphet.« Ez is azt mutatja, mennyire csapatember, és mennyire racionálisan gondolkodó volt. De nemcsak ő hitt Baróti, hanem Baróti is Göröcs képességeiben. Bár a vébé örökre tüske maradt köztük, sosem felejtem el, Lajos bácsi újra és újra kijelentette, bármi is történik, ha a pályán Titi mond valamit, az olyan, mintha ő mondta volna.”

Relikviák az újpesti aranycsapatról – Göröcs nélkül aligha lett volna olyan sikeres a Dózsa

Sőt, Baróti Újpesten annyira ragaszkodott Göröcs játékához, annyira bízott benne, hogy amikor az 1970–1971-es BEK-kiírás első fordulójában, a Crvena zvezda elleni párharc visszavágójára sérülés miatt kiesett (a válogatottbeli, osztrákok elleni térdsérülés, majd az azt követő műtét és lábadozás miatt egy évig nem volt bevethető, Baróti alatt többé nem is játszott), a leírások szerint kétségbe is esett.

„Valóban nem volt szerencsés a helyzet. Olyan csapatunk volt, az egész BEK-et meg kellett volna nyerni. A Zvezda ellen hazai pályán kettő-nullára győztünk, úgy, hogy húsz perc után már négy-öt góllal is vezethettünk volna. De a visszavágóra szétestünk, Barótin érződött, hogy aggódik Titi hiánya miatt, és ezt a hangulatot sajnos az egész csapat átvette.”

Göröcs 1971 októberében tért vissza, csakhogy ez egyáltalán nem volt zökkenőmentes, sőt, 1972 márciusáig megint nem játszhatott. Aztán már hiába kapott néhány meccset, Kovács Imre alatt nem tudta betölteni a csapatjátékban korábban meghatározó szerepét. Nyáron Tatabányára távozott.

„Pokolian hiányzott az öltözőből. Még szép! Számomra ő a világ legjobb játékosa. Tíz évig játszott együtt az a csapat. Évente legalább nyolc hónapot töltöttünk együtt. Megszámlálhatatlanul sok minden történt velünk ennyi idő alatt. Olyanok voltunk, nincs rá jobb szó, mint egy család. És ennek a családnak az egyik legkarizmatikusabb, legmeghatározóbb alakja, már-már a családfője Göröcs Titi volt. Hiába játszottunk éveken át együtt, olyan áhítattal tudtuk figyelni a pályán és hallgatni az öltözőben, akár egy istent. Ugyan a csapat nélküle is sikeres volt, de ehhez az is kellett, hogy a mag vagy egy évtizede együtt játszott… De még a sikerek közepette is, az öltözőből nagyon hiányzott.”

Úgy tudta támogatni akár a posztriválisokat is, hogy az az egyik fél számára sem volt sértő. Kölcsönadtak Ózdra, míg a csapat szerződtette Szentmihályit. Iszonyat sok gólt kaptam, ennek ellenére az év végén megkeresett az MTK, hogy vinne. Úgy voltam vele, birkózhatnék Szentmihályival, de egyértelmű volt, az MTK-ban több esélyem lesz védeni. Balogh Sanyi bácsi viszont nem adta ki az igazolásomat, sőt, alkut kötöttünk, az idény elején megkapom a lehetőséget. Ha élek vele, élek, ha nem, jön Szentmihályi. Ebben maradtunk. Elutaztam a nászutamra, mire hazaértem, már nem ő volt az edző. Jött Baróti, ő játszatta a válogatottban is először Szentmihályit… Tudtam, hogy csak egy út maradt, meg kell mutatnom, hogy tudok nála is jobb lenni. És nagyon birkóztunk. Ha az edző tíz térdfelhúzásos szökkenést kért, akkor ő tizenegyet csinált. Ezt én tudtam, ezért rögtön tizenkettőt csináltam. Erre ő: gyorsan megcsinálta a tizenkettediket és a tizenharmadikat. És ez minden gyakorlattal így ment. Lassú kocogás a pálya végéig! Rendben, de egyikünk sem bírta, hogy ne a másik előtt legyen legalább egy lépéssel. A csapat még a félpályánál volt, mi már beértünk… No de miért is mesélem ezt? Hamar kifigyeltük, hogy Baróti a győztes csapaton nem változtat. Ha győzött, ugyanaz a tizenegy játszott a következő héten. 1970 augusztusa volt. Szentmihályi sérülés miatt nem játszhatott, így az első fordulóban megkaptam a lehetőséget. Iszonyatosan izgultam. Nem a játék miatt, hanem azért, hogy valahogyan verjük meg a Salgótarjánt, mert akkor jövő héten is én védhetek. Nem tudom, ez kifelé mennyire látszott, de Titi észrevette. Öt-nullára nyertünk. A meccs végén az öltözőben rám kacsintott, elmosolyodott, és csak annyit mondott, »Győztünk!«. Ezt még három-négy fordulón át eljátszottuk, de már nem is mondott semmit, csak kacsintott egyet felém. Ez volt az a fajta támogatás, biztatás, ami rengeteget segített, hogy ne izguljak fordulóról fordulóra a csapatbamaradáson. És mindezt ráadásul úgy oldotta meg, hogy Szentmihályi számára sem volt bántó. Nem állást foglalt a két kapus között, csak támogatta azt, akit épp kellett. Olyan apró jeleket is képes volt észrevenni a csapattársain, amit más senki, még az edző sem feltétlenül.”

A repüléstől már-már irtózott Göröcs János (Fotó: Archív)

Menet közben újabb kép kerül elő. A Dózsa egyik isztambuli túrájáról. A lila-fehérek apró, kétrotoros géppel utaztak. Ha Göröcsnek volt gyengéje fénykorában akkor az ez a repülés. 

„Rettenetes, mennyire nem szerette. Mellé és Fazekas László mellé senki nem akart ülni. Kész sérülésveszély volt, úgy szorították az ember lábát le- és felszállás közben, vagy egy-egy nagyobb széllökés miatt”  – meséli már-már nevetve Borbély.

Ahogy kicsit ismét megélénkül a hangulat, egy-két a dél-amerikai túrákról való élmény is feljön. Majd jön a bizalmas kérés is:  „Ezt azért ne írd le…”

„Jó, de akkor legyen még valami vidám sztori!”

„Ó, hát van egy, talán jól mutatja, milyen csibész maradt a végsőkig! Amikor nyolcvanéves lett, személyesen fogadta őt a miniszterelnök. A fogadásra elkísérhettük néhányan a régiek közül. Szóba jött, hogy szinte »szomszédok« Orbán Viktorral, Titi ugyanis a Kossuth térnél lakott, rálátással az Országházra. Amikor ez szóba került, kacsintva csak annyit jegyzett meg, »Magukon tartom a szemem«. Aki hallotta, elmosolyodott. Nos, ennek a csibész kacsintásnak és mosolynak volt még legalább akkora mestere, mint a gólpasszokénak.”

Még egyszer koccintásra emeli a poharát: Titire!”

„A kacsintások és a gólpasszok mesterére!” – azzal az utolsó kortyot is lehajtjuk. 

GÖRÖCS JÁNOS

Született: 1939. május 8., Gánt
Elhunyt: 2020. február 23., Budapest
Klubjai:
Jutagyár (1949–1951), Vasas Izzó (1951–1957), Újpesti Dózsa (1957–1972), Tatabánya (1972–1974)
Legjobb eredményei: olimpiai 3. (1960, Róma), vb-5. (Chile, 1962), Eb-negyeddöntős (1968), KK-győztes (1973, 1974), VVK-2. (1969), KEK-elődöntős és -gólkirály (1962), magyar bajnok (1960, 1969, 1970. tavasz, 1971, 1972), MNK-győztes (1969, 1970)
A válogatottban: 62 meccs/19 gól
Az NB I-ben: 362 meccs/109 gól
Edzőként: MNK-győzelem (1987, Újpesti Dózsa)

 

2020.06.04 20:35:36

Labdarúgó NB I MIKOLA BENCE (grafika), KUN ATTILA (osztályzatok, álomcsapat), BACSKAI JÁNOS (szöveg)

IDEGENLÉGIÓ. Bogdanovics remekül pótolta Sumudicát, MC Kemon lett az MTK vendégmunkásából.

2020.06.05 18:25:32

Labdarúgó NB I BERECZKY ATTILA (összefoglaló), RUSZNÁK GYÖRGY (percről percre)

Hiába szerzett hamar vezetést a DVSC, a Kaposvár nem adta fel, és a vége előtt egyenlített.

2020.06.03 20:52:57

Labdarúgó NB I M. G.

A diósgyőriek remek idegenbeli szériából érkeznek, de az FTC 50 meccse nem kapott ki hazai bajnokin.

2020.06.05 06:47:11

Labdarúgó NB I PIETSCH TIBOR

„Nem jellemző rám, hogy bármit is feladnék, bíztam abban, hogy ami négyszer nem sikerült, ötödszörre már megvalósul.”

2020.06.04 23:43:32

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Ahogy a reklám mondta: új nyár, új fürdőruha.