BÁLINT MÁTYÁS
BÁLINT MÁTYÁS
2019.07.23 23:03

Golovin és Gagliardi – Bálint Mátyás publicisztikája

 

Golovin Vlagyimir tavaly világbajnokságot nyert a női junior kézilabda-válogatottal, aztán idén Európa-bajnokságot a következő generációval. Ilyesmi még külön-külön sem sikerült magyar csapattal senkinek, nemhogy együtt, pláne nem egy év leforgása alatt, úgyhogy most adná magát a hozsannázás, amely szerint ez a vidám akcentusú exszovjet figura lenne e pillanatban a legjobb edzője a... Hát, valaminek. Sportágnak, országnak, világnak. Nos, Golovin Vlagyimir nem a világ legjobb edzője. A világ legjobb edzője ugyanis tavaly ősszel halt meg 91 éves korában, és fogadjunk, nem hallottak róla: John Gagliardi a neve. Jobban nem is különbözhetne Golovin Vlagyimirtól: amerikai volt, nem orosz, amerikaifutball-edzőként valószínűleg azt sem tudta, mi fán terem a kézilabda, és nemhogy nem dolgozta keresztül-kasul a maga országát Bugyitól Kiskunhalason át Siófokig, a Népfürdő utcáig és Balatonboglárig, mint Golovin, hanem szinte egész életében ugyanott alkotott: erős hatvan esztendőn át volt az ottani léptékkel aprócska minnesotai St. John's Egyetem tojáslabdás csapatának edzője. John Gagliardi eredetileg úgy lett edző, hogy gimnáziumi focicsapatának trénerét behívták a csendes-óceáni frontra a második világháborúban, úgyhogy a főnökség fel akarta oszlatni a brigádot. Gagliardi azonban jelentkezett, hogy elirányítaná a társaságot, és amikor teljesen képzetlenül megkapta a lehetőséget, abból indult ki, amit ismert: hogy játékosként mit utált vagy talált teljesen működésképtelennek az edzői eszköztárból.

Olyan, a kegyetlenség és a kérlelhetetlenség jellemformáló hatására alapozó sportágban forradalminak számító változtatásokat vezetett be, mint hogy a szomjas játékosoknak engedte, hogy igyanak: „Bányászvárosban nőttem fel, és mindig azt láttam, hogy amikor a teherhordó öszvérek kijönnek a tárnából, megitatják őket. Gondoltam, ha nekik nem árt, talán nekünk is jót tesz.” Emellett – na ezt képzeljék el egy edzőről, de bármilyenről! – sosem emelte fel a hangját. Sőt, sípot sem használt soha: „Én sem szeretem, ha kiabálnak velem, és szerintem a játékosaim sem, a síp meg olyan, mintha ordítanék, pedig azt is értik, ha normális hangon szólok hozzájuk.” Továbbá sosem győzködött senkit, hogy a csapatában szerepeljen, viszont aki egyszer odakerült, azt semmiképp sem tette ki a keretből, úgyhogy a hazai meccseken nem ritkán 150-160 játékos tolongott az oldalvonalnál – és az edző mindig ügyelt rá, hogy ha a győzelem már nem forgott veszélyben, mindannyian pályára is kerüljenek, ráadásul általában ilyenkor a harmadik-negyedik sor is csak tovább növelte az előnyt. Emellett hosszú, folyton bővülő listát tartott fenn azokról a hibákról, amelyeket nem akart elkövetni, a kulcsemberekkel való kivételezéstől a büntetéseken, a rugalmatlanságon és a humortalanságon át egészen addig, hogy az edzései semmilyen formában nem emlékeztethetnek egy kiképzőtáborra. Megtiltotta saját magának a babonákat, a véget nem érő taktikai értekezleteket, a kifogásokat, a balsikereken való rágódást, a hőségben, szakadó esőben vagy szúnyoginvázióban tartott tréningeket, de még a sportágban szokásos rendkívül fegyelmezett és katonás nyújtógyakorlatokat is: amikor az egyik ellenfél különösen komolyan vette a maga formagyakorlatát, Gagliardi játékosai a túlsó térfélen szintén alakzatba rendeződtek, majd lefeküdtek a fűbe, és a felhőket nézegetve ábrándosan azt mondogatták egymásnak: „Igazán csodálatos napunk van, nemdebár?” És közben kicsit nyújtogattak, ahogyan szükségét érezték.

Teljes önállóságra nevelt futballistáinak egyetlen szabályt írt elő: ők is úgy bánjanak mindenkivel, ahogyan szeretnék, ha velük bánnának. „Olyanokkal dolgozunk, akiknek nincs szükségük külön szabályokra, és közben reménykedünk, hogy focizni is tudnak valamennyire.” Ha pedig valami balul sült el, sosem bántotta a tanítványait: „A legnagyobb hiba, amelyet elkövethetsz, az, ha egy kudarcot követően nekiesel a játékosaidnak. Ők is emberek, és már épp elég rosszul érzik magukat enélkül is. Neked egyetlen dolgod van: hogy ismét felépítsd az önbizalmukat.” Egy szó, mint száz, John Gagliardi volt az első és azóta is mindenkinél inkább játékospárti edző, méghozzá már akkor, több mint fél évszázaddal ezelőtt, amikor ez a kifejezés még nem is létezett.

Most persze bizonyára sokan megmosolyogják ezt a félamatőr hippibohóckodást, mint nagyon aranyos, de nyilván totálisan életképtelen felfogást. A „baj” csak az, hogy John Gagliardi hatvan éve alatt a St. John's a lejátszott 638 meccsből 489-et megnyert, amivel messze övé a legjobb győzelmi mutató a sportágban, így aztán – minden szelíd tiltakozása ellenére – már életében beválasztották a Hírességek Csarnokába is. (Annyi kiegészítést persze illendő tennünk, hogy az egyetemi focibajnokság harmadosztályáról van szó, de hadd jegyezzük meg, hogy a St. John's Johnies focicsapatát átlagnézőszám tekintetében csak a Fradi labdarúgói utasítanák maguk mögé a mai Magyarországon, és alighanem ők is csak addig, amíg nem számoljuk a St. John's pályájának lelátói melletti domboldalon összegyűlő ingyenjegyeseket. Szóval ez nem az a libalegelős, kispadon cigizős, pályán szaladgáló Rexi kutyás, korlátra könyökölve kevertezős enbéhárom, amire most gondolnak.) Halálakor egyebek mellett a New York Times, a USA Today és a Washington Post is hosszú cikkben búcsúztatta a legendás edzőt, aki úgy lett minden idők legeredményesebbje, hogy minden más edzőtől különbözött.

Illetve egyikőjüktől talán mégsem különbözik annyira. Az megvan, hogy a tavalyi női kézilabda junior-világbajnokság első, gyalázatos játékkal, de legalább megnyert meccse után Golovin Vlagyimir gratulált az éppen magukba roskadva ülő játekosainak, majd a második, már legalább egy korrekt félidőt hozó találkozó után is megdicsérte őket, így mire eljöttek az igazán súlyos tétmeccsek, már egy önbizalommal telt csapat futott ki a pályára? (És akkor ezt vessük össze azzal a megtörtént esettel, mikor az amúgy elismert magyar tréner egy irreleváns edzőmeccs utolsó percében, döntetlennél időt kér, és a hatvan másodpercből ötvenet a győztes taktika felvázolása helyett azzal tölt, hogy leszúrja az egyik játékosát, mint a pengős malacot, amiért az éppen kihagyott egy hétméterest, amellyel már megnyerhették volna a meccset.) És az, hogy azt mondja a játékosainak, amikor taktikai tanácsot ad – például arról, hogy hová lőjék a következő labdát –, hogy ha nem jön be a terv, övé a felelősség, ha pedig igen, a lányoké a dicsőség, ezzel is felszabadítva és magabiztossá téve őket? (Miközben temérdek olyan edző van, aki azt sulykolja a játékosaiba, hogy ő összerakta a nyerő stratégiát, nekik már csak meg kell valósítaniuk, ezzel elegánsan levéve a saját válláról minden felelősséget.) És az, hogy maradéktalanul bízik a játékosaiban, abszolút felnőttként, egyéniségként és partnerként kezeli őket, engedve kibontakozni mindőjük személyiségét? (Pedig az iskolapadból alig, ha egyáltalán kikerült tinédzserekkel dolgozik, akárcsak John Gagliardi.) Hogy megesik, hibázik vagy téved, de mindenkor igyekszik következetesnek és igazságosnak maradni, és ha valamire a szavát adja, az többet ér minden lepecsételt szerződésnél? (Hogy mást ne mondjunk, vagy huszonöt éve így nem lett a nagy Fotex Veszprém játékosa, mert már elígérkezett Százhalombattára.) És azt tudták, hogy csak amolyan ritka elektrosokk jelleggel bünteti a játékosait, amikor végképp nincs más mód, hogy kibillentse őket egy rossz mentális állapotból, mert más haszna nincs az ilyesminek? (Akarja valaki összevetni ezt a felfogást a büntetőköröket és fekvőtámaszokat fruttiként szóró kiképzőőrmester-imitátorokéval?)

Bizony, valahol itt rejtőzhet a titok. Ott, hogy Golovin és Gagliardi számára egyaránt a játékosaik méltósága a legfontosabb, amelyben sosem sértenék vagy aláznák meg őket – aki valaha eltöltött egy lélegzetvételnyi időt a versenysportban, tudja, mekkora kincs ez. Minden további lépésük, döntésük, filozófiájuk, a hitük, a bizalmuk, a szabályaik és döntéseik ebből következtek és következnek – még akkor is, ha ez szöges ellentétben áll az amerikai futball erőszakkultuszával vagy az egykori Kelet-Európa a mi társadalmunkban is levetkőzhetetlennek bizonyuló tekintély- és hatalomelvűségével.

Persze John Gagliardi története számunkra csak távoli, színes kis sztori. A világ legjobb edzője, nahát – apró, meseszerű jópofaság, amelyet elolvasunk, majd másnapra elfelejtünk. Golovin Vlagyimir és játékosai viszont bármelyik reggel újra kezükbe vehetik az aranyérmüket, bizonyságául annak, hogy akkor leszel igazán sikeres és jó edző, ha jó ember is vagy.

2019.07.26 16:14:58

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

Emilie Christensennek a legjobbkor jött az FTC hívása, fontos állomásként tekint első külföldi klubjára.

2019.07.29 21:01:41

Kézilabda CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A többségnek meg kell halnia ahhoz, hogy kiderüljön, mennyien tisztelik, szeretik, sőt, elismerik, tartják betölthetetlennek az eltűnése nyomán keletkező űrt.

2019.07.26 17:20:20

Kézilabda TÓTH ANITA

1987 júliusa óta volt lapunk munkatársa, az utóbbi évtizedekben kézilabda-szakírója.

2019.07.18 17:43:58

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

A norvég Tord Ellingsen minden hétfőt a Fradinál tölti, és már jól látszik a többé éve tartó közös munka eredménye.