Három férfi, egy eset: Wittmann, Tóth és Ferencz is elbúcsúzott

TÓTH NORBERT

Kilenc év alatt ötvenhat válogatottság jutott a munka megszállottjának, akinél saját véleménye szerint is van tehetségesebb játékos a posztján, de alázatosabb nemigen.

– Ugye emlékszik a válogatottbeli bemutatkozására?
– Nemrég kérdeztem rá Pucz Péter pécsi újságírónál, de elfelejtettem az évet, talán 2007… – felelte Tóth Norbert, a Falco-Vulcano Energia KC Szombathely erőcsatára. – Az biztos, hogy júliusban Bosznia-Hercegovina ellen játszottunk Zalaegerszegen, Dzunics Braniszlav volt a szövetségi kapitány, és egy pontot dobtam. Azon a nyáron Horváth Zoli szobatársa voltam, akire mindig is felnéztem. Az élet nagy ajándékának tartom, hogy közelebbről is megismerhettem.

– Kikerestem, 2009-ben volt. És melyik a legemlékezetesebb mérkőzése?
– A tavalyi Európa-bajnokság ilyen szempontból édes terhet jelentett, csapatszinten az összes meccs emlékezetes volt. Egyénileg a 2014-es Eb-selejtező Kecskeméten, amelyen a Pacsulijával és Sengelijával felálló Grúziát győztük le, s négy hárompontost dobtam.

– Az Eb igazi betetőzése volt a karrierjének, igaz?
– Így van. Amikor Ivkovics Sztojan szövetségi kapitány átvette a válogatottat, kezdetben nem úgy alakultak az eredmények, ahogy kellett volna. Szép lassan építkeztünk, és 2014-ben a csehekkel szembeni összevetésben csupán három ponton múlt az Eb-re jutásunk. Nagyon szisztematikusan, aprólékosan haladtunk előre. Visszagondolva az is nagy siker, hogy 2005-ben Peresztegi Nagy Ákos irányításával – többek között Ferencz Csaba és Wittmann Krisztián társaságában – kiharcoltuk a feljutást az U20-as válogatottal Várnában, és játszhattam A-divíziós Eb-n egy évvel később Izmirben.

– Kihozta a maximumot válogatottbeli pályafutásából?
– Sosem tartoztam azok közé, akik a leggyorsabbak voltak, a legnagyobbat ugrották vagy a legjobban dobtak. Ennek ellenére a munkám, az alázatom, a hozzáállásom segített, hogy ennyi meccsen játszhattam a nemzeti csapatban, tevékenyen részt vehettem az Eb-kvalifikációban, és Eb-n is szerepeltem – ez nagyon jó érzéssel tölt el. Olyan típusú játékos vagyok, aki klubjában a sajátja elé helyezi a csapatérdekeket, ez a válogatottban hatványozottan igaz volt. Támadásban jóval kisebb szerep jutott nekem, de azt igyekeztem a lehető legjobban megoldani. Ezért volt erős az együttesünk, kiemelkedő tehetségű játékosok húzták a szekeret, de jó volt a kohézió is, nagybetűs csapatként funkcionáltunk.

– Allen Rosco és Golomán György megfelelő utódja lesz a posztján?
– Rosco Európa legerősebb bajnokságában meghatározó perceket kap, és jól teljesít, nehezen hasonlíthatnám magamhoz. Gyuri neves egyetemre jár, biztos, hogy a mezőnysorban és négyes-ötös poszton is megoldják a pótlásunkat, tehetséges játékosok várnak bizonyítási lehetőségre – Rosco már bizonyított is.

– Általánosságban milyen jövőt jósol a magyar válogatottnak?
– A generációváltás nem okoz törést, a szövetségi kapitány személye garancia erre. Egységes a csapat, mindenkinek megvan a saját szerepe, a légkör családias, szóval sokra hivatott a társaság.

– Ivkovics Sztojan mesélt nekem egy sztorit arról, miként figyelt fel a tizenhármas mezszámú srácra, vagyis önre. Megtenné, hogy felidézi?
– Még MAFC-Diana néven a Magyar Kupában játszottunk a Szombathellyel. Az első meccsen nyertünk a Gabányi-sportcsarnokban, aztán utaztunk a visszavágóra. Mondták, hogy Sztojan kijön megnézni, a bemelegítésnél folyton őt kerestem, hol lehet, mikor érkezik? Lekéste a kezdést, a félidőig maradt – ebből nem lesz semmi, gondoltam. Aztán utólag elmondta, hogy egy nálam tehetségesebb fiút akart megnézni, de bennem olyasvalakit látott, akinek nem létezett akadály a pályán, aki, ha kellett, felszedte a parkettet. Ilyen hozzáállású embert keresett, tíz perc is elég volt ahhoz, hogy ezt leszűrje, a többit meg úgyis megtanulom mellette.

– Nevezhetjük a második édesapjának?
– Mindenképpen. Ő adta meg a lehetőséget, hogy fiatalon is szóhoz jussak a legjobbak között, edzettem vele egy évet, amikor még játszott, aztán edzőként és szakmai igazgatóként is gyakorlatilag végigkísérte a pályafutásomat. Nagy dolog, hogy annak idején Orosz „Benő”, Czigler Laci, Bojan Lapov és Grebenár Peti, vagyis remek centerek között nevelkedhettem. Sztojan mindvégig bízott bennem, s a bizalom kölcsönös volt. A munkakapcsolatunkban és a pályán kívül is bármiben számíthatunk egymásra.

– Így lesz ez a válogatott jövőbeni összetartásain is?
– Igen, ugyanúgy megjelenünk majd a többi rutinos játékossal, ha kell a segítségünk. Ez így volt már ebben az évadban is.

– Klubszinten meddig folytatja még?
– Ameddig pozitív hatást tudok gyakorolni a csapatomra, és élvezem a játékot.

WITTMANN KRISZTIÁN

Édesapja gólt rúgott a Manchester Unitednek, ő mégis édesanyját követte, és kosárlabdázó lett. Nem bánta meg, 92 fellépés után köszönt el a válogatottól.

– Nem volt még vita családi ebéd közben arról, melyik a nagyobb dicsőség: gólt rúgni a Manchesternek az UEFA-kupa negyeddöntőjében vagy kilencvenkétszer szerepelni a magyar férfi kosárlabda-válogatottban?
– Na, szerencsére ilyesmiről nem beszéltünk! – válaszolta nevetve Wittmann Krisztián, aki tavaly novemberben, a Koszovó elleni világbajnoki selejtezőn köszönt el a nemzeti csapattól. – Nehéz is lenne eldönteni, szerintem mindkettő nagy teljesítmény, és édesapámmal (Wittmann Géza, a Videoton SC korábbi labdarúgója – a szerk.) együtt örülünk annak, hogy ez egy családban megtörténhetett. Nem is lehet összehasonlítani a kettőt, apu klubcsapatában szerzett gólt a United ellen 1985-ben, én a válogatottban szerepeltem. Apuék sikerét azóta sem tudta egyetlen magyar labdarúgócsapat sem megismételni, én nagyon remélem, hogy arra nem kell sokat várni, hogy a magyar férfi kosárlabda-válogatott újra Európa-bajnokságon játsszon.

– Édesapja futballista, édesanyja élvonalbeli kosárlabdázó volt. Már a születésekor eldőlt, hogy élsportoló lesz?
– Nem volt ennyire nyilvánvaló, a szüleim nem is presszionáltak. Kipróbáltam mindkét sportágat, nyilván először focizni mentem, aztán következett a kosár, és ez jobban megtetszett. Az már sohasem derül ki, mi lett volna, ha a futballt folytatom, de szerintem nem döntöttem rosszul.

– Nem volt csalódott az édesapja?
– Úgy gondolom, nem. Sohasem éreztem, hogy bármit is muszájból kellene csinálnom, az én döntésem volt a kosárlabda. Nincs benne csalódottság, főleg már ennyi év után. Nem biztos, hogy futballban is elértem volna azt, ami kosárlabdában sikerült.

– Nagyon büszkének tűnnek a szülei, amikor egy-egy mérkőzésen a fiukat nézik a pályán – miközben az unokát tologatják a babakocsiban.
– Remélem, hogy így van. Persze most már, hogy megszületett a kislányunk – az unokájuk –, inkább ő van az első helyen. Annak nagyon örülök, hogy gyakran eljönnek, és a tavalyi Eb-n is ott tudtak lenni.

– Maradéktalanul elégedett a válogatottbeli pályafutásával?
– Azt hiszem, igen. Az első mérkőzésemet nagyon vártam, minden sportolónak az az álma, hogy bemutatkozhasson a nemzeti csapatban. Bevallom, nem emlékszem, kivel játszottunk 2007-ben, az első meccsem alkalmával, egy idegenbeli felkészülési mérkőzés volt, talán a finnek vagy az észtek ellen, de nyertünk. Hiányérzet már csak azért sem lehet bennem, mert az utolsó esztendő különlegesre sikerült azzal, hogy az Európa-bajnokságon szerepeltünk, de már az előtte lévő év is csodálatos volt, veretlenül hoztuk le az Eb-selejtezőket, nem tudom, volt-e hasonlóra példa korábban.

– Eszébe jutott valaha is, hogy úgy telhet el a pályafutása, hogy a válogatottal nem szerepelhet rangos nemzetközi eseményen?
– Volt ilyen időszak. Aztán amikor a 2015-ös Európa-bajnokságra csak rosszabb kosárkülönbség miatt nem jutottunk ki, már optimistább lettem, és végül sikerült kvalifikálnunk magunkat a 2017-es kontinensviadalra. Nem is kérdés, hogy az Eb két hete a legcsodálatosabb emléke a pályafutásomnak, illetve az azt megelőző bravúros selejtezősorozat.

– Ivkovics Sztojan lényegében végigkísérte a pályafutását. Mit köszönhet a szövetségi kapitánynak?
– Rengeteget. Fehérváron jártam végig a szamárlétrát gyerekkoromtól, aztán a felnőttcsapatban is bemutatkozhattam, de akkor csak perceket kaptam. Amikor 2006-ban a Sztojan által irányított Pécs csapatába igazoltam, tényleg NB I-es játékossá váltam. Aztán a sors úgy hozta, hogy később Kecskeméten és Szolnokon is edzőm volt, meg persze a válogatottban. Kiváló szakembernek tartom, ezt az eredmények is alátámasztják, örülök, hogy ennyi időn keresztül együtt dolgozhattunk.

– Amikor egy játékos elköszön a válogatottól, általában azért teszi, hogy többet legyen a családjával, vagy a klubjára koncentráljon. Önök azonban továbbra is ott vannak a válogatott edzőtáboraiban.
– Így beszéltük meg. Lehet, hogy szokatlannak tűnik, de természetes, hogy segítünk a kapitánynak, illetve a társaknak. A korábbi években a helyünket most átvevő fiatalok segítettek minket az edzéseken, ezt viszonozzuk nekik. Boldog vagyok, hogy akár csak edzésen is, de ott vagyok a válogatottban, remek a közösség, sok időt töltöttünk együtt az elmúlt évek nyarai során, tényleg olyanná váltunk, mint egy kis család. A többiek nevében is mondhatom, a válogatott programja az életünk részévé vált, nagyon szívesen megyünk a továbbiakban is, ha szükség lesz rá.

– Szóval szívesen eljátssza majd egy koszovói játékos szerepét júniusban, az aktuális vb-selejtező előtti tréningeken?
– Minden további nélkül! Örülök, ha újra együtt lehetek a srácokkal az edzéseken!

FERENCZ CSABA

A körmendi klasszis tizenkét éven át szolgálta a válogatottat, 90 meccsen segítette – többek között – fantasztikus tripláival. „Fepu” szerint a mostani a legjobb válogatott, amelyben játszott.

– Emlékszik az elsőre?
– Lehet, hogy ciki, de nemigen – mondta Ferencz Csaba, az Egis Körmend kulcsjátékosa, akit februárban, a Lengyelország elleni vb-selejtezőn búcsúztattak el a válogatottól. – 2006 nyarán felkészülési tornán voltunk Tallinnban, kerettag voltam, és az egyik meccsen, ha jól emlékszem, az észtek ellen, egy vagy két percet pályára kerültem. Meszlényi Róbert volt a szövetségi kapitány, és az Európa-bajnoki selejtezőkre készültünk.

– Furcsa, hogy míg másoknak az első válogatottbeli fellépés mérföldkő, ön alig emlékszik rá.
– Nem éreztem magam teljes értékű kerettagnak. Egy év múlva, 2007-ben már Ivkovics Sztojan volt a kapitány, s maradandó élmény volt hivatalos meccsen a nemzeti mezt viselni. Az A-divízióban maradásért küzdöttünk, s abban a csapatban sokat és jól játszottam.

– Vagyis Ivkovics keretbe foglalta a válogatottbeli pályafutását.
– Igen, tétmeccsen nála kezdtem és nála is fejeztem be.

– Mit gondol róla?
– Sokat köszönhetek neki, mert nála rendszeresen játszottam, jól éreztem magam a pályán és pályán kívül is. Néhány éve mellőztek minket, körmendieket, s az én pályafutásom is hullámvölgybe került. Ő húzott ki ebből azzal, hogy bízott bennem, és folyamatosan meghívott a keretbe. A 2016-os nyári selejtezőkön és a tavalyi Eb-n is kaptam tőle szerepet.

– Mi Ivkovics titka?
– Nagyon össze tudja rakni a csapatait, nála mindig van hierarchia és kohézió, ami erőssé teszi a gárdáit. Ennek kialakításában nagy szerepe van Ivkovicsnak, aki mindenkitől csak azt várja el, amit tud. Így aztán nyerő együtteseket épít.

– Kilencven mérkőzésen lépett pályára a válogatottban. Kevésnek vagy soknak érzi?
– Éppen annyi, amennyi járt.

– Melyik volt az elmúlt tizenkét év legjobb válogatottja ön szerint?
– Szerintem a mostani volt a legerősebb. A Báder Márton, Lóránt Péter, Németh István nevével fémjelzett csapat jó játékosokból állt, de nem volt egységes.

– Elégedett azzal, amit elért a nemzeti együttessel?
– Teljes a karrierem ebből a szempontból. Voltak rosszabb periódusok, de az elmúlt években már tudatos építkezés folyt, mindig megvolt a célunk, amelyet sikerült is elérnünk. Az Európa-bajnokság volt a csúcs: először kijutottunk, aztán meccset nyertünk, s hab volt a tortán, hogy a csoportunkból is továbbmentünk.

– No és a búcsúzás? Hasonlót képzelt el gyerekkorában?
– Remek volt. Hálás vagyok azért, hogy sokan átjöttek Körmendről, s a szombathelyiek is rendesek voltak velem – ennél szebb csak akkor lett volna a búcsú, ha Körmenden rendezik a lengyelek elleni vb-selejtezőt.

– Mi volt a legnagyobb élménye?
– A tavaly szeptemberi Európa-bajnokság. Az egész – ott lenni, átélni a légkört, amely körülvett minket, játszani a spanyol, a szerb és a horvát válogatott ellen… Az Eb-t megelőző selejtezőben hatból hatszor győztünk, s nekem is kijött a lépés.

– Van, amit legszívesebben elfelejtene?
– Talán egy meccset, amelyen Szlovákiában kikaptunk. De utólag azt mondom, az is egy lépcsőfok volt azon az úton, hogy olyan csapattá váljunk, amilyenné lettünk.

– Volt kedvenc szobatársa a válogatottban?
– Wittmann Krisztián, akivel gyakorlatilag végig együtt laktunk a válogatottnál, már utánpótláskorúként is. Ő olyan lett nekem, mint a testvérem.

– No és kedvenc csapattárs, akire egypontos hátrányban az utolsó dobást rábízná?
– Nem tudnék kiemelni senkit, csapat vagyunk és voltunk.

– Mit érez majd, amikor már csak televízión nézi a válogatott meccseit?
– Furcsa lesz, de eljött az ideje, hogy átadjuk a helyünket a fiataloknak, akik bontogatják a szárnyaikat. Rossz érzés lesz otthonról szurkolni.

– A magánéletben viszont csak ezután jön az igazi megméretés…
– Így van, már összeházasodtunk Enikővel, s várjunk a babánkat, Zselykét. Az orvosok szerint április tizenötödikén érkezik, de valamiért úgy érzem, előbb jön. Már ő a legfontosabb az életünkben, készen állunk, hogy szülőkké váljunk.

– A feleségével a kosárlabdán keresztül ismerkedett meg?
– Nem, de természetesen érdekli a kosárlabda. Tíz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, s bár csak másfél éve találtunk egymásra, már nem is engedjük el a másikat. Neki is sok köszönettel tartozom, mint ahogy köszönöm azoknak, akik segítettek a karrierem során, hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak. Nem elég egyszer, sokszor kell megköszönnöm!