Póló vagy foci? – Ballai Attila publicisztikája

Emberek lévén érhető, ha leginkább az emberi sorsok foglalkoztatnak bennünket. Igaz ez a sportban is, így egy-egy csapat, válogatott vártnál gyengébb szereplésekor rendre felvetődik: mi lesz az edzővel, mi lesz a kapitánnyal? A napokban női kézilabda-válogatottunk kapcsán adódik e kérdés, hiszen a célba vett első hét-nyolc hely valamelyike helyett tizennegyedikként zárt a Japánban rendezett világbajnokságon. A felsőházi és alsóházi tagság között döntő mérkőzésen ráadásul Kim Rasmussen saját értékítélete és korrekt elemzése szerint is szakmai hibát (nem találta az ellenfél emberelőnyös akcióinak ellenszerét) és fegyelmi vétséget (a hajrában kiállíttatta magát) követett el. Mint mondta, vállalja is a felelősséget; azt ellenben nem tudni, ez az ő olvasatában pontosan mit jelent.

A téma tehát aktuális, egzakt válasz híján azonban csupán részigazságok, analóg helyzetek felvillantását vállalhatjuk. Remélhetőleg ezek sem lesznek tanulság nélküliek.

Kezdjük onnan, hogy egy neves sportszakember mindig több tárgynál, ezért nem pontos a „mi lesz vele?” megfogalmazás. Hiszen neki is van véleménye a helyzetről, saját és tanítványai munkájáról, az elért vagy el nem ért eredményekről, így gyakran megesik, hogy nem passzívan várakozik és elszenved egy döntést, hanem elébe megy annak. Mint a minap Csang Csing Lina, rövid pályás gyorskorcsolyázóink mestere. Mint ismert, az olimpiai bajnok Burján Csaba Sanghajba érve, holtfáradtan, az úttól kifacsarva, a reptéren a reménytelenül hosszú sor és lassú ügymenet láttán „f.cking China” kommentre ragadtatta magát, mire az edző benyújtotta lemondását, azzal érvelve, nem tolerálhatja e hazájára tett rasszista megjegyzést. (Zárójelben annyit, Burján véleménynyilvánítása otromba, ostoba, elhamarkodott, igazságtalan volt, de nyilván nem rasszista töltetű.) Ezt azonban talán eltúlzott reakció követte, vagy ha nem, innentől elég, ha a kapitánnyal vagy saját játéklehetőségeivel elégedetlen kézilabdázó Dániát vagy futballista Olaszországot gyalázza, és már célba is érhet.

Folytassuk is Marco Rossival! Vele már a Wales elleni, a közvetlen Eb-részvételről határozó selejtező előtt szerződést hosszabbítottak, és ezt be is jelentették. Az érvelés úgy szólt, jó választásnak bizonyult, nála alkalmasabb kapitányt a magyar labdarúgás élére most nem is lehetne találni. Ez valószínűleg igaz – bár az őszi mérkőzések ebbéli hitünket is megingathatták –, a döntés üzenete ugyanakkor az, hogy a hazai sportági mérlegelés már nem eredmény alapú. Ha az lenne, az elmúlt több mint három évtizedben – a 2016-os Eb-kvalifikációt kivéve – kétévente mindig új korszakot kellene nyitni, logikusabb tehát elismerni természetes állapotnak azt, hogy válogatottunk nem jut ki a világversenyekre. Ettől még lehet jó a szakvezetőség.

Az ugyancsak dicső múltú magyar vízilabda ezt még nem engedheti meg magának. Ott a nemesi rang – természetesen jóval kisebb konkurencia mellett – a jelenben is kötelez. Emiatt járt rosszul Benedek Tibor, aki háromszoros olimpiai bajnokként Kemény Dénestől vette át a stafétát London után, és vezette rögvest a barcelonai világbajnoki dobogó tetejére 2013-ban a csapatot. Rióban, az olimpián aztán mindössze az ötödik helyre futotta, amitől Benedek persze nem vált hirtelen kevésbé potens és perspektivikus trénerré, de Kemény, immár elnökként úgy érvelt: továbbra is az a véleménye, hogy Benedeknek kellene folytatnia a munkát, de ha ez automatikusan történne meg, azt üzenné, hogy a magyar pólóban rendben van az ötödik hely is. Ezért pályázatot írtak ki a posztra, miközben Kemény nem titkolta, abban bízik, Benedek is kandidál, és ebben az esetben valószínűleg nyert is volna. Más kérdés, hogy ő nem így gondolkodott, részéről ezt vehetjük markáns kiállásnak. Olyan fent említett esetnek, amikor az edző saját sorsa elébe megy.

E két szélsőség között kellene elhelyeznünk a magyar kézilabdát. Pontosabban a női kézilabdát, mert a két szakág hosszú távú esélyei élesen elválni látszanak egymástól. A férfiaknál jóval sűrűbb a nemzetközi mezőny, a nőknél viszont a magyar juniorok és ifik az elmúlt másfél év világversenyein letarolták a világot. Az egyik kézilabdás hatalom idén őszi utánpótlás-konferenciáján ez a felirat jelent meg az egyik előadás közben: „Magyarország – az egyetlen, ami most számít.”

Hát még nekünk! Ezért töltötte el a szakmát és a sportági közvéleményt általános elégedettséggel, amikor 2016 nyarán sikerült szerződtetni Kim Rasmussent. Aki a 2015-ös vb nyolcaddöntőjében a lengyeleket vezette meghökkentő sikerre a mieink ellen, 2016-ban pedig a CSM Bucuresti-tel hódította el a BL-trófeát a Győrtől. Ha nem tudjuk legyőzni, igazoljuk le! – szólt a frappáns szlogen, és így is lett.

A dán szakember munkája, azaz a munkához, a magyar kézilabdához és hazánkhoz fűződő viszonya tökéletesen beváltotta a reményeket. Rasmussen lelkiismeretes és kiváló edző, emellett jó fazon és a skandináv lelkület hús-vér figurája, ezt a válogatott összetartásokon, programokon naponta igazolja. Játékosai jelentős többségükben kedvelik, tisztelik. Ráadásul nem „gebinben” dolgozik, nincs sem itt, sem másutt klubcsapata, járja az országot és a csarnokokat.

Csak éppen a világversenyek, azok ne lennének... A 2016-os Eb-n 12. hellyel debütált, a 2017-es vb-n együttesünk kiesett a franciák elleni nyolcaddöntőben – részletkérdés, de ezután 15.-nek sorolták be –, a tavalyi kontinenstorna hetedik helyezése az eddigi csúcs, amelytől az idei vb 14. pozíciója jelentősen elmaradt. Magyar edzők ennél jóval kevesebbe is buktak már bele – de ettől még egyáltalán nem biztos, hogy ez így helyes.

Tagadhatatlan, hogy Rasmussen határozottan és bátran vezényelte le a generációváltást, e tekintetben a vetélytársak előtt állunk. Két megjegyzés azonban idekívánkozik. Először: ez az előnyünk nem a 2020-as, hanem a 2024-es olimpiára érvényes, ezért részben még hipotetikus. Másodszor: a mai húsz év körüli ígéreteket és már berobbant tehetségeket a párját ritkító hazai sporttámogatási rendszert kihasználva magyar trénerek nevelték fel. Ezt az érdemet azért ne vitassuk el tőlük, magunktól.

Női válogatottunk szűkebb és tágabb környezete különlegesen ragaszkodik ahhoz a világképhez, amelyet e csapat köré épített. Nem állom meg, hogy le ne írjam: a Montenegró elleni vb-csoportmérkőzést a sportági szövetség mintegy harminc munkatársa nézte és szurkolta, rikoltozta végig együtt egy kivetítő előtt az MKSZ-irodán; ebben „mindössze” annyi a meghökkentő, hogy közép-európai idő szerint e találkozó reggel hét órakor kezdődött! A szurkolók részéről sem tapasztaltam sehol másutt olyan spontán és egyenes érzelemnyilvánítást, mint amilyet a pekingi játékokon, két súlyos vereség után kétszektornyian kiáltoztak a lányoknak, és így szólt: „Szeretünk benneteket!”

A felelősségnek is ezzel kell arányban állnia, minden döntés meghozatalakor. Női nemzeti együttesünk legutóbb 2008-ban szerepelt az olimpián, azóta felnőtt úgy egy játékosgeneráció, amely nem is tudja, mit veszít, ha nincs jelen a sport legnagyobb ünnepén, és Tomori Zsuzsannán kívül nincs már kerettag sem, aki ezt személyes élményei alapján elmesélhetné a társainak.

A kumamotói vb-n már csak azért szoríthatunk, hogy mások kiharcolják nekünk az olimpiai selejtező elérését, és ha meglesz, onnantól fel kell építeni jövő tavaszra a válogatottat. Különleges építőkockákból, junior-világ- és Európa-bajnokokból, valamint egy-két, már beérett szellemi vezérből.

Hogy e munkát Kim Rasmussen végezze-e el, arról gyorsan és okosan kell határozni. Ha viszont a tokiói kvalifikáció elméleti esélye is elvész már a héten, az keservesen egyszerűsítheti a helyzetet. Akkor némi sarkítással csak választani kell a hazai futball és pólós módi között.