A Dujsebajev-csapat mérlege: gyenge védekezés, még gyengébb támadás

A kapunkban Mikler Rolandnak és Bartucz Lászlónak is csupán felvillanásai voltak. Előbbi esetében ez elvárható minimum, lévén rutinos játékosról van szó, utóbbinál viszont a jövő szempontjából legalább némi bizakodásra adhat okot. A két kapus mentségére legyen szólva, hogy csapatunk védekezése az egész tornán nagyjából egyetlen mérkőzésen, a spanyolok ellen volt majd' hatvan percen át elfogadható hőfokú. Különben viszont hiányzott az agresszivitás, de az összeszokott csapatmunka is. Mikler 29 (43/150), Bartucz 27 (20/74) százalékos hatékonysággal védett.

A mezőnyjátékosok lőlapját elemezve egyedül Borsos Tamás hibátlan (1/1), azt azért jegyezzük meg, hogy a belső védő támadófeladatokat nem kapott. Miután a magyar válogatott támadójátéka nagyban a lövőkre épült, az ő teljesítményük döntő volt. Nos, ebben a mutatóban maradtunk el jócskán a riválisoktól. A mezőny nagyságrendben 60 százalékos hatékonysággal váltja gólra lövéseit, ettől a magyar válogatott öt százalékkal maradt el. A középdöntős mezőnyben miénk a leggyengébb mutató, de a csoportkörben búcsúzókat is figyelembe véve csak az általunk egyedül legyőzött Montenegró végzett ilyen alacsony átlaggal. Átlövőink többsége viszont még ettől a gyenge átlagtól is elmaradt, megközelítőleg tíz százalékkal.

Nagy László 60 százalékon zárt ugyan (21/35), a jól sikerült spanyol meccsét (9/9) leszámítva viszont már csak 46 százalékot ért el. A sorban utána Ancsin Gábor következik a maga 54 százalékával (13/24), ami egy kiegészítő embertől nem lenne rossz teljesítmény, a szegedi jobbátlövőtől a válogatottban azonban már több kell(ene). Remek átlövéseit sokszor kísérte borzasztóan gyenge és pontatlan lövés. És akkor mit mondjunk a többiekről?

Dicséretes a fiatal Bodó Richárd vállalkozó kedve (46 százalék; 17/37), benne nyilván van tartalék. A jövő egyik embere, akár nemzetközi szinten is meghatározó lehet, ha fejlődése töretlen marad, és légiósként vagy BL-résztvevőként hetente megkapja a szükséges terhelést ehhez. Enélkül viszont aligha éri el saját maga korlátjait. Az irányítóként is szerepet kapó Nagy Kornél (42 százalék, 10/24), valamint Dzsamali Iman (46 százalék, 18/39) azonban képességei alatt teljesített. Pedig esetükben rutintalanságról nem beszélhetünk, és a nemzetközi elittel is megvan a kapcsolatuk.

A többiek közül érdemes kiemeli további belső embereinket, az irányító Faluvégi Rudolfot, valamint a két beállót, Zubai Szabolcsot és Bánhidi Bencét. Utóbbi hatékonysága a magyar csapatból talán egyedül volt várakozásokon felüli (74 százalék, 14/19). Ő volt a meglepetésemberünk, akinek a formáját és a határozottságát talán nem is használtuk ki igazán. Mellette Zubaira kiegészítő szerep hárult, így az ő rutinjához nehezen lehet párosítani a teljesítményét támadásban (80 százalék, 4/5). Faluvégi mutatóját az egyéni akciói húzták fel a végére valamelyest (62 százalék, 8/13). Az egyik Eb-újoncunk ezen a szinten nem tudott igazán nagy segítségére lenni támadásban a válogatottnak és a társaknak.

Érdekes szakmai elem, hogy pont abban a képességben villantotta meg magát, az egyéni betörésekben, ami alighanem Császár Gábor veszte lett és Lékai Máténak is az erőssége. Konkrétan: nehezen illeszthető be a Talant Dujsebajev által elképzelt taktikába, amely a csapatérdeket messze az egyéni fölé helyezi, a csapatmunkára épít, a beállót és a lövőjátékosokat részesíti előnyben. Faluvégi és Nagy Kornél hatékonyabb irányítómunkájára – gólpasszaira, előkészítéseire – lényegesen több időre lenne szükség, akár összetartásokon, akár újabb világversenyeken.

Ha már itt tartunk, említsük meg az Eb igazi „veszteseit”, akik a magyar szélsők. Ők támadásban alig kaptak feladatot és labdát. Maximum befutottak a falba zavarni, de döntően a sarokban álltak, és közeli, mégis külső szemlélői lehettek az események alakulásának. Góljaikat döntően büntetőkből lőtték, miután az indításokra építő ziccerkontrák szintén nem jellemezték a mieink játékát, legfeljebb a rendezetlen fal elleni gyors akciók.

Csapatunk 19 kiállítást gyűjtött be az Eb-n, ami valamivel több, mint meccsenkénti hármas átlag. A legtöbbet a védő Schuch Timuzsin kapta, szám szerint ötöt. Reakcióin erősen érződött – miként Miklerén is –, hogy a válogatottban és a Veszprémben sem ahhoz szokott, hogy csapatával felmossák a padlót. A közvetlenül mellette legtöbbet küzdők közül Borsos megúszta eggyel, Nagy László kettővel, Ancsin hárommal zárt. Viszont egyaránt háromszor állították ki két percre Faluvégit és a szélső Gazdag Tibort is, ez kellő rutinnal minden bizonnyal elkerülhető lett volna.

A csapatstatisztikát nézve már szót ejtettünk a lövésekről, arról viszont még nem, hogy a középdöntősök közül mi lőttük a legkevesebb gólt (142), és nálunk csak a svédek lőttek kevesebbet kapura. Mi 258-cal, ők 255-tel zártak, bár szerdai legyőzőnk hatékonyabb volt.

A büntetőket – holtversenyben az oroszokkal – mi lőttük a legrosszabbul (57 százalék, 16/28), ami alaposan lerontotta az egyébként sem fényes eredményességi mutatónkat a kapura lövésekben. A négy elődöntős közül három ott van a kiállítási perceket összegző lista képzeletbeli dobogóján. A norvégok 31, a németek 30, míg a horvátok 29 büntetést kaptak a mi 19-szer két percünkkel szemben. A szintén elődöntős spanyolok hozzánk hasonlóan 19-cel állnak.

A kapusok összesített védési hatékonyságában szintén a hátsó fertályban találhatjuk magunkat. A 28 százalékos mutatónknál (63/229) a középdöntős mezőnyből csupán Macedónia (25 százalék) és Norvégia (26 százalék) volt gyengébb, a norvégokat viszont biztos kárpótolja az elődöntős részvétel.