„Egy elképesztő játékost, de ami még ennél is fontosabb, egy kiváló embert, a Barátomat veszítettük el! Soha senkinek nem mondott nem-et, mindenkihez volt egy kedves szava, ha találkoztunk, mindig mosolygott.
Abban a megtiszteltetésben részesültem pályafutásom alatt, hogy egyedüliként Béci valamennyi aranyérmének–legyen az bajnoki, vagy kupagyőzelem a Honvédban és Pakson–a részese lehettem, mint csapattársa. A válogatottbeli kapcsolatunk is elég korán kezdődött, hiszen már az U20 keret felkészülését is együtt töltöttük–hol máshol, mint Nyíregyházán–, az ottani Eb-selejtezőre, hogy aztán később a felnőtt nemzeti csapatban is egy évtizedig együtt játsszunk, ahol a legnagyobb siker az akkori VB ezüstérmes Oroszország elleni győzelemmel kivívott EB részvétel és szereplés volt. Az akkori magas poszton a Sitku, Dávid, Orosz, Gulyás, Czigler ötösfogatnál jobbat szerintem aligha kívánhat bármely csapattárs...
A gyerekeink Pakson iskolás korukig együtt nőttek fel, így családilag is kötődtünk egymáshoz. Marci és Zsuzsi tehetséggondozása továbbra is kiemelt feladatunk, hiszen rendkívüli adottságokkal bírnak és az édesapjuk génjeivel, munkaszeretetével, hozzáállásával tovább vihetik a családi örökséget.
Alig egy hete beszéltünk telefonon a Jordan-film kapcsán és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elkezdtünk anekdotázni a honvédos, paksi és válogatottbeli élményekről, sztorikról, majd egy óráig tartott a hívás. Fel sem merült, hogy utoljára beszélünk, szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hiányzik máris...”
Gyász: eltemették Horváth Zoltánt
