„Akkor jött a lehetőség, amikor a »túlélésért« küzdöttem” – Szabó Edina kihívásai az amerikai kézilabdában

– Mennyire érte váratlanul az amerikai kapitányi megbízatás?
– Korábban nem gondoltam volna, hogy egyszer az Egyesült Államok női válogatottját fogom vezetni, aztán mégis úgy alakult az életem, hogy akkor érkezett a lehetőség, amikor a családomat ért tragédia után a „túlélésért” küzdöttem. Hatalmas ugrás volt az ismeretlenbe, mégis úgy éreztem, nem véletlenül talált meg a feladat, bele kell vágnom. Ismertem már az amerikai csapatot és a kanadai edzőjét, volt közös edzőtáborunk még Érden, de többször jártak Franciaországban is. Aztán történt egy vezetőváltás az amerikai szövetségnél, pályázatot írtak ki a női kapitányi posztra, amelyen elindultam, és engem választottak. A más sportágakból érkező új vezetőkkel közös tanulási folyamatot jelentett a projekt elindítása, nem volt egyszerű, ugyanis a pandémia még éreztette hatását, nekem pedig szinte a nulláról kellett új csapatot szerveznem.

– Mit tapasztalt az elején?
– Nehéz volt információkhoz jutni, a szövetségben történt cserék miatt mindent újra fel kellett építeni. A férfiválogatott jól működött, svéd edző, Robert Hedin dolgozik vele, aki sok Európában szereplő játékosra számíthat, ezért engem is arra biztattak, szedjem össze, kire lehet építeni Európából. Elindult tehát egy adatgyűjtés, aztán kiutaztam, megismertem a sportág szereplőit, általuk pedig jobban megértettem a problémákat.

– Milyen kinn a sportág megítélése, mi jelenti a legnagyobb kihívást?
– Azt láttam, hogy a kézilabda kinn gyakorlatilag egy nem létező sportág abban az értelemben, hogy nem ismerik az emberek, a handball szó alatt mást értenek. Nincsenek pályák, nem tudják a szabályokat, nehéz partnert keresni. Főleg európaiak játsszák, akik az USA-ba mentek dolgozni vagy tanulni. A férfiak és a nők sokszor együtt edzenek, miközben mindenért fizetni kell, mert nem érkezik semmiféle támogatás. Ez egyfajta érdekütközést eredményez, mert miért hozzon be valaki új embert a sportágba, ha egyszer a pénzéért cserébe ő akar minél többet játszani.

– Hogyan fest a helyzet a klubok és a bajnokság terén?
– Női vonalon kilenc-tíz klubról beszélhetünk mindössze, Washingtonban, Detroitban, Los Angelesben, Miamiban és San Franciscóban, egyszóval a nagyvárosokban, bár az is igaz, hogy ezekben a csapatokban elsősorban nem amerikaiak játszanak. Hiszek benne, hogy működne az átjárás a többi sportágból, és gyors fejlődést tudnánk elérni. Ehhez jó sportolókat kellene meggyőzni, próbálják ki a kézilabdázást. A nemzeti bajnokságot egy alkalommal bonyolítják le, ekkor rengeteg meccset játszanak le néhány nap alatt a csapatok. A férfiak év közben is pályára lépnek regionális találkozókon, a nőknél hasonló még nem indult el. Szintén fontos különbség, hogy a férfiak az IHF támogatásával két városban már elkezdtek fiatalabbakkal is dolgozni.

– Miben rejlik a fejlődés kulcsa?
– Szerintem nagy lehetőség lenne a női szakágban. Minden azon múlik, lesznek-e pályák. Jelenleg három kosárpályát kell általában kibérelnünk, hogy edzeni tudjunk, ami elég drága. Aztán fel kell festeni a vonalakat, és valahonnan kapukat kell szerezni, mert csak néhány klubnak van. Vakszot egyáltalán nem lehet használni, vagy ha engedik, akkor is fel kell takaríttatni. Ezért is lenne szükség állandó kézilabdapályákra. Az edzőtáborokban az új, vaksz nélküli labdát használjuk, amely nekünk nagy segítség a mostani helyzetben.

– Milyen koncepció alapján dolgozik a női válogatottal?
– Néhány éve létezett egy bentlakásos rendszerben működő program, amelynek köszönhetően sikerült felnőttszinten egy jó csapatot kialakítani, de a 2019-es Pánamerikai Játékokon negyedik helyen végző gárdából a legtöbben kiöregedtek, mindössze két, negyven fölötti játékosra számíthatok közülük. Így el kellett kezdenem játékosokat gyűjteni. Jó kiindulópontot jelentett a tavalyi junior-vb, bár a finanszírozás miatt az indulásunk az utolsó pillanatig a levegőben lógott. Végül az egyik játékos talált egy szponzort, így tudtunk elutazni Szlovéniába. Sok segítséget kaptunk a francia szövetségtől, a támogatása révén az elmúlt nyáron Párizsban edzőtáborozhattunk. Mostanra kialakult egy nagyjából hatvan nevet tartalmazó bő keret, őket már ismerem, elég sok közöttük az Egyesült Államokban született játékos – az volt az alapcélom, hogy rájuk építek. Felesleges ugyanis sok európaival feltölteni a csapatot, mert egy bizonyos szint fölé velük sem tudnánk odaérni.

– Mivel tud még hozzájárulni a válogatott játékosok fejlesztéséhez?
– Az elmúlt időszakban tanácsadóként segítettem egy szardíniai csapatot, míg a nyártól a francia első osztályú Saint-Amand edzője leszek. Magammal viszem az egyik amerikai játékost, és próbálom a többieket is „szétszórni” Európában, hogy játsszanak kicsit. Ettől nem kezd majd egyből több amerikai kézilabdázni, de esetleg a válogatott profitálhat belőle, és könnyebben népszerűsíthetjük a sportágat.

– A múlt hónapban Grönlandon részt vettek az észak- és közép-amerikai csapatok számára rendezett bajnokságon, amelyet négy vereséggel zártak, és így nem jutottak ki az év végi világbajnokságra. Van ennek bármiféle negatív hatása a munkájára?
– Az amerikai szövetség nincs könnyű helyzetben, nehéz kommunikálni ezeket az eredményeket, pedig a közösségi oldalunkat is azért indítottuk el, hogy jobban szem előtt legyünk. Vallom, keményen kell dolgoznunk, én mindenkinek megadom a lehetőséget a játékra, hogy éles körülmények között is érezze, mit jelent kézilabdázni. Edzésen elég ügyesek vagyunk, aztán amikor meccsszituációban jönnek az ütközések a védőkkel, gyakran megrettenünk, és abból jönnek a labdaeladások. Meccsekre márpedig szükség van, a kis sikerélményeknek is lehet örülni. Volt olyan játékosom, aki öt nap közös edzéssel jött velünk Grönlandra, mégis gólt lőtt, és voltak szép megoldásai. Ha úgy állunk hozzá, hogy minek játszunk, hiszen úgyis kikapunk, nem jutunk egyről a kettőre.

– Az eddig hallottak alapján nem vállalok vele nagy kockázatot, ha kijelentem, a tehetős támogatók valószínűleg nem tolonganak a sportág körül.
– Gyakorlatilag nulla szponzorunk van, állandóan adománygyűjtésre szorulunk. Úgy látom, az Egyesült Államokban azokat a sportágakat támogatják, ahol eredmény van. Kérdés, a 2028-as, hazai rendezésű olimpia előtt várható-e ebben valamilyen pozitív elmozdulás. A nemzetközi kézilabdázás szempontjából is nagy kérdés, mi lesz az amerikaiakkal, mennyire hajlandóak felkarolni őket. Ebben a tekintetben kiemelendő, hogy a franciákon kívül a magyarok és a dánok is sokat segítenek. Ha az amerikaiaknak nem lesz jó csapatuk Los Angelesre, félő, hogy elengedik az egészet, és könnyen elfelejtődhet a sportág.

– A júniusi magyar edzőtáborba többen nem tudtak eljönni, de akik itt voltak, azokon látszott az elhivatottság, hogy mindent megtesznek azért, hogy jobb játékosokká váljanak. Egyfajta misszióként is tekint az amerikai szerepvállalására?
– Ebben a történetben az én szememben az összefogás és a játék szeretete a lényeg, sok tekintetben példát lehetne venni a projektben részt vevő amerikaiakról. Nem tudjuk elképzelni, mekkora áldozatot hoztak például azért, hogy most eljöttek Magyarországra az edzőtáborba. Meghirdettük a lehetőséget, és azokkal tudtam foglalkozni Komáromban, akik hajlandóak voltak kifizetni az utat. Kapok valamennyi segítséget az IHF-től, de magam is önköltségi alapon megyek az összetartásokra. Mindenki tanul vagy dolgozik, akinek nem interneten keresztül, a távolból is elvégezhető munkája van, szabadságot kell kivennie a közös gyakorlások idejére. Azonban mindig lelkesek, hiába van rövid időszak alatt hihetetlen mennyiségű edzés, nem lehet őket leállítani. Az amerikai sportolók fantasztikusak, nagy akaraterő lakozik bennük, és hihetetlen tisztelettel viseltetnek az edzők és a sportág iránt. Ezenkívül elképesztő a teherbírásuk, önfeláldozóak, egységesek. Ha a kézilabda gyökeret ver az országban, biztos vagyok benne, hogy nagyon jók lesznek.

A SZENVEDÉLY A RÉGI

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július elsejei lapszámában jelent meg.)