Kézi: Magyarországon is jobban megbecsülnek, mint Horvátországban – Alilovic

Az egyik legsikeresebb bosnyák sportoló Ljubuskiban született, s mindössze 17 éves volt, amikor az Abas Arslanagic által irányított bosnyák válogatott színeiben pályára lépett. Nem sokkal később azonban a horvátok jelezték, nagyon örülnének, ha őket erősítené. Mirko ekkor három évet kihagyott, majd utána a horvát válogatottban szerepelt, és a nagy világversenyeken hét érmet szerzett, beleértve a 2012-es londoni olimpiai bronzérmet is.

A váltást nem bánta meg, habár az interjúban azt mondta, mindenhol jobban megbecsülik, mint Horvátországban.

– Betöltötte a harmincharmadik életévét. Jóllakott már a kézilabdával, vagy egy kis félelem is jelen van már, hogy mikor kell befejeznie a pályafutását?
– Nehéz erről beszélni. Vannak napok, amikor minden jól megy, élvezed a kézilabdát, ilyen esetekben a pihenés eszedbe sem jut. Aztán jönnek a sötét felhők, a csalódások, és én is azt kérdezem magamtól, mikor fejezem be. Minden idény előtt hatalmas a motivációm, ami talán a legfontosabb egy sportoló életében. Amíg ez megvan, addig én is a pályán leszek.

– Hogyan tekint az elért sikerekre?
– Ha gyerekként alkalmam lett volna leírni, hogy milyen pályafutást szeretnék befutni, lehet, hogy egyáltalán nem ilyen lett volna. Gyönyörű pillanatokat éltem át a válogatottal, a klubokkal, és az is nagyon fontos, hogy nem voltak súlyos sérüléseim. Természetesen vannak dolgok, amelyeket megváltoztatnék. Például az, hogy a Celjéhez igazoltam, nem éppen a legjobb döntés volt, hiszen voltak sokkal jobb ajánlataim. De lehet, ha nincs a celjei időszak, akkor az utam nem vitt volna Veszprémbe, majd Szegedre. Minden rosszban van valami jó is.

– Mit emelne ki a pályafutásából?
– Hát… Nagyon sok szép pillanat volt, de ha már egyet muszáj, akkor a londoni olimpiát. Az egyéni sportágak versenyzői közül nagyon sokan azért dolgoznak éveken át, hogy részt vehessenek az ötkarikás játékokon, én pedig büszke lehetek arra, hogy olimpiai bronzérmes vagyok.

– A horvát válogatott tagjaként sokszor állt dobogóra, voltak nagyon jó mérkőzései, mégis úgy tűnik, hogy nem fogadták el önt teljesen.
– Magyarországon, Németországban és Franciaországban is jobban megbecsülnek, mint Horvátországban. Ez egyrészt szomorú, de én nyugodtan nézek a tükörbe. Amikor pályára léptem, mindig százszázalékos teljesítményt igyekeztem nyújtani. Tizenegy éven át voltam a válogatott tagja, úgyhogy ezen a téren már nincsenek ambícióim. Időközben a családom is bővült, és nekik nagyobb szükségük van rám, mint arra, hogy a szabadidőmet olyan dologra fordítsam, ami több rosszat hoz, mint jót.

– Sokszor a közvélemény kereszttüzébe került.
– Igen, pont így volt. A 2016-os lengyelországi Eb-n Európa legrosszabb kapusának kiáltottak ki, annak ellenére, hogy egy álomidényen voltam túl. A közvélemény akkor is kritizál, ha jól megy, nem beszélve arról, ha nem mennek jól a dolgok. A legszörnyűbb az, amikor olyanok bírálnak, akik egy évben tizenöt napot foglalkoznak kézilabdával. Mindez azt eredményezi, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is ér a bőröm: amit tizenöt éve csinálok, azt külföldön mindenhol elismerik, Horvátországban viszont nem. És ehhez még hozzájön a házon betört ablaküveg – no nekem erre semmi szükségem az életben, s ezért is döntöttem úgy, hogy nem lépek pályára többet a válogatottban.

– Mi a véleménye a horvát válogatott legutóbbi világbajnokságon nyújtott teljesítményéről?
– Amikor az én generációm második vagy harmadik volt, arra úgy tekintettek, mint egy katasztrófára, mintha tizedikek lettünk volna. Most a horvát válogatott hatodik lett, és ez rendben van… Nem nagyon tudok erről az eredményről mit mondani, nem vagyok a válogatott tagja, nem tudom, milyen a hangulat a csapaton belül. Viszont úgy gondolom, ez a horvát válogatott (ami a minőséget illeti) a világ élvonalába tartozik, de most egy kis szerencse is elkélt volna neki. Le kell ülni átgondolni a helyzetet, és megnézni, hogyan tovább. Továbbra is kitartani az idősebb játékosok mellett, vagy belevágni a fiatalításba, a generációváltásba.

– A válogatott pályafutását nem a horvát, hanem a bosnyák csapatban kezdte.
– Tizenhét éves voltam, amikor beálltam a bosnyák nemzeti csapat kapujába. Akkor Abas Arslanagic volt a szövetségi kapitány, az ő meghívását nem lehetett visszautasítani. Utána azonban ő elment, a válogatott nem jutott ki a nagy versenyekre, ekkor jött a horvátok megkeresése, amelyre, őszinte leszek, gyerekkorom óta vártam, ez volt az álmom. Amikor megkérdezték, akarok-e a horvát válogatott kapusa lenni, nem volt kérdéses a válaszom.

– Milyen sűrűn látogat a szülővárosába?
– Igyekszem, hogy évente legalább kétszer elmenjek, de a kötelességeimmel ezt nem könnyű összeegyeztetni. Szeretek nyáron Ljubuskiba menni, feltöltődni, meglátogatni a szüleimet, a testvéremet. Talán Mirsad Terziccsel játszottan együtt legtöbbet, hiszen nemcsak Veszprémben, hanem az Izvidjacnál is klubtársak voltunk.