NB I: a DVSC hőse volt a BL-selejtezőben, most a Kisvárdánál erőnléti edző

– Visszatér a pályára?
– Igen, de csak a megyei másodosztályban – mondta lapunknak Bodnár László, 46-szoros válogatott hátvéd, a Kisvárda 41 esztendős másodedzője. – Múlt szombaton a Kállósemjén ellen játszottunk edzőmeccset, amely egyben a helyi csapat pályaavatója is volt. A második félidőre Erős Gáborral mi is beszálltunk, a találkozó után pedig megkerestek a klubtól, hogy beleférne-e az időmbe a megyei másodosztályú bajnokság. Rutinos játékost kerestek, aki segíthet a feljutás kiharcolásában. Mivel hamar megegyeztünk, már a Kállósemjén játékosának mondhatom magam.

– A mai napig formában tartja magát?
– Amellett, hogy Kisvárdán én felelek az erőnléti felkészítésért, az utóbbi években a megyei első osztályban szereplő Mándokban is fociztam, így odafigyelek magamra.

– Ezek szerint Kisvárdán erőnléti edző?
– Így van. Én tartom a bemelegítést a futballistáknak, emellett a konditermi erősítő edzéseket, valamint a dinamikus lábizomgyakorlatokat is én vezénylem. Persze Supka Attilának is igyekszem mindenben segíteni.

– Az öltözőben több nemzet képviselteti magát: hogyan szólítják a játékosok?
Ahogy játékoskoromban is hívtak: Bocinak vagy Bodnáriónak. Legalább e tekintetben megidézzük a régi szép időket.

– Hogyan boldogul a sokszínű öltözőben?
– Oroszul és angolul is jól beszélek, úgyhogy ezen a téren nincs probléma, de egyébként sem nagyon kell terelgetni a srácokat. Nagyon jó hozzáállású játékosokkal dolgozom, senki sem sír, mindenki beáll a sorba, s megcsinálja, amit kérünk tőle. Magyarországon talán nem is voltam még olyan csapatnál, ahol ennyire profi futballistákkal dolgozhatok. Edzés közben is jó rájuk nézni.

– Szívesen cserélne velük?
– Persze. Nem véletlen, hogy ha páratlanul vagyunk, első szóra beszállok az egymás közti játékba. Olykor belegondolok, hogy három-négy hónapnyi intenzív edzés után talán még vissza is térhetnék az NB I-be. Meglehet, nem is lógnék ki túlságosan, ám ez mindig megmarad gondolat szintjén. Nem bánom, hogy nem most vagyok fiatal, elvégre így is eljutottam negyvenhat válogatott meccsig, a Bajnokok Ligája-főtábláján szerepeltem, a Dinamo Kijevben futballoztam, egyedül a mostani viszonyokra irigykedem kicsit. Ha arra gondolok, milyen körülmények között készültünk húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt, és ezzel szemben mi várja a mai labdarúgókat... Ha a mi generációnknak is ilyen lehetőségei lettek volna, talán messzebbre jutunk. Az összes csapatnál kifogástalan létesítményekben készülhetnek, és már szó sincs négy-öt hónapig csúszó fizetésekről. Elegendő csak a Kisvárdára gondolni: amikor hat évvel ezelőtt játékosként szolgáltam a klubot, egy „hátsó füves” pályán játszottunk, most pedig már áll az új stadionunk. Szóval semmire sem foghatjuk, ha a labdarúgásunkban elmaradnak az eredmények

– Edzőként milyen ambíciói vannak, látja magát vezetőedzőként?
– Első körben szeretném elvégezni a szükséges képzéséket, megszerezni a különböző licenceket, szépen lépegetni előre, és minél jobban segíteni a csapat munkáját. A vezetőedzői poszt távolinak tűnik, de nem akarom kikerülni a kérdést, igen, el tudnám képzelni, hogy felnőttcsapatot irányítok. Már csak a hozzáállásom miatt is.

– A lemezlovasi pályát is a család­alapítás miatt adta fel?
– Az inkább csak fellángolás volt. Tizenkét évesen elkerültem otthonról, fiatal éveimben a sport töltötte ki az életemet. Talán nem meglepő, hogy olyan időszak következett, amikor másra vágytam.

– Sokan kértek közös képet, amikor dj-ként keverte a zenét?
– Többször történt ilyen, szerencsére a többség a mai napig megismer, de az éjszakai életből annyi elegendő is volt. Arra sokkal többször gondolok, hogy talán túl korán akasztottam szögre a stoplist. Csak hát idővel besokalltam… Gyerekkorom óta úgy éltem, hogy edzésre megyek, aztán hétvégén meccset játszom. Idővel pedig betelt a pohár. A Dinamo Kijevnél például olykor napi három edzésünk volt, azért abban el lehetett fáradni. Ám ahogy mondtam, nem bántam meg semmit, sőt néha szívesen visszamennék az időben – de már mai fejjel.

– Profibb lenne?
– Inkább arra gondoltam, hogy ha most lennék húszéves, merészebb célokat tűznék ki magam elé. Ilyen körülmények között a játék minden pillanatát élvezném, és úgy érezném, hogy bármire képes vagyok.