Szerették őket
Ha ki kell választanom a magyar női kézilabdázás számomra legbecsesebb olimpiai mérkőzését, pillanatnyi habozás nélkül voksolok a 2000-es, norvégok elleni elődöntőre. A második helyen ugyanilyen sziklaszilárdan áll a 2008-as, románok feletti negyeddöntős diadal. Sőt, bevallom, a lelátó hangulata és az ellenfél kiléte miatt magamban olykor hajlamos vagyok holtversenyt hirdetni. Múltidézésünk befejező része következik.
Hajdu Jánossal, a szövetség szakmai igazgatójával sétálgattunk 2008 januárjában, a férfi Eb apropóján, a norvégiai Trondheimben, a hó borította folyóparton, a jéggé dermedt fák alatt. Andersen-mesébe illő volt a kép, ám az idillbe belezavart egy hirtelen telefonhívás. Hajdu egyre gondterheltebb ábrázattal markolta a mobilját, majd miután letette, egy szuszra kibökte: „Lemondott Németh András, itt az olimpiai selejtező, azonnal kapitányt kell találnom.” Ne menj messze – javaslom neki. Ő persze nem az én tanácsomra, hanem az idő és a szükség szorításában vállalta a feladatot.
A korábbi, közvetlen, vb-ről történő kvalifikáció után ugyanis 2008-ra bevezették a selejtező rendszerét, és a magyar válogatottnak Bukarestben kellett a hazaiak, a lengyelek és a japánok társaságában kialakított négyes csoport első vagy második helyén végezni. Sikerült is, aránylag simán, a románok mögött, a nyolc évvel korábbi kontinenstornán megtapasztalt, ellenséges hangulat helyett már-már barátságos légkörben. Egy ízben a csarnok bejáratánál két helyi fiatal azzal a kérdéssel lépett hozzám, hogyan hangzik magyarul, hogy te vagy a példaképem, és amikor azt tudakoltam, mire kell nekik, rávágták: ezt szeretnék mondani Pálinger Katinak és Görbicz Anitának.
„Görbe” aztán mégis majdnem lemaradt az olimpiáról, mert két héttel a rajt előtt leforrázta magát, és így átvitt értelemben a fél országot is. Otthoni háztartási balesete során a hivatalos orvosi szakvélemény szerint nagyrészt mély másodfokú, kisebb területen valószínűsíthetően harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, sportoló számára nagyon rossz helyen, a lábujjak háti felszínén és a lábujjak között. Felépülését két-három hétre taksálták, így a remény megmaradt, hogy az olimpia második felére esetleg már játékra képes lesz. De Anita nem csak kézilabdázni, hanem gyógyulni is gyorsan tudott. Az agya, a szenvedélye és a normálisnál két számmal nagyobb cipője – hogy ne dörzsölje a lábát – segítette ebben, így a svédek elleni pekingi nyitányon már pályára lépett és hét gólt szerzett.
Majdnem hiányzott viszont a kispadról Hajdu János. A kínaiakkal és a kazahokkal szemben elvesztett felkészülési mérkőzések miatt még azt is megpendítette, hogy ha kell, lemond, de mint utóbb fogalmazott, a lányokkal folytatott tisztázó beszélgetés helyreállította a lelki békéjét.
A teljes cikketIDE KATTINTVAolvashatják el.
