A kézilabda hatásos idiotizmusa: a hét a hat elleni támadás

Pólóban és hokiban az idegen közeg, illetve cserénél a halmazállapot-váltás határt szab e lehetőségnek, labdarúgásban a kapus kivételezett szerepe eleve kizárja azt, kézilabdában viszont szinte már úgy szól a kérdés: miért nem fejlesztették ki, vetették be előbb e fegyvert? Hiszen a gyors középkezdés 1997-es bevezetése előtt sokkal kisebb kockázattal lehetett volna üresen hagyni a kaput.

Évekig, évtizedekig mégis inkább egy-egy végletes szituációban rohamoztak hét fővel a csapatok. Sőt, az első dokumentált esetben ezt nem is kapus nélkül tették. Az 1956-os magyar férfibajnoki döntőben a Vörös Meteor edzője az utolsó percben, döntetlen állásnál – ez a Ferencváros elsőségét jelentette volna – a partvonalon túlról még egy játékosát a pályára lökte, ezt a bíró nem észlelte, és a húzás bevált, a szabálytalan fél gólt lőtt. Majd utóbb, az FTC óvása nyomán beismerő vallomást tett, ezért a szövetség fegyelmi bizottsága 1956. október 23-i határozatában újrajátszást rendelt el. Csakhogy estére „némileg” átalakultak a dolgok, akkor már nem labdával lőttek, így jobb híján két bajnokot avattak.

Mivel erre utóbb nem mutatkozott esély, mi, magyarok az előző évezred végén két infarktusos hajrában is megkockáztattuk a hét a hat elleni támadást. Férfiválogatottunk az 1999-es egyiptomi vb nyolcaddöntőjében az utolsó másodpercben középkezdésből kapott üres kapus góllal búcsúzott, mert a fiúk mind a franciák elleni egyenlítést ünnepelték, ahelyett, hogy egyikük rohant volna le cserélni. Ennyire voltak készek az ezredfordulón az agyak és a csapatok e játékhelyzetre. Női együttesünket a 2000-es sydneyi olimpia negyeddöntőjében ugyanígy ejtették volna ki az osztrákok, de a játékvezetők érvénytelenítették a találatot. (A cseh Václav Kohout, Ivan Dolejs kettős erősen vitatható szituációban döntött a javunkra; talán a lelkükre hallgattak, mert tizenöt hónappal korábban, Port Szaídban ugyanők adták meg a franciák gólját.)

Hogy valaki folyamatosan hét emberrel támadjon, az még tíz évvel később is eszementségnek tűnt. Amikor a 2009-es horvátországi férfi-világbajnokság eszéki csoportjának pofozógép alakulata ezt tette, a lelátón egy magyar szakember azt kérdezte a másiktól, vajon miért csinálják, mire amaz kapásból rávágta: mert az edzőjük idióta.

Ha így lenne, a dán kézilabdát tekinthetnénk az őrültek házának, ugyanis innen, a skandináv edzőexporttal vált világjelenséggé a „7:6”. Számunkra feledhetetlen epizód a 2014-es női Európa-bajnokság debreceni középdöntője, még ekkor is egészen szokatlanul hatott a szakadatlan hetes északi roham. Németh András szövetségi kapitány szóhasználata is ezt jelezte, amint időkérésnél arra intette játékosait: ne hagyják már, hogy szórakozzon az ellenfél. Németh ezért és a 23–20-as vereségért is „kapott” a fórumozóktól, akik mintha nem észlelték volna: az emberhátrány kiszolgáltatott helyzet, ha a másik fél pontosan játssza, alig van mit tenni ellene.

Ezt 2016 novemberében, Liége-ben, Európa-bajnoki selejtezőn a férfiszakágban egyeduralkodó franciák is megszenvedték. A kézilabdában nem is jegyzett belgák rukkoltak ki ellenük a még mindig újnak számító taktikával, és 37 gólt szórva csupán 38–37-es vereséget szenvedtek. Megtörtént az áttörés. Innentől senki sem merészelte volna állítani, hogy a „7:6” az idióták játéka.

Ellenkezőleg, napjainkra végképp polgárjogot nyert, jobbára a mérkőzés menetét, képét átmenetileg vagy általánosan felborítani szándékozók alkalmazzák. A férfi Bajnokok Ligája aktuális kiírásában tavaly ősszel ezt tette a szinte esélytelen, csoportjában utolsó dán Aalborg is a Veszprém ellen, és nyert is 29–26-ra. A hazaiak trénere, Aron Kristjansson joggal jelentette ki, hogy „Győzelmünk kulcsa a hét a hat elleni támadójátékunk volt, aminek köszönhetően remek helyzeteket tudtunk kialakítani”, és ezzel kollégája, Ljubomir Vranjes is egyetértett: „Nagyon jól támadott ellenfelünk hét a hat ellen az egész mérkőzésen.”

A siker persze nem automatizmus. A Bundesliga emberelőnyökre berendezkedett klubja, a Rhein-Neckar Löwen idén februárban már azzal tervezte meglepni a Szegedet, hogy visszatér a hagyományos 6:6-os módihoz, és szünetben vezetett is 17–15-re. A második félidőre aztán Nikolaj Jacobsen mester – igen, ő is dán – mégis állandó hétfős rohamot vezényelt, a Szeged pedig harminc perc alatt 22 gólt vágott, és 37–35-re fordított.

Maradva a BL-nél, áttérve a női szakágra, a Ferencváros vendége, a Bietigheim bő egy hónapja az üres kapus játék öngyilkos változatát produkálta. Az első félidőben végkimerülésig és dögunalomig húzogatva a labdát mindössze nyolc gólra volt képes, a másodikban pedig hétszer repült be akadálytalanul a labda védtelenül hagyott hálójába. A természetesen dán szakvezető, Martin Albertsen „dicsőségére”. Az FTC mestere, Elek Gábor a látottakat úgy értékelte, ez nem kézilabda volt, hanem türelemjáték. A Győr–CSM Bucuresti rangadó február végén mozgalmasabbra sikeredett. Szünet előtt másfél percbe sűrítve mutatta be, hogy ha nem lehet kivédekezni a hátrányos szituációkat, gyors válaszcsapásokkal lelohasztható az ellenfél vállalkozó kedve. Hiába dobtak ugyanis az azóta már menesztett Helle Thomsen (kell-e mondani, dán) edző által irányított bukarestiek gyors egymásutánban három gólt fórból, Nycke Groot háromszor is rögvest az üres kapujukba ívelt. Harmadszorra az elkésve beérő Paula Ungureanu már látványosan átkozódott, egyúttal az is bebizonyosodott: nagy testű, statikus kapussal nem érdemes belemenni ebbe az utcába. Nem véletlen, hogy ha a Vardar Szkopje férfiegyüttese teszi ezt, soha nem Sterbik Árpád rohangál fel és alá.

Lám, így fejlődik a kézilabda. Már olyan játékelemet is kitaláltak, amelynek maga Sterbik is gátja lehet.