A Dani – Sinkovics Gábor jegyzete

Amikor tizenöt esztendő múltán a Klauzál téri űrállomáson dolgozó két nyugdíjas fradista szaki arról beszél majd, hogy mi maradt meg leginkább a Thomas Doll-korszakból, legtöbbször Böde Dániel neve kerülhet szóba. Anekdotázásuk, könnyes múltidézésük közepette mondják majd, hogy: amikor „a” Dani meglódult...; amikor „a” Dani legyűrte, lebirkózta, faképnél hagyta az ellent…; amikor „a” Dani távolról bebombázta, közelről bepöckölte…, amikor „a” Dani szerényen, mosolyogva nyilatkozott…

Történelmet írni minimum különleges, minőségi pennával lehet. S mi, legendáktól elszokott, múltban ragadt futballrajongók lelkesen figyeljük, amint Böde Dániel kisebb-nagyobb hullámvölgyek közepette újra „megfirkálja” az ellenfeleket.

Hiánypótló futballista.

Talán ez illik leginkább rá. S talán ezért is lehet éppen ő a jelenkor legnépszerűbb ferencvárosi játékosa. Mert a zöld-fehér klub csodálatos, sikerekben gazdag történelme megannyi legendával ajándékozta meg a zöld-fehér színek szerelmeseit. Albert Flóriánért, Varga Zoltánért egyenesen megőrültek a drukkerek, finom, utánozhatatlan mozdulataikért jártak sok-sok ezren meccs-
re, s ugyanezt írhatjuk Nyilasi Tiborral, Ebedli Zoltánnal kapcsolatban is. A kevésbé sikeres nyolcvanas évek is kitermelték a maguk kedvenceit, Fischer Pál, Dzurják József, majd a kilencvenes években Simon Tibor, Lipcsei Péter, Vincze Ottó…

Aztán... Játékosok jöttek, mentek, magyarok és külföldiek viselték a kincset érő zöld-fehér mezt, olykor sikereknek is tapsolhatott a publikum, de valami mintha megváltozott volna: mindegyik klubnál kevesebb lett az igazi játékosegyéniség.

Ezért is fontos Böde Dániel. A mentalitása, küzdőképessége, klubszeretete, ami még akkor is hiteles, ha sohasem tagadta, hogy gyerekkorában nem Dzurják Csöpi portréképét cipelte a farzsebében.

Esztendők óta Böde Dániel jelenti az állandóságot s talán a fradizmust a Ferencvárosban.

És ez az, amit talán tizenöt év múlva is pontosan tudnak, sőt emlegetnek majd a Klauzál téren.