Dávid Kornél: az NBA utáni édes élet

Az úgy volt, hogy Dávid Kornél, akinek kosaraskarrierjét, vagyis az elmúlt csaknem másfél évtizedét hihetetlenül megfontolt szakmai döntések jellemezték, vett egy nagy levegőt, és annyit mondott: Spanyolország. Jó, tudom, vannak nehéz és kevésbé nehéz döntések, melyek során az ember tisztában van vele, alakuljon bárhogy, jól nem járhat, mint ahogy az ellenkezője is igaz, megesik néha (a legtöbbször tényleg csak néha), hogy előre sejtjük, nagyot nem bukhatunk. És aznap Dávid Kornél a maga elhivatottságával, profizmusával, jó értelemben vett fanatizmusával jókora fricskát adva az addigi szokásoknak, a spanyol tájak, éghajlat, emberek, életvitel mellett tette le a voksát.
Így került képbe a Tau Cerámica, amely a holt idény kellős közepén nyert meg nagyon fontos meccset a másik eltökélt kérő, az olasz Montepaschi Siena ellen, s szerezte meg a magyar kosárlabdázás alighanem legnagyobb aktív egyéniségét, a nagykanizsai születésű Dávidot.
Elképzelni sem tudjuk, hogy sokszor milyen apróságok döntenek. Hogy tudniillik hideg volt Chicagóban, Washingtonban, Clevelandben, Strasbourgban, vagyis a center számos eddigi lakhelyén, nem is szólva Kaunasról, ahonnan így tél idején a rozmárok és a jegesmedvék is fejvesztve menekülnek. Az új állomáshely ezzel szemben kellemes klímát ígért, s a több hónapos napsütés mellett már tényleg apróságnak tetszett, hogy a helyi kosárcsapat sem amatőrök gyülekezete.

Vitoria. Tegye fel a kezét, aki térkép nélkül képes elhelyezni a települést. Ugye, hogy nem könnyű. Pedig a baszk kisváros csak spanyol viszonylatban kis város, a legutóbbi felmérés szerint 224 586 lakosa van, ugyanennyi büszke, sportimádó, az Alavésért, no és persze a Tau Cerámicáért szorító polgár.
Ott van mindjárt Javier, a Barceló Hotel mindenese. Javier középkorú fickó, meghatározhatatlan munkakörrel (nem portás, nem londiner, talán valamiféle hivatásos segítségnyújtó), telis-tele jókedvvel, az a fajta ember, akiről különös ismertetőjelként mindenkinek az örökké széles mosoly ugrik be. Vitoriai "barátunk" rögvest két jó hírrel szolgál: egyrészt, hogy a látogatásunk idején éppen Spanyolországban szereplő Asvel (aki esetleg nem tudná, Gulyás Róbert francia együttese) szintén a Barcelóban kapott szállást, másrészt, hogy a város első számú futballcsapata, az éppen a második vonalban sínylődő Alavés bizonyosan jól szórakoztat majd bennünket, ugyanis a Király-kupában garantáltan legyűri a nagy baszk riválist, a San Sebastián-i Real Sociedadot. Az eredményre, jól tudjuk, nincs garancia (Javiernek végül igaza lett: 2–1, a házigazdának), nem úgy a hangulatra, amely mesés, akárcsak az előző idényt még a legjobbak között eltöltő, nem is olyan régen pedig a Liverpool ellen UEFA-kupa-döntőt játszó Alavés stadionja. Később derül ki, hogy egy fontos tényállás igazolására is jó a mérkőzés, hogy tudniillik az itteniek semmit, így a meccsre járást sem kapkodják el. Nem szeretnénk elmerülni a részletekben, ezért csak néhány adatot említünk: egy órával a kezdés előtt négy, harminc perccel az első sípszót megelőzően kétszáz szurkoló lézeng a csaknem húszezres létesítményben, hogy aztán az utolsó öt percben beessen még vagy nyolcezer drukker, erős fél házat kialakítva ezáltal.

Még véletlenül sem tisztünk rangsort állítani, ám a csaknem ugyanennyi néző, no meg az összehasonlíthatatlan eredménysor arra enged következtetni, hogy Vitoria első számú sportklubja mostanság a Tau Cerámica. A baszk kosarasok esztendők óta ádáz harcot vívnak Spanyolország legnagyobb klubjai, mindenekelőtt a Barcelona, a Valencia, a Real Madrid vagy a Málaga ellen, s hogy nem hiábavaló az igyekezet, arról egyebek mellett a tavaly megszerzett bajnoki cím és Király-kupa-diadal tanúskodik. A legutóbbi évad kevésbé sikerült fényesre (noha a nemzeti kupa fináléjába azért eljutott a gárda), ezért új játékerő után néztek, így került Vitoriába Dávid Kornél mellett a litván Európa-bajnok Arvydas Macijauskas, az angol Andrew Betts, no meg az azóta már el is küldött szerb-montenegrói világbajnok, Dejan Koturovics. Hogy a kontinensszerte szigoráról rettegett szakvezető, a szintén délszláv Dusko Ivanovics nem nyúlt mellé, arról már a szezon eleji eredmények is árulkodtak, hiszen Spanyolországban még sosem tapasztalt menetelésbe kezdett a nem utolsósorban magyar erőcsatára által húzott csapat. Heteken, sőt hónapokon át úgy tetszett, az országhatáron belül nincs ellenfele a baszkoknak, akik még azt a nehézséget is képesek voltak áthidalni, hogy Betts, akinek kulcsszerepet szántak, még a bajnoki rajt előtt kidőlt a sorból. Ezután nem csoda, hogy Dávid játék közben még szusszanni sem nagyon jutott el a kispadig, annak ellenére végigjátszotta a találkozókat, hogy az idény előtt maga hangoztatta: Ivanovicsnál aligha szerepel majd annyit, mint legutóbb a Zalgiris Kaunas gárdájában.

Odafönn, az aréna felső részén folyik a sör (kizárólag San Miguel márkájú, amúgy nem is annyira fogyaszthatatlan), száll a cigaretta-, és szivarfüst, odalenn a melegítő játékosok körül Aker, a helyi kabalaállat rohangál (birkának mondják, pedig inkább zergére hajaz). Meccsre készül a Tau, Gulyás Asvelje az ellenfél; a sajtópáholyban futótűzként terjed az általunk kiszivárogtatott információ, amely szerint sporttörténeti a pillanat, hisz az Euroligában még sosem volt a pályán egyszerre két magyar (ellenfélként és azonos együttesben sem). A helyzet egyébiránt a nemrégiben merénylet áldozatává váló néhai vitoriai politikus, Fernando Buesáról elnevezett csarnokban is hasonló, mint egy nappal előbb az Alavés–Sociedad ütközeten, vagyis: tíz perccel a kezdés előtt üres, 20 óra 40 perckor viszont már tele a csarnok (na jó, úgy hét-nyolcszáz jegyet még el tudtak volna adni a csaknem tízezres létesítményben). Megérkezik a helyi félisten, Ivanovics edző (vagy inkább kiképző…) is, a lelátó egy külön pódiumán fúvósok tucatja fújja, a Tau, ha az elején nem is igen villog, ám így is fölényesen győz, szóval minden a forgatókönyv szerint alakul. Amíg bírja erővel, Gulyás a franciák legjobbja, ez a kollégák elismerő pillantásaiból is látszik, ám Xabier Ojer, a régió egyik napilapjának, a Deiának munkatársa mégsem róla, hanem az "ő" magyarjukról, Dávidról beszél. "Ôszinte leszek, én nem hittem Kornélban, és szerintem így volt ezzel sok-sok szurkoló is – vág bele a lap kosárlabda-szakírója. – Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy Kaunasból érkezett, láttam is játszani ellenünk, s bár ott sem ment rosszul neki, azt gondoltam, a hatalmas terveket szövő Tau Cerámica túlságosan nagy falat lesz neki. Mondom, elismerem, hogy így hittem, ugyanakkor azt is megvallom, óriásit tévedtem. Dávid a csapat egyik meghatározó alakja, látszik, Ivanovics maximálisan megbízik benne, Kornél pedig pontosan tudja, mi a feladata. Amikor a két legnagyobb sztár, a mostanában feltartóztathatatlan Macijauskas és a főleg korábban villogó Nocioni játssza a főszerepet, akkor Dávid képes segíteni őket, de emlékszem olyan meccsére is, amikor ő volt a főszereplő. És tudja, mit mondok? A szurkolók is elfogadták, megszerették."

"NBA? Már nem erőltetem..."

S hogy főhősünk sem érzi magát rosszul Vitoriában és a talán legerősebb európai bajnokságban, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy úgy tűnik, végérvényesen lemondott az amerikai kalandokról. "By, by, NBA!", üzeni, s amit még sohasem hallottunk tőle, ezúttal kimondja: "Most már nem valószínű, hogy erőltetni fogom." Harag nincs benne, az ottani cirkuszt sem gyűlölte meg, csak éppen meghagyja másnak, mondjuk a Tau fiataljainak, Nocioninak, Scolának, és mindenekelőtt Macijauskasnak. "Amit eddig lehetett, kihoztam magamból, és továbbra is nagyon sokat jelent számomra, hogy kipróbálhattam magam a világ legerősebb bajnokságában, az NBA-ben. Most pedig itt vagyok, és tulajdonképpen nem is szívesen foglalom össze a karrieremet. Ami tart még, arról miért adnék összegzést…"

Karácsony – egyedül

"Az argentinok megmondták előre, hogy felejtsem el a karácsonyt – sóhajt hatalmasat Dávid, aki néhány napja, felesége, Erika és kislánya, Dominika hazatérte óta egyedül él Vitoriában. – Pedig én még másfél napra is hazaugrottam volna, de hát nincs mit tenni, az edzőnk huszonnegyedikén és huszonötödikén is edzést tartott."
No igen, Ivanovics a pravoszláv szokások szerint majd csak januárban ünnepel, már ami a karácsonyt illeti, hiszen, mint az napról napra kiderül, számára a munka az igazi ünnep, márpedig vasárnap Lleidában játszik bajnoki mecscset a Tau, pihenés nincs, karácsony elfelejtve. Így hát Dávid – akivel szenteste alighanem kevesen cseréltek volna – nem tehet mást, várja a hétfői hazatérést. Nem túlzás, amióta a családja elutazott, e pillanat tartja benne a lelket, hogy útra kelhessen hazája felé ő is. Sokáig nem marad, január 1-jén reggel 6.30-kor aztán indul a repülőgépe vissza, s ahogy hallani, már nem lesz megállás egészen az évad végéig.
A célok hatalmasak, a követelmény óriási, s a kiképzőtáborban nincs kegyelem.