Ferencjóska a kosárban – S. Tóth János publicisztikája

Lehet abban valami, hogy az ember élete folyamán előbb vagy utóbb hozzáhülyül kora közösségi értékvilágához. Aminek nem mond ellent az a tény sem, hogy olykor azért még kicsaphatja nála a biztosítékot, ha in concreto hibbantnak is nézik.

Olvasom a csehországi női kosárlabda Európa-bajnokság utáni iránymutató magyar értékeléseket. Csupa-csupa örömóda. Elégedett a játékos, elégedett a szövetségi kapitány, elégedett a sportági szakszövetség elnöke.

Megannyi „ferencjóska” a palánkok és gyűrűk világából.

Kákán-is-csomót-kereső-szkeptikussággal jut eszembe a porcelángyárból a színpadra menekített Hofi Géza debreceni színészéveiből egy örökzöld. Húsvét előtt Dégi Istvánnal és Latinovits Zoltánnal az egyik helyi vendéglátóipari egységben múlatták az időt. Egyik kör követte a másikat:

„Egészségedre!”

„Na, egészségedre!”

„Akkor már egészségedre, nem?!”

A sokadik feles után eljött a kaján csúcspont...

„Ki a legjobb színész?”

„Mi hárman!”

...ami később így csengett le:

„Hááárman? És én?”

El is kellene mélázni azon, mire a dévajkodás Királyvárad (Hradec Králové) után: a magyar válogatott a tizenhat szereplős mezőnyben egy meccsnyeréssel és három vereséggel a tizenkettedik (hátulról az ötödik) helyen végzett. Ez alig-alig üt el a „nem a győzelem, a részvétel a fontos” banalitásától. S éppen köszönő viszonyú a 2015-ös kontinensviadallal, mivelhogy a magyarországi tornát is egy győzelemmel és három vereséggel zártuk, bár – horribile dictu! – az még a csoportból való továbbjutáshoz is kevésnek bizonyult. Itthon tizenhetedikek (azaz hátulról a negyedikek) lettünk. Tizenhetedikek, mert két esztendeje a nemzetközi szövetség még húszcsapatos női Eb-vel kísérletezgetett. Tömegpusztító ötletelés volt, amelyet a kisgömböceffektus kísért: négy részvételi jog volt, négy részvételi jog nincs. Burleszk lefújva.

Anno dacumál a magyar kosárlabdasport a női szakág által fölébe tartott ernyő – mit ernyő, sátorlap(!) – alatt kornyadozott. Lehetett volna ez persze másként is, ha az 1955-ös Európa-bajnokság után Rákosi pajtásék nem ámokfutnak át – a nemzetközi helyzet egyre fokozódott... – a szovjetverő férfiválogatotton. Egy valóban aranyérmes aranycsapaton. Melbourne azonban ugrott, s az ábrándos szép napok sem a római, sem pedig a mindmáig utolsó, a tokiói menekülő útvonalon nem térhettek vissza. Előbb egy kilencedik, utóbb egy tizenharmadik helyre futotta.

Eb-diadalos pedigrével: „csak” ennyire.

Jó, jó, mostanság már tényleg fele királyságot cserélnének egyetlen olimpiai indulásra is...

Férfiágon erre szemernyi remény sincsen, miként a nőket is galaxisok választják el az öt karikától. De miért is ne, amikor a magyar kosárlabdázás legnagyobb kincse, a kétszáznyolc centire nőtt (s a magasságot ugyebár nem lehet tanítani...) Határ Bernadett úgy vágott neki az idei Európa-bajnoki vizsgának, hogy huszonnégy percet játszott az alapszakasz lötyögésével ellentétben némi téttel azért megfűszerezett magyar bajnoki döntő négy mérkőzésén – összesen. Íme, a kosárlabdázás sajátos Kodály-módszere. Határnak a Soprontól Királyváradig ívelő két év – nemzetközi összevetésben tehát – átlagban 8.2 plusz játékpercet hozott, s ez idő alatt 1.7 ponttal és 0.8 lepattanóval tornászta feljebb privát Eb-statisztikáját.

Sándor Pál egy híján fél évszázada forgatta le Szeressétek Odor Emíliát! című játékfilmjét.

No de ki fogja rendszerszintűen szeretni mifelénk Határ Bernadett-tet? Napjaink és a közeljövő határbernadettjeit?

Ki menekíti így tovább, határozott kormánymozdulatokkal, a magyar kosárhistória hajtűkanyarjainál Hegedűs Györgyi, Rátvay Katalin, Szabics Magdolna, Kiss Lenke, Boksay Zsuzsa, Németh Ágnes, Balogh Judit, Iványi Dalma (és még sokan mások...) örökségét?

S mihez képest volt kamatozó befektetés (ha az volt...), a frissen Sopron Basketté átkeresztelt bajnokcsapatnál a Tijana Ajdukovics, Alekszandra Crvendakics, Brinta Drammeh, Cayla George, Shenise Johnson, Krnjics Szara, Turner Yvonne alkotta légiósdeszantnak kifizetett számos dollár- és/vagy euróköteg?

S miféle szakmai extra profitot hozott lokálisan Vander-sloot Courtney honosítása? Mit kockáztatott volna a magyar női kosárlabdázás, ha a török bajnokság után a WNBA-ből az Eb-felkészülés hajrájára átránduló, kifacsart amerikai helyett a keretből végül kihagyott Horváth Bernadett, Nagy Dóra vagy épp Katona Szidónia kap szerepet Királyváradon? Sakk-matt az áhított tizenkettedik helynek? Homályos, hogy ez lett volna-e az a különleges államérdek, amely felülírta a honosítás amúgy okkal hipervaskalapos szabályait, s tett magyar útlevelet a Washington államból származó ifjú hölgy zsebébe (s ezzel, immár uniós állampolgárként, jó néhány ezer euró pluszpénzt is további európai karrierje során – legyünk mi az új, énekes dollárpapák...).

Két éve az illinois-i Quigley Allie volt Stefan Svitek csodafegyvere. Ma már tudjuk, vele is lábon lőtte magát a szövetségi kapitány... Ezért is szép szimbóluma a magyar basketball turbulenciájának, hogy ez az 51 éves, Gölnicbányáról indult vándorlegény, „a Pista” még arra sincs rákényszerülve, hogy afféle szórakozott professzorként legalább egyetlen mea culpát kiragadjon a maga szövegkörnyezetéből, nagy nyilvánosság előtt. Azzal együtt sem, hogy magyar szövetségi kapitányként két Eb-n két győzelem és hat vereség a mérlege. Mi több, abban a megnyugtató tudatban térhetett vissza cseh földről, hogy ősztől a legutóbbi idényben földcsuszamlást idézően letérdeltetett Diósgyőr vezetőedzője lehet.

Gyimesi János, Szabó János, Szabó Ödön, Zsíros Tibor, Killik László: a retró kor színe-virága a honi (női) kispadokról. Mostanság meg Igor Polenek, Sztevan Csupics, Sandro Orlando, Maikel López, Borisz Maljkovics, Igor Szkocsovszki, Djokics Zseljko, Roberto Iniguez s persze Svitek Pista fémjelzé mifelénk a szép új világot... Miközben a BEAC élén évek óta tényleg oktató-nevelő, a korosztályos válogatottakkal sikeres egykori világklasszis Balogh Juditot mintha valamiféle mély, spirituális titok zárná el a felnőttválogatott padjától. S úgy fest, a mágus, Rátgéber László meg a lényegre látó Zsoldos András sem igen hiányzik a honi kosárelit kavalkádjából.

Vagy tudatos észjárással éppenséggel önnönmagukat tartják távol a kispadoknak álcázott fekete lyukaktól? Láttak volna már karón varjút?

Lássuk be: legnagyobb ellenségünk az idő. Egy Michal Nalepa láttán már a Jancsika, Judik, Beles kombó is a Fradi futballaranykorának krónikájába kívánkozik. Így eshet meg, hogy ma már nem váltanak ki kulturális sokkot azok az álszakmai szósszal nyakon öntött edzői/sportolói/sportvezetői stand-upozások sem, amelyekkel az érintettek képesek a hungarikumok világába szómágiázni sanyarú „basket-mohácsainkat”.

Amikor a magyar forradalom és szabadságharc véres kezű eltiprójából „ferencjóskává” szelídült császár szájából elhangzott a hurráoptimista „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!”, a birodalom már erősen teszetosza korszakába ment át. Mégis: a kákán kereste a csomót, aki a monarchia elsüllyedését vizionálta.

Helyben is lennénk: kitört a nyár, egy finoman kigondolt szakmaireform-koncepciónak könnyen alákaphatna néhány fuvallat e széllel, esővel felturbózott permanens kánikulában. Aztán még tele lenne a langymeleg levegő szállongó kosárlabda-innovációkkal…