Faludi Mihály irányította a leghosszabb ideig a magyar férfi kézilabda-válogatottat

– Számított rá 1973-ban, hogy a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya lesz?
– Nemigen. Az 1972-es olimpia után Albrecht Miklóst mindenáron el akarták küldeni, ezért összehívtak egy edzőbizottságot Varga Jenő elnökletével, akivel történetesen évfolyamtársak voltunk, és egymás között eldöntötték, hogy a férfiválogatott vezetője Dékán Rezső, a junioroké pedig Kovács László lesz. Engem meg sem hívtak erre a megbeszélésre, ami kicsit fájó volt. Aztán egyik nap szólt Madarász István, a szövetség főtitkára, hogy menjek már be Páder Jánoshoz, az OTSH versenysport osztályának vezetőjéhez, aki közölte velem, hogy mégis szeretnék rám bízni a férfiválogatottat. Először meghökkentem, és kértem egy hetet, majd úgy döntöttem, hogy elvállalom.

– Gondolkodnia kellett rajta?
– Sokat azért nem, mert megtisztelő az ilyen felkérés, de történt valami érdekes azon a héten, amíg gondolkodtam. Dékán Rezső a feleségével szinte berontott a lakásunkba, mondván, ha nem akarom elvállalni, ő szívesen megteszi. Kicsit zabos lettem, hogy így berobog hozzánk kéretlenül, és mondtam neki, hogy ezt a megbízatást biztosan nem utasítom vissza. Aztán 1982-ben, 256 nemzetek közötti mérkőzés után felálltam, mert már úgy éreztem, nincs minden rendben az együttesnél.

– Maradhatott volna még kapitány?
– Persze, de kértem, hogy engedjenek el. Történt, hogy egy svájci előadásom után, amelyen nyolcvanöt ország több mint száz képviselője vett részt, a banketten megszólított egy arab edző, hogy szerződést kötnének velem, menjek ki Kuvaitba dolgozni. Otthon nem akartak elengedni, mert az OTSH egyik kifejezett törekvése volt, hogy a jó magyar edzők maradjanak itthon. Mondták, hogy nézzek ki magamnak egy osztályt a hivatalban és vezessem, de nem mehetek sehova. Aztán amikor Kuvaitból küldték a szerződést, éppen senki sem volt az épületben, aki aláírta volna, így a dokumentum Arday Andorhoz került, aki azt mondta, ha menni akar ez az ember, hadd menjen, és vitte is tovább Buda Istvánhoz, az OTSH elnökéhez, aki csak annyit kérdezett, hogy ez ugye nem a vívó Fülöp Mihály... Amikor mondták neki, hogy nem, aláírta és intézhettük a munkavállalási engedélyt.

– Pedig akkoriban nem lehetett könnyen kijutni külföldre.
– Ráadásul amikor Páder megtudta, hogy engedélyt kaptam, három értekezletet is tartott, visszacsinálja, de már hiába.

– Ragyogó társaság gyűlt össze a válogatottban az ön idejében, többek között Kovács Péter, Bartalos Béla, Kontra Zsolt, Buday Ferenc, Szilágyi István is a gárda tagja volt. Mi volt az oka, hogy ez a csapat nem nyert érmet világversenyen?
– Nagyon erős volt a mezőny, az 1982-es világbajnokságon például háromszor is 20–20-as döntetlent játszottunk, a svédekkel, a spanyolokkal és a jugoszlávokkal is, majd 19–19-et a dánokkal. Az 1976-os montreali olimpián ahhoz, hogy hatodikok legyünk, a világbajnoki címvédővel is kellett játszanunk. De elmondok egy jellemző történetet: Vlado Stenzel, aki 1972-ben olimpiai bajnok lett a jugoszlávokkal, négy évvel később már a nyugatnémeteket irányította, akiket az olimpia előtt nagyon megvertünk egy bécsi felkészülési tornán, ahova egyébként én nem is akartam elengedni a csapatot, nehogy kifigyeljék a taktikánkat. Az olimpián aztán német bírók vezették a lengyelek elleni meccsünket a négy közé jutásért, akiket, mint kiderült, Stenzel lefizetett. Még három méterről is gólt dobattak velük, de azonnal hozzá kell tennem, az a lengyel csapat tényleg csodálatos volt, és az NSZK vissza is kapta, mert őt is legyőzte.Egyébként a moszkvai olimpián elért negyedik helyünket máig nem múlták felül, pedig mekkorát változott azóta a kézilabdázás!

– Vagy ott volt a románok ellen elcsalt meccs az 1978-as világbajnokságon...
– Egyértelműen időn túli góllal nyertek, az órán tisztán lehetett látni, az időmérő és a jegyzőkönyvvezető azonnal jelezte is, hogy a gól időn túl esett, mire a románok azonnal reklamáltak, aminek a végén a lelátóról személyesen a nemzetközi szövetség főtitkára, a svéd Erik Elias jött le igazságot tenni, és gólt ítélt. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nagyon jóban volt a román szövetség elnökével, és a románok az előző vébén, címvédőként váratlanul kikaptak a kiesés szélén álló svédektől, akiknek nagyon kellettek a pontok. Mondjuk, mostanában szoktam gondolkodni azon is, miért nem azt az utasítást adtam a játékosaimnak, hogy lökjék fel az ellenfelet, mert akkor a büntetéssel lejárt volna az idő.

– Itthon rengeteg játékossal dolgozott együtt. Milyen a kapcsolata velük?
– Nyolc évet töltöttem külföldön, majd amikor hazatértem, ők mentek külföldre játszani, így jó néhány év kiesett. De a Vasas-öregfiúk például teljes létszámmal voltak nálam a hetvenedik születésnapomon, alig fértünk el. Sokukkal mostanában is rendszeresen beszélgetünk, Amerikából pedig a mai napig kapok leveleket, esküvőre hívnak, az egykori játékosaim a gyerekeikről küldenek fényképet.

– A játékos-pályafutását egyébként az edzői karrierje miatt hagyta abba?
– Amikor a Testnevelési Főiskolán végeztünk, hatan elmentünk az akkor Petőfi néven futó, másodosztályú Honvédba játszani, ami szép fogás volt a klubnak, mert hárman is válogatottak voltunk, Halmos Imre, Balázs Jenő és kapusként jómagam. Fel is vittük a Honvédot az élvonalba. Én a játék mellett az edzősködést is elvállaltam az ifjúsági csapatnál, de az OTSH-nak volt egy olyan szabálya, hogy ahol játszol, ott nem edzősködhetsz. Ezért feltettem magamnak a kérdést: miért játsszak tovább?! És a másodosztályú Vasashoz mentem edzőnek, éppen kiesett, több játékosa elment, úgy neveztem a megmaradt társaságot, hogy a „piszkos tizenkettő”.

– 1982-től 1990-ig dolgozott külföldön, Kuvaitban, az Egyesült Arab Emírségekben és az Egyesült Államokban. Milyen volt akkoriban más kultúrákat megismerni?
– Sokkal zártabb volt a világ, mint ma, és az, hogy három olimpián vettem részt kapitányként, négy ország válogatottját irányítottam, engem is helyre tett olyan értelemben, hogy nyugodtan jöttem haza. Kuvaitban főleg dolgoztam, és ha éppen nem tartottam edzést, akkor magamat edzettem, futottam, a maradék időmben pedig összejártunk a kint élő és dolgozó a magyarokkal. A helyi emberek szenvedélyesek voltak, emlékszem, a juniorokkal három góllal kikaptunk az Ázsia-bajnokságban, a szövetség elnöke dúlt-fúlt mérgében, aztán amikor a visszavágón nyertünk öttel, ugyanaz az elnök a vállára kapott, úgy hordozott körbe a csarnokban. Megnéztem volna Buda elvtársat, amikor ilyet tesz... Vagy amikor legyőztük Egyiptomot, még a hírekbe is bekerültünk.

– Milyen volt az Egyesült Államokban dolgozni?
– Talán egy történettel tudom a legjobban leírni: amikor Colorado Springsben, kétezer-háromszáz méter magasan az egyik edzés után éppen úsztunk a medencében, és körülöttünk Amerika legmagasabb hegycsúcsait néztük, arra gondoltam magamban, hogy te jó ég, és ezért még fizetnek is. Minden adva volt, a női válogatottal bejártuk az egész Egyesült Államokat, megnyertük a Pánamerikai Játékokat, ami a megjelölt cél volt a szerződésemben. Aztán készültünk a szöuli olimpiára, még az Igor Turcsin vezette szovjeteket is megvertük Washingtonban.

– A mai magyar válogatottakról mit gondol? Követi a meccseiket?
– Nagyon megváltozott a kézilabdázás, de mindent követek, amit csak lehet, a női és a férfi nemzeti csapat meccseit is, és sok örömöm van benne. Bevallom, annak nem örülök annyira, hogy külföldi szakember, Chema Rodríguez vezeti a magyar férfiválogatottat, de természetesen nem vele van bajom, azt tartom szomorúnak, hogy megfelelő magyar edzőt nem tudtunk kinevelni a posztra. Miért hanyagolták el ennyire az edzőképzést, hogy nem tudtak találni egy magyar férfi szövetségi kapitányt?!

– Ha visszatekint a magyar és a nemzetközi kézilabdázásban eltöltött évtizedeire, mi jut eszébe először?
– Meggyőződésem, hogy gyerekkorom óta mindig a labda vezette az utamat, az életemet. Onnantól, hogy 1944. október 24-én becsapódott egy akna, megölve a nagyapámat, és engem is eltalált egy szilánk, de kimásztam a romok alól. A házunk előtt volt egy grund a mai Dózsa György úton, a Magyar Sport Háza mögött, ott nevelkedtünk és rúgtuk a labdát mi, „csibész gazemberek”, amíg be nem kerültünk a Postás ifi futballcsapatába.

– Ön már akkor is kapus volt?
– Igen, mert egy gyerekkori tüdőgyulladás miatt eltiltottak a futástól, apám pedig a teraszról figyelte, hogy a kapuban állok-e. De amint észrevettem, hogy nem engem néz, már rohantam is ki a mezőnybe, és kértem, hogy álljon valaki a helyemre, de a srácok rendre rám szóltak, hogy álljak szépen vissza, mert én kapus vagyok. Nem szabadultam! A Postás-ifi után a labda gurult tovább, tizenhét évesen felvittek védeni a felnőtt tartalékba. Közben a Standard kézilabdacsapata is le akart igazolni, nem hagytak békén, még egy lányt is megkértek, hogy kísérjen el a Spartacus-csarnokba, a Szentkirályi utcába egy kézilabda-mérkőzésre, amelyen az első élményem az volt, hogy szembejött velem Puskás Öcsi! Megtetszett a kézilabdázás, közben szakmát tanultam, rövid ideig dolgoztam is egy javítóműhelyben a sport és a tanulás mellett, aztán következett a Testnevelési Főiskola, a Honvéd, majd minden más, de mindig a labda vezetett. Nekem ez az életem, elkísért mindenhova. Olykor magam is elcsodálkozom, hogy már kilencven év van mögöttem...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 28-i lapszámában jelent meg.)