MKSZ/BALLAI ATTILA 2020.03.26 06:54 Frissítve: 2020.03.26 21:19

A női kézilabda magyar hősei, akik '84-ben olimpiát nyerhettek volna

A koronavírus-járvány miatti mérkőzéshiány idején a Magyar Kézilabda-szövetség ötrészes sorozatban tekint vissza a női olimpiai kézilabdatornákra. Elsőként az 1976–1992 közötti időszakot idézik fel Ballai Attila írásával.  

Az 1976. évi Montrealban rendezett nyári olimpián a női kézilabda válogatott a harmadik helye végzett. A csapat: Angyal Éva, Berzsenyi Mária, Bujdosó Ágota, Horváth Klára, Nagy Ilona, Nagy Mariann, Németh Erzsébet, Pacsai Márta, Pethő Zsuzsanna, Sterbinszky Amália, Toman Rozália, Tóth Harsányi Borbála, Tóth Harsányi Katalin, Vanya Mária (Fotó: MKSZ)

 

Olimpián részt venni bármely minőségben – sportolóként, edzőként, tudósítóként, szurkolóként – lélegzetelállító élmény. Persze sportága válogatja, hol és kinél mennyi időre áll el a lélegzet. Kajak-kenuban, úszásban kétszer, háromszor két remek perc is elegendő a győzelemhez, a beteljesüléshez, a csapatsportokban azonban a játékok nyitányától a zárásáig folyamatos a küzdés, a készenlét. Az egyik klasszikus epigramma, a másik hősi eposz. Azt reméltük, hogy női kézilabdázóink Tokióban tovább írhatják a maguk történetét, de – mivel múlt heti, győri kvalifikációs tornájukat és magát az olimpiát is elhalasztották, jelen állás szerint legkésőbb 2021 nyarára – ezt most egyelőre mi tesszük meg helyettük. Öt részes múltidéző sorozatunk sydneyi ezüstöt, montreali és atlantai bronzot, lélekemelő és olykor bizony lélekölő emlékeket is felvillant.

Az első rész másfél évtized krónikája, a női szakág 1976-os debütálásától 1992-ig húzódik. Merész vállalkozás egyetlen mozdulattal ennyit meríteni, de a női kézilabdázás első öt olimpiájából a magyar válogatott csupán kettőn lehetett jelen, és bár meglepően hat, összesen egyetlen érdemi mérkőzést nyert.

Az 1976-os montreali játékok utolsó találkozóját, amelyen 20–15-re verte Romániát. A másnapi Népsport az újság fejléce alatt büszke szalagcímben hirdette, hogy „Női kézilabdázóink bronzérmesek”, alatta, két hasábon pedig a tizennégy dobogós kerettag portré fotója sorakozott. Köztük Sterbinszky Amáliáé, aki hat és Lelkesné Tomann Rozáliáé, aki öt gólt lőtt a románoknak. Csakúgy, mint Miklós Magda, Ilyés Ferenc édesanyja – csakhogy ő a mi kapunkba, székelyudvarhelyi magyarként, román színekben. Abban a más módon feje tetejére állított világban ilyen időket éltünk. 

Sterbinszky Amália nemcsak az 1976-os, Romániát verő csapatnak volt kulcsfigurája, hanem az 1982-es vb-ezüstérmes együttesnek is (Fotó: MTI)

Akkoriban a szovjet tömbből kiszabadult, az olimpiára és az „Óperencián túlra” eljutó sportolók nem győztek álmélkodni, egy visszaemlékezésében Sterbinszky Amália mindezt ekképpen idézte: „Számunkra különösen nagy dolognak számított a tengeren túli utazás, de a megnyitó ünnepség, az olimpiai falu környezete már önmagában is remek hangulatot varázsolt. Szórakozóhelyek, mozik, tánctermek, lemezhallgató szobák, városnézések, beszélgetések más nemzetek sportolóival. Szinte nem volt este diszkó nélkül, nagyon jó volt ott a hangulat, ám komolyabb berúgást csak az utolsó este engedtünk meg magunknak, s akkor sem úgy, hogy ne találtunk volna haza.”

Az ünneplésre addig nem is kínálkozott különösebb ok. A kézilabda, különösen a női szakág még szocialista hitbizománynak számított, és mivel a mindössze hatos montreali mezőnyben két műkedvelő is helyet kapott, a nyitányon a Japán feletti 25–18 inkább soványkának tűnt, Kanada 24–3-as letarolása pedig szót sem érdemelt. Ellentétes előjellel érvényesült a papírforma a szovjetek ellen (9–12), míg az 1970-es évtizedben háromszoros vb-aranyérmes keletnémetek elleni 7–7-es döntetlen egyszerre számított bravúrnak és csalódásnak. A mieink ugyanis végig vezettek a vb-címvédő ellen, a félidei 4–2 után fél perccel a meccs vége előtt is, 7–6-ra, ám a jugoszláv játékvezetők ekkor elvették tőlük a labdát, a keletnémetek pedig, köszönve az ajándékot, egyenlítettek. Török Bódog szövetségi kapitány a rá jellemző eleganciával, visszafogottan berzenkedett: „Nem tudtam megvigasztalni a lányokat, de megmondom őszintén, a magam számára sem találtam vigaszt. Az eredménytől függetlenül egyébként a játékkal teljes mértékben elégedett vagyok. Öt gólt hétméteresből kaptunk, ez is jelzi, hogy jól védekeztek a lányok. Gyorsaságban és taktikailag felülmúltuk a fizikailag lényegesen jobban megalapozott ellenfelünket.” Gyógyírnak ezután igazán megtette a románok legyőzése. 

Angyal Éva az amerikaiak ellen az 1982-es hazai rendezésű világbajnokságon (Fotó: NS Archív)

A csapat ezt követően, mint Sterbinszky Amália is utalt rá, derekasan megünnepelte a bronzot, a magyar kézilabdázás első olimpiai érmét. A híradások arról nem szólnak, Török Bódog ezt milyen intenzitással tette, de arra tippelünk, hogy egy koccintás és néhány kedves, méltató mondat után visszavonult a szobájába olvasgatni, és eközben csendesen aggódott a „lányaiért”.

Akiket valóban annak tekintett. Az 1955 óta a posztján lévő mester 53 esztendősen inkább joviális stílusa miatt kezdett már „Bogyi bácsi” lenni, két év múlva le is zárta kapitányi pályafutását. Ha már itt tartunk, a montreali arany- és ezüstérmes alakulat családi kapcsolatiról érdemes rögzíteni, hogy a szovjeteknél és a keletnémeteknél a tréner legjobb játékosa egyben a felesége is volt, sőt a Turcsin- és a Kretzschmar-házaspár mintáját követte később a csehszlovákoknál Tomas Kutka és Jana Kutkova is.

Gódorné Nagy Mariann az 1982-es világbajnokságon (Fotó: NS Archív)

A csehszlovákokkal Montrealban nem, de 1980-ban, Moszkvában találkozott a magyar válogatott. Méghozzá az utolsó fordulóban, viharvert, hervatag állapotban, hangulatban. És nem csak azért, mert a szakadatlan montreali „buli” kontrasztjaként a Szovjetunió fővárosában éber elvtársak és elvtársnők vigyázták a rendet és a szocialista sporterkölcsöt. A magyar kereten belüli idill rég szertefoszlott, generációs ellentétek gerjedeztek, Lele Mihály szövetségi kapitány pedig nem hogy ezeken nem tudott úrrá lenni, saját elfogadtatásáért küzdött. Kevés sikerrel. A válogatottnak még ennyi sem jutott.

A továbbra is hatos körmérkőzés inkább vesszőfutásnak tűnt, a jugoszlávok 19–10-re, a szovjetek 16–12-re, az NDK-sok 19–9-re intézték el csapatunkat. A Kongó feletti 39–10 utólag azért értékelődött fel valamelyest, mert a csehszlovákoktól a 10–10-es döntetlen után jobb össz-gólkülönbséggel sikerült elcsípni legalább a negyedik helyet. Egy ideig az is veszni látszott: Kutkováék ellen Gódornéék tizenkét gól nélküli perccel, három elrontott büntetővel, 3–6-os első félidővel kezdtek. Az utolsó percben Sterbinszky bombagólja és Őriné kapusbravúrja kellett a döntetlenhez. Egyébként a beszédes nevű Némethová löketét védte, és az ellenfél mesterét is úgy hívták, Kecskeméthy János. A mi szakvezetőnk személye és véleménye persze sokkal inkább foglalkoztatta a Népsport tudósítóit. Lele Mihály némi önkritika mellett már programot is adott: „A csapat nem volt egységes sem a felkészülésben, sem a mérkőzéseken. Az utolsó időszak idegi fáradtságával lehet magyarázni a várakozástól elmaradó szereplést. A női mezőnyben egyébként minél előbb alkalmazkodni kell az új, a támadójátékot segítő játékvezetői stílushoz. Ehhez kitűnő képességű, akrobatikus tudású játékosok kellenek.”

Sterbinszky Amália játékban (Fotó: NS Archív)

Az 1982-es, hazai vb-n második helyezett magyar válogatottban akadtak ilyenek, valószínűleg meg is nyerték volna az 1984-es Los Angeles-i olimpiát. Ha másért nem, a szovjetek és a keletnémetek távolmaradása miatt; csak éppen a bojkotthoz mi is csatlakoztunk. A jugoszlávok nem, ők így „dalolva” masíroztak a dobogó tetejére. A még szabadidő jelleggel kézilabdázó osztrák hölgyek utolsó, 6. helyezése azért érdemel említést, mert ezt Laurencz Lászlóval érték el, aki éppen megkezdte beoltani őket. Nem kézilabda ellen, hanem kézilabdára.

Női nemzeti együttesünk a soron következő két ötkarikás fellépéséről is lemaradt. 1988-ban Szöulból az 1986-os vb 8. helyezése miatt hiányzott – a nevek alapján döbbenetes erejű keret ment 14–14-es döntetlenre az NDK-val, majd kapott ki egyaránt 19–18-ra Jugoszláviától és a Szovjetuniótól. Így az 1989-es B-vb-ről kellett volna ismét visszakapaszkodni a világelitbe, ám együttesünk a második vonal 13. helyére süllyedt, ezért nem A-t mondott, hanem C-t.

Úgy bizony, 1991 tavaszán az akkor még létező C világbajnokság, a magyar kézilabdázás számára alig értelmezhető mélység volt az elrugaszkodási pont. Immár Laurencz Lászlóval a kapitányi hídon, aki ötvenöt évesen nyerte el e pozíciót. Annyi idős volt, amennyi Török Bódog a visszavonulásakor.

A következő hat esztendőben mégis gyakran érezhettük, hogy a határ a csillagos ég. De erről a következő részben.

2020.04.01 01:49:52

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

A Győri ETO átlövője a nehéz helyzetben is próbálja megőrizni vidámságát, és tanácsokat is ad a bezártság elviselésére.

2020.03.30 07:37:41

Kézilabda NAGY PÉTER

A Liberbank Cuenca válogatott kézilabdázója Szegeden készül, s nem zárja ki, hogy itthon folytassa.

2020.03.29 15:16:08

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

A sorozat ötödik, záró epizódjában a 2008-as olimpia történéseit vette sorra Ballai Attila.

2020.03.28 15:59:13

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

Az olimpiai visszatekintés negyedik epizódjában a 2004-es játékok történéseit vette sorra Ballai Attila.

2020.03.27 17:36:41

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

A dánoktól hatgólos előnyről elszenvedett vereség már-már az évezredes magyar sors szimbólumává magasztosult.