Realitás az olimpiai negyeddöntő, és az érem sem elképzelhetetlen

Az edzők szeretik hangoztatni bármilyen sportágban, mennyit fejlődött a csapatuk, már csak saját munkájuk igazolására is, és a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitányaként Chema Rodríguez is rendszeresen megemlíti, hogy az együttese számos területen előrelépett. Szavaiban senki sem kételkedik, már csak azért sem, mert mindenki hisz a saját szemének, nemzeti csapatunk folyamatos javulása tagadhatatlan, azonban akkor már érdemes átnézni, pontosan mely területekről van szó, a magyar válogatott miben lépett előre a legnagyobbat az elmúlt négy évben.

FIZIKAILAG AZ ÉLVONALBAN

Minden fejlődés alapja, hogy a játékosok fizikai állapota látványosan jobb lett, már kiemelkedőnek számít a sportág mezőnyében, ami leginkább abban mérhető le, hogy a hajrát kitűnően bírják a játékosok, az utolsó negyedórában ugyanúgy futnak és hajtanak, mint az első tizenöt percben. Ezzel összefügg a mentális összeszedettség is, aminek segítségével olyan meccseket is meg tudunk fordítani és nyerni a hajrában, amelyeket korábban nem, vagy csak nagyon ritkán, példa erre a Portugália elleni találkozó. Ez egyrészt Tord Ellingsen erőnléti edzőnek köszönhető, másrészt annak, hogy egyre több játékosunk áll légiósnak, ráadásul a világ legerősebb bajnokságában, a német Bundesligában, amelyben egyre több időt töltenek a pályán, és egyre meghatározóbb szerepet játszanak klubjukban.

Ez összefügg azzal, hogy a taktikai repertoárunk folyamatosan bővül, hiszen nem elég, hogy Chema Rodríguez kitalálja, mit játsszunk, az is kell hozzá, hogy a játékosok meg is tudják valósítani, ráadásul ha kell, a hatvanadik percben is. Kezdjük a védelemmel. A hatos falunk hagyományosan kemény, benne középen olyan játékosokkal, mint Sipos Adrián, Ligetvári Patrik, Bánhidi Bence, Ancsin Gábor, Bodó Richárd vagy Szita Zoltán, akiknek magassága átlagban két, szélessége pedig egy méter, és senkinek sem könnyű folyamatosan ezzel a védelemmel harcolnia.

A visszarendeződéssel még olykor akadnak gondjaink, de a felállt falunk nagyon stabil. A zárt rendszer mellett ugyanilyen magabiztosan és hatékonyan tudjuk használni a nyitott védekezést, ha az ellenfél stílusa és taktikája szükségessé teszi.

KÉT BEÁLLÓ, KÉT IRÁNYÍTÓ

Eljutottunk arra a pontra, hogy a magyar válogatottban nincs hiányposzt, a pálya minden területén van megfelelő játékosunk, és azzal sem lehet vádolni a gárdát, hogy csak egy sora lenne. Kiválóan használjuk emberelőnyben a hét az öt elleni támadójátékot és a két beállós rendszert, ami csak félig köszönhető annak, hogy a kapitány taktikájában fontos szerepet kap ez a pozíció, hanem annak is, hogy két olyan kiemelkedő képességű beállónk van, mint Bánhidi Bence és Rosta Miklós.

Két irányítóval is remekül játszik válogatottunk, a rutinos Lékai Máté mellett Fazekas Gergő és Hanusz Egon is jól használható ebben a rendszerben, mindhárman kitűnően egy-egyeznek, és amit a kapitány különösen kedvel, más típusú játékosok, márpedig a játékmesterek különbözősége a taktikai repertoárt bővíti. Bár a támadótaktika továbbra is középre irányul, a 2020-es svédországi Európa-bajnokság óta a szélsők szerepe is felértékelődött, Bóka Bendegúz, Imre Bence és Rodríguez Pedro mellett a Krakovszki testvérek és az újra formába lendülő Hornyák Péter is ott vannak, ami mutatja, hogy a pályának ezen a részén is több lehetőségünk van.

Ezen a ponton mindenképpen érdemes kitérni az idősebb játékosok, különösen Mikler Roland és Lékai Máté szerepére, akiknek a jelenléte nemcsak azért fontos, mert ott voltak a 2012-es londoni olimpián, és motiváló példájukkal összetartják a társaságot, hanem mert valódi vezérként viselkednek, és a játékban is fontos szerepet visznek. Nélkülük nem jutottunk volna ki a párizsi olimpiára, és Lékai ugyan kapott kritikát a hibái miatt, azt sokan hajlamosak elfelejteni, hogy rengeteget vállal, és jelenleg ő az a játékos, aki bármilyen rizikós szituációban bátran meri vállalni a felelősséget. Nélkülük jelenleg elképzelhetetlen a magyar válogatott, örüljünk, amíg itt vannak, de már a visszavonulásukra is fel vagyunk készülve.

FIATALOK ÉS SZERENCSE

Két egykori legenda, Ilyés Ferenc jelenlegi MKSZ-elnök és Nagy László elnökségi tag, csapatvezető is említette, hogy a játékosok tűzbe mennének Chema Rodríguezért, és ez nem túlzás. A nemzeti csapat legnagyobb ereje valóban az egység, a játékosok hite a kapitányban, valamint fordítva, a kapitány bizalma a játékosokban. A rengeteg és kitartó munka mellett pedig a szerencse sem kerüli el a csapatot, egyrészt a pályán sem (idevaló idézet, hogy annak van szerencséje, aki megdolgozik érte), de gondoljunk a keretre. Nem robbant volna be a csapatba Imre Bence, ha Rodríguez Pedro nem mondja le magánéleti okok miatt a januári Eb-t, és talán Bartucz László sem kap esélyt ugyanott, ha Mikler Roland nem dönt úgy, hogy kihagyja a tornát.

A magyar férfi kézilabda-válogatott már elérte azt a szintet, hogy a világ három legjobb csapatát (Dánia, Franciaország, Svédország) leszámítva reális győzelmi eséllyel lép pályára bárki ellen, amit nagyszerűen mutat a két hónappal ezelőtti, történelmi Európa-bajnoki ötödik hely. Releváns kérdés, hogy ez a gárda mire lehet képes a párizsi olimpián, kiindulva abból a közhelyből, hogy az olimpiára nehezebb kijutni, mint ott eredményt elérni.

A tizenkettes mezőnyt két hatos csoportba osztják, az első négy-négy jut tovább, így nem ördögtől való azt remélni, hogy reálisan továbbjuthatunk a negyeddöntőbe. A lehetséges ellenfeleket nézve megvan, melyik csapattal járnánk jól az április 16-i sorsoláson. Az első kalapból Dániát vagy Spanyolországot kapjuk, és bár utóbbi gyengébben teljesít az elmúlt időszakban, így könnyebben elkapható, mégis talán az előbbivel lenne érdemes egy csoportba kerülnünk. Ebben az esetben ugyanis biztosan elkerülnénk a legjobb nyolc között. Hasonlóan lehet okoskodni a francia, szlovén, valamint a svéd, egyiptomi kettős esetében is, bár a három legerősebb gárdával sem jó rögtön az elején összekerülni, mert akkor izzadhatunk a csoport negyedik helyéért, ezen a téren csak a kiegyensúlyozott sorsolásban reménykedhetünk.

Rajtuk kívül még a kettes kalapból Norvégiát vagy Horvátországot kaphatjuk, utóbbi nyilván szerencsésebb, a stílusa is jobban fekszik nekünk, de most talán az előbbi is elkapható, főleg az egyenes kieséses szakaszban, ki-ki meccsen. Az argentin, japán kettősből bármelyik jöhet, ezen a szinten nem szabad, hogy gondot okozzon. A magyar férfi kézilabda-válogatott eddigi legjobb olimpiai helyezése a negyedik, ami még akkor is nagyszerű eredmény, ha nem adnak érte érmet, de a jelenlegi együttes azzal a kitartással és fegyelemmel, amit az Eb-n és az olimpiai selejtezőtornán mutatott, képes lehet újra eljutni erre a szintre. Talán magasabbra is…

– Egy korsó keserű nedűvel a kezében nyilatkozott a meccs után… – Almalé volt! Jó, persze, sör… – De megédesítette a portugálok elleni győzelem, az olimpiai kijutás? – Nem, a sör maga keserű volt, de finom! – Az utolsó mérkőzés hajrájában szerzett góljánál óriási feszültség szakadt ki önből. Akkor érezte, hogy megvan a meccs, egyben a kvalifikáció? – Az első félidőben volt egy helyzetem, tudtam, mit kellene lőnöm, mégsem azt tettem, de szerencsére a végén hozzátettem én is a sikerhez, nagyon boldog vagyok, hogy hozzá tudtam segíteni a csapatot a győzelemhez, és fontos pillanatban is jött a gól. Egyébként meg mindegy, ki hogyan vagy mennyit játszott, a lényeg, hogy mehetünk az olimpiára! – Elárul néhány kulisszatitkot? Miként szólnak egymáshoz a kispadon, a pályán a játékostársakkal, amikor három góllal megy az ellenfél egy sorsdöntő mérkőzésen? – Chema általában mindent korrigál, most viszont Szita Zozón láttam, hogy elfáradt, és kérdeztem tőle, jöjjek-e védekezésbe, erre azt válaszolta, hogy menjek támadni is egy kicsit. – Párizs milyen kontextusban szerepelt eddig az álmaiban? – Nagyon örülök, hogy közel van és nem kell sokat utazni. Sok feladatunk van az olimpiáig, mindenkinek sérülésmentes maradék hónapokat kívánok. Hosszú felkészülés lesz, de nem bánom, hogy ez a nyarunk „rámegy”, erről álmodtunk, ezt akartuk!