Itt van Amerika
JOCHA KÁROLY 2020.07.11 09:32 Frissítve: 2020.07.11 11:40

Messze megelőzte a korát – a híres-hírhedt Gunnar Prokop kalandos élete

A világhírű menedzser, Gunnar Prokop 80 évvel ezelőtt, 1940. július 11-én született az ausztriai Sankt Pöltenben. Mindenki az 1972-ben alapított Hypo Niederösterreich kézilabdaklub edzőjeként, vezetőjeként ismeri, amellyel egyedülálló módon nyolcszor nyerte meg a BEK-/BL-serleget. Sokan emlékeznek sportszerűtlen megmozdulásaira is a Vasas és a Metz ellen, de a vele készített interjúból kirajzolódik a más sportágakban is bizonyító, korát megelőző módszereket alkalmazó, kreatív szakember képe.

Gunnar Prokop a semmiből építette fel klubját, és az osztrák női kézilabdázást – minden idők egyik legeredményesebb menedzserévé vált (Fotó: Imago Images)

 

A testnevelő tanárként végző Gunnar Prokop
atletizált, majd kiváló atlétákat nevelt
(Fotó: Gunnar Prokop archívumából)

– Mikor és hogyan kezdődött a sportpályafutása?     
– Hétéves voltam, amikor szülővárosomban átélhettem az első sportélményemet – a tornasport az életem része lett, több éven keresztül versenyszerűen tornásztam, a nyújtó volt a kedvenc szerem. Sok időt töltöttem a hegyekben is, előbb síeltem, majd tizenhét éves koromtól a hegymászás rejtelmeibe is bevezettek az idősebb társaim. Olyan rendkívüli nehézségű falakat másztunk meg, mint a Direttissima, a Badile Nordostwand, a Mont Blanc Flanke, a Monte Rosa keleti fala.

– A torna, a síelés és a hegymászás mellett az atlétika is foglalkoztatta.
– Amikor 1961-ben testnevelő tanárként végeztem, elkezdtem edzősködni. Előbb a Mariazell közelében lévő Annabergben nyitottam síiskolát, s ezzel szinte egyidejűleg Sankt Pölten sportklubjának atlétikai szakosztályában kezdtem dolgozni. Már a tanulmányaim alatt megismertem a későbbi feleségemet, Liese Sykorát, aki – bár elég későn, tizenkilenc évesen – próbálkozott meg az atlétikával a kezdeményezésemre, ötpróbázó lett. Belőle vált a legsikeresebb tanítványom. Liese már az 1964-es tokiói olimpiára is kijutott – s óriási megtiszteltetésként a játékokat követő hat hónap során Japánban síoktatóként dolgozhattam.

MEGELŐZTE A KORÁT
A nyolcvanas évek végén nagy veszteségek érték a magyar női kézilabda-válogatottat. Amíg Elekes Csilla és Kiss Éva engedély nélkül hagyta el az országot Bréma irányába, és disszidensnek számított, Rácz Marianne 1988 nyarán a Hypobank Südstadttól kapott szerződéssel került Bécs elővárosába, ahol nyolc esztendőt töltött el Gunnar Prokop „főnöksége” alatt.

– Hogyan érezte magát a Hypónál?     
– Sokan nem értettek meg engem akkoriban, pedig egy ilyen lehetőséget mindenkinek meg kellett ragadnia – mondta a Nyíregyházáról induló, a Csepelen át a Vasashoz kerülő világklasszis kapus. – Túl a sokkal jobb körülményeken, a Hypóban számos olyan szakmai sikert is elérhettem, amiről itthon csak álmodhattam volna. Csík Jánosnak az 1988–1989-es idény volt a második ottani éve, ráadásul akkor nyerte meg először a Hypo a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, méghozzá a sokáig verhetetlennek tartott Szpartak Kijev elleni kettős győzelemmel. Máig nagy örömmel emlékezem vissza a kijevi győzelmünkre, hatvanhét százalékos teljesítménnyel járultam hozzá Igor Turcsinék legyőzéséhez.

– Gunnar Prokop a cél elérése érdekében semmitől sem riadt vissza, gyakran lecserélte korábban felmagasztalt edzőit.     
– Szemléletben, szervezettségben és menedzselésben jóval megelőzte korát. Mindegyik edzőről hosszan tudnék mesélni, hiszen az ott eltöltött nyolc évem alatt tíz szakvezetővel kellett együttműködnöm. Inkább kiemelném azt a hármat, aki emberileg és szakmailag is a legközelebb állt hozzám. A sort természetesen Csík Jancsi vezeti, hiszen vele már a Vasasban is sikeres volt a közös munkánk. Ő ideális partner volt. Vass Sándortól óvtam a társaságot, de hamar kiderült, hogy a „dörzsölt” ember egyidejűleg naiv és jóhiszemű is volt. Nagyon jó közösséget alakított ki a soknemzetiségű csapatból – sajnáltuk, hogy nem maradt tovább. Ebbe a körbe tartozik a norvég Arne Högdahl és a kitűnő játékos-feleség, Mia Hermansson-Högdahl is. Arne három és fél évet töltött a Hypo élén, ami Prokop mellett kisebbfajta rekord volt.

– Mire emlékszik vissza szívesen az ottani nyolc évéből?     
– Itthonról nem jutottam volna ki olimpiára, osztrák állampolgárként viszont 1992-ben ott lehettem Barcelonában, ami sportpályafutásom egyik kiemelkedő eseménye volt. Ott egyébként az ötödik helyet szereztük meg.

– Jól ismerte Gunnar Prokop olimpiai ezüstérmes feleségét, a későbbi belügyminiszter Liesét is, ugye?    
– Liese közszeretetnek örvendett, és nem elsősorban azért, mert sok mindent elintézett. Ő az egyetlen, aki igazán hiányzott Gunnar 75. születésnapi összejöveteléről, és ha a vírusinvázió megengedi, a tervezett idei találkozóról, a 80. születésnapja megünnepléséről ugyancsak őt fogjuk leginkább hiányolni.

– Miután 1965-ben összeházasodtak, Liese egyre eredményesebbé vált. Mi volt a titkuk?     
– Liese tehetséges és szorgalmas is volt. Universiadegyőztes lett 1967-ben, az 1968-as mexikóvárosi olimpián ezüstérmes (mindössze hét ponttal előzte meg a harmadik helyezett magyar Kovács Annamáriát – a szerző), és Európa-bajnok 1969-ben Athénban. Ebben az esztendőben kétszer javította meg a világrekordot. Különösen távolugrásban és súlylökésben volt kiemelkedő: 662 centiméter, illetve 16.10 méter volt az egyéni legjobbja. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen 1976-ig versenyzett.

– Rajta kívül is akadtak eredményes tanítványai?     
– Többen is világszínvonalig jutottak. A sógornőm, Maria Sykora kiváló futó volt, az 1969-es athéni Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett 400 méteren, az 1970-es bécsi fedett pályás Európa-bajnokságon aranyérmet 800 méteren. Ezen a távon 2:01.5 perc volt a legjobb ideje, ami még ma is jó eredménynek számít. A gerelyhajító Eva Janko az 1968-as mexikóvárosi olimpián harmadik lett, a magasugró Ilona Gusenbauer az 1972-es müncheni ötkarikás játékokon bronzérmes, 1970-ben Bécsben fedett pályán és 1971-ben Helsinkiben szabad téren Európa-bajnok, 1971-ben 192 centiméterrel világcsúcstartó. És az atlétika mellett más sportágakba is „besegítettem” edzőként. Erőnléti trénerként dolgozhattam a háromszoros világbajnok, az 1964-es innsbrucki téli olimpián óriás-műlesiklásban ezüstérmes alpesi síző, Karl Schranz és az 1972-es szapporói játékokon női műkorcsolyázásban olimpiai bajnok, kétszeres világ- és Európa-bajnok Beatrix Schuba mellett. Igényt tartottak rám az osztrák férfi kosárlabda-válogatottnál is.

– Az ezekben a sportágakban elért kiemelkedő edzői sikerei után meglepetésnek tűnhet, hogy az Ausztriában gyakorlatilag nem jegyzett kézilabdázás mellett kötött ki. Miért?     
– Több okom is volt rá. Egyrészt Liese és húga, Maria is rendszeresen kézilabdázott a gimnáziumban. Másrészt, miután a sportág adva volt, rendkívüli módon motivált, hogy legyen Ausztriában a labdarúgás mellett még egy csapatjáték, amely nemzetközi szinten is eredményes. A kézilabdázás akkoriban a huszonhatodik volt a sportágak népszerűségi listáján, s két évtized alatt felküzdöttük a legelső vonalba.

– Úttörő volt abban is, hogy sok külföldi kézilabdázót szerződtetett. Hogyan szerzett hozzá pénzügyi támogatókat, szponzorokat?
– Ausztriában a labdarúgás, az alpesi sí, a tenisz és a Formula–1 volt a legnépszerűbb sportág, ezek kötötték le az emberek érdeklődését. Miután 1972-től a Hypo Lower Austria klubban, a südstadti Bundessportzentrumban kemény utánpótlás-nevelő munkába kezdtünk, be kellett látnom, hogy csak saját neveléssel nem juthatunk messzire. Az első lépéseket követően megszerzett csehszlovák Milena Foltynová, majd a jugoszláv Jaszna Merdan-Kolar már igazi világklasszis volt. A folyamatos építkezés során Lengyelországból, Horvátországból, Szerbiából, Montenegróból, Franciaországból, Németországból, Dániából, Norvégiából, Svédországból, Spanyolországból, az egykori Csehszlovákiából, Oroszországból, Ukrajnából, Fehéroroszországból, Dél-Koreából, Kínából, Brazíliából, az Egyesült Államokból és természetesen Magyarországról érkeztek hozzánk játékosok, akik közül többen végleg letelepedtek Ausztriában. Az osztrák bajnokságot 42-szer, megszakítás nélkül 1977-től 2018-ig megnyertük, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját pedig 1989 és 2000 között nyolc alkalommal.

Gunnar Prokop a nyolc BEK-/BL-sikere közül az egyik, a Kubany Krasznodar fölött aratott 1990-es győzelme után a levegőben (Fotó: AFP)

– Rengeteg kiváló játékos fordult meg Südstadtban. Kiket emelne ki közülük?     
– Nagyon sok, nemzetközi szinten is kiemelkedő játékosunk volt, közöttük számos kiváló sportember, akire bármilyen körülmények között lehetett számítani. Közéjük sorolnám Milena Foltynovát, Mia Hermansson-Högdahlt, Jaszna Merdan-Kolart, O Szong Okot, Tanja Dzsandzsagavát, Ausra Fridrikast, Stanka Bozovicot – és külön kiemelném Rácz Marianne nevét, neki az első BEK-győzelmünkben elévülhetetlen érdemei voltak!

– A rengeteg külföldi játékos mellett sok külföldi edzőt is foglalkoztatott. Kikkel találta meg legkönnyebben a közös hangot?
– Mindenképpen ki kell emelnem a magyar Csík Jánost, a horvát Vinko Kandiját és a norvég Arne Högdahlt. Mindegyikükkel átéltem nagy sikereket és csalódásokat is. Ám ezeket az érzéseket az átlagemberek sohasem élik át, így nem is ismerhetik meg azokat a benyomásokat, amelyeket mi egész életünkben magunkkal viszünk.

Ilyen kreatív módon volt képes „eladni” az új keret bemutatását is: az 1992–1993-as idénynek nekivágó Hypo kapusa Rácz Marianne volt (fekszik) (Fotó: AFP)

– Mit gondol, milyen tulajdonságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy edző a nemzetközi élvonalban is meg tudjon felelni?     
– A magas szintű szakmai felkészültség önmagában nem elég. Kell mellé elsősorban emberség, valamint a beleélés képessége, intuíció, kreativitás, és ami nagyon fontos, következetesség.

Elismeri az osztrák külügyminiszter, Alexander
Schallenberg is (Fotó: Gunnar Prokop archívumából)

– És mit várt el a klubja játékosaitól?     
– Az igazi profi sportolónak mindent alá kell rendelnie a pályafutásának. De egyidejűleg azt is tudnia kell, hogy a sport nem minden! Egyébként az én pályafutásomat a következő szempont határozta meg: ha úgy edzek, mint a világ legjobbjai, a legjobb esetben is csak olyan lehetek, mint ők – de én jobb akarok lenni, ehhez pedig többet is kell edzenem!

– A Hypo Niederösterreich legutóbb 2000-ben nyerte meg a női kézilabda Bajnokok Ligáját, s akkor még az osztrák női válogatott is igen jó játékerőt képviselt.     
– Úgy utaztunk a 2000-es sydneyi olimpiára, hogy érmet szeretnénk szerezni. Ám a vágyunk teljesüléséhez a játékvezetők teljesítménye nem járult hozzá.

– Ezután még tíz évig dolgozott a Hypo, illetve a südstadti Bundessportzentrumban az utánpótlás-nevelés sikereiért. Közben váratlan tragédia érte: a nagyszerű sportpályafutás után eredményes politikai karriert befutó felesége, Liese 2006-ban hirtelen szívmegállás következtében elhunyt.     
– Liese az 1969-es athéni atlétikai Európa-bajnokság megnyerése és az ötpróbázás világrekordjának megdöntése után Alsó-Ausztria (Niederösterreich) parlamenti képviselője, majd államtanácsosa lett. Azután kormányzóhelyettessé, később tartományi miniszterré lépett elő. Ausztria kancellárja, Wolfgang Schüssel kormányának 2004 decemberétől 2006. december 31-i haláláig volt tagja – ő volt Ausztria első női belügyminisztere. A feleségem sikerességének titka a szociális gondolkodása volt – egyszerűen csak szolgálni akarta az embereket! Életünk minden lépését átgondoltunk, és a döntéseket együtt hoztunk meg. Természetesen követtünk el hibákat, de biztos vagyok benne, ha még egyszer ugyanazokba a helyzetekbe kerülnénk, ugyanígy csinálnánk mindent.

Túl csaknem nyolc évtizeden, horrorbaleseten
és sok csalódáson manapság is aktív: az osztrák Alpokban
mountain bike-ozik (Fotó: Gunnar Prokop archívumából)

– Éppen egy évtized telt el azóta, hogy visszavonult a klub vezetésétől. Mi történt önnel az utóbbi időben?     
– A Hypobanktól és a Bundessportzentrumtól 2010-ben köszöntem el, mivel az akkori sportköri vezetőség és közöttem áthidalhatatlan nézetkülönbség feszült. Mivel a család nekem mindig is a legfontosabb volt, most még több időt tudok tölteni a gyerekeimmel és az unokáimmal. Lányom, Karin, korábbi sokszoros válogatott kézilabdázó, 54 éves, a fiaim közül Gunnar 50, Eric 41 esztendős. Öt unokám van, közülük az idősebbek természetesen sportolnak: Gunnar unokám a Krems férfi kézilabda-együttesével felnőttbajnok és kupagyőztes, Patrick a másodosztályú Hollabrunn játékosaként feljutásra áll a csapatával, Maria pedig többszörös ifjúsági bajnok a Wiener Neustadt együttesével.

– Feltételezem, hogy nem csak az unokái mérkőzéseit követi…    
– Az osztrák férfi kézilabda-bajnokság elég jó, a válogatottban megfelelő a játékosállomány, a nőknél viszont jelentős visszaesés tapasztalható. A labdarúgás is érdekel, bár a fizetések és az egyéb juttatások nagyságát mélyen erkölcstelennek találom.

– Fiatalkori szenvedélyei közül melyeknek hódol manapság is?     
– Legnagyobb passzióm a kerékpározás, sokat vagyok úton mountain bike-kal. Alig egy hónapja voltam huszonhatodik alkalommal a 3798 méter magas Grossglockneren!

– Pedig nemrég súlyos balesetet szenvedett. Mi történt?     
– Síelés közben mindkét lábam eltörött 2017. január 27-én. A bal lábszáramban fellépő érrendszeri rendellenesség miatt amputációt javasoltak az orvosok, tíznapi küzdelmem után tettek le róla. Hét műtéten kellett átesnem ahhoz, hogy négy hónappal később kiszállhassak a kerekesszékből. Szerencsére teljesen felépültem, így ott folytathattam, ahol a baleset előtt abbahagytam.

Legügyesebb unokája, Gunnar Prokop a Krems bajnokcsapatának tagja (Fotó: Imago Images)
 A SZAKMAI MUNKÁT RÁHAGYTA
Csík János 1987 és 1989 között volt a Hypobank Südstadt edzője. Bár néha voltak nézetkülönbségek Gunnar Prokop és közte, alapvetően pozitív képet vázolt a 80. évét betöltő menedzserről és az együttműködésükről.

– Hogyan került Prokop klubjához?     

– Korábban a Borsodi Bányásznál dolgoztam, így egészen más világba csöppentem Südstadtban. Nem azt tartom legfontosabbnak, hogy a sokszorosát kerestem. Sokkal többre tartom azt a mindenre kiterjedő figyelmet, amellyel Prokop körülvette a csapatát, ahogy mindenre volt gondja, hogy mindig a legjobb feltételeket biztosítsa a gondtalan felkészüléshez. Nála nem az volt a szempont, hogy egy utazást minél olcsóbban megússzunk, hanem az, hogy mielőbb és minél jobb viszonyok között megjárjuk oda-vissza az utat. Állandóan újításokon törte a fejét. Az edzések előtti bemelegítéshez aerobikedzőt hozott, és a harci szellem fokozására még karategyakorlásokat is elrendelt. Mindent kitalált, hogy népszerűsítse a kézilabdázást, hogy a klub minél több bevételre szert tegyen, amit aztán valóban a fejlesztésekre fordított. Egy alkalommal például, vége lett a bajnokságnak, miután mindenki meglepetésére közölte, hogy holnap focizni fogunk az osztrák női labdarúgóbajnok ellen. Nyertünk is 6–2-re, a tévé adott a meccsből néhány percet, amiért szép összeg került a klub számlájára. Más alkalommal a vasárnapi BEK-meccs előtt szombat este beszélgettünk, majd éjféltájban felállt és ment a sportcsarnokba. Akkorra ígértek egy reklámtáblát, és ő maga akarta a helyére állítani…

– Beleszólt a szakmai munkába?     
– Nekem soha egyetlen szóval sem mondta, hogy ezt vagy azt tegyem be, vagy kit ne játszassak! Úttörő volt a játékosok igazolása területén is. Az első „nagyhal” az 1978-as vb gólkirálynője, a csehszlovák Milena Foltynová volt, ő nálam már nem játszott. Négy évvel később megszerezte a jugoszláv Jaszna Merdan-Kolart is. Egyébként nyolc profi játékosunk volt, akiknek csak a kézilabdával kellett foglalkozniuk. Ők abszolút elkötelezettek voltak, mindent az első szóra megcsináltak. Amit még mindenképpen Prokop javára kell írni, az a törődés a visszavonult játékosaival. Mindenkit álláshoz segített, a nehézségekben is maximálisan mellettük állt. A délszláv háborúban Merdan családja Mostarban ragadt – Prokop addig szaladgált, amíg a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével kihozatta őket. A horvát beálló, Jadranka Jez férje meghalt, Gunnar neki is mindenben a segítségére volt. Velem csak az utolsó hónapban különbözött össze, amikor a BEK-döntő előtt Vinko Kandijával akart a védekezés 3–2–1-es formációjáról edzéseket tartatni. Én ezt nem vállaltam, hazajöttem. Meglepetésemre még ezt az egy hónapot is kifizette. Szóval összességében én elsősorban a sok jóra emlékezem vele kapcsolatban.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 11-i lapszámában jelent meg.)
2020.08.07 11:12:14

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

Bárbara Arenhart talán az utolsó lehetőséget ragadta meg, hogy BL-esélyesnél játszhasson, de a jövőben szívesen élne hazánkban.

2020.08.06 09:33:11

Kézilabda VINCZE SZABOLCS

„Kaptam egy-két ajánlatot, de nem akartam folytatni, ha nem játszhatok a legmagasabb szinten.”

2020.07.31 16:46:26

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS, PAPP BÁLINT

INTERJÚ. Szélsőként mindig a biztosra ment • Nehezen dolgozta volna fel, hogy csak a padon ücsörög az ETO-ban.

2020.07.19 21:31:36

Kézilabda BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Az utóbbi évtizedek profi hajszájában egyre jobban eluralkodott és nyomasztóvá vált az események sodra és az eredmények kényszere, most ezek híján kezdjük újra felfedezni az idő és figyelem hiányában már egészen háttérbe szoruló nőket és férfiakat.