Törökszentmiklósi kézilabdamese

Prológus, melyben a mesélő töredelmesen bevallja, hogy szkeptikus hozzáállása miatt bizonytalan volt sztorija létjogosultságát illetően

Történt, hogy egyik ismerősöm júniusban a következő mondatokkal hívott fel. „Te, jártam Törökszentmiklóson, és itt van egy kézilabdacsapat, amelynek az elődje tíz éve esett ki az NB I/B-ből, és most újra feljutottak. Figyelj, itt most mindenhol ez a téma, szerintem ez még neked is érdekes lehet. Komolyan, én még ilyet nem láttam, a csapból is ez folyik, olyan nagy a felbuzdulás a városban."

Bevallom, eleinte kétségeim voltak. No, nem az iránt, hogy érdemes-e elmenni Törökszentmiklósra – korábban csak átutazóban jártam a mintegy 22 ezer lakosú, Szolnokhoz közeli kisvárosban, tehát kíváncsi voltam a csapatra és a körülményekre is –, sokkal inkább azért, lehet-e annyira érdekes egy, a másodosztályba frissen feljutott kézicsapat mérkőzése, hogy arról írjunk is valamit. Lehet-e ez érdekes azoknak is, akiknek fogalma sincs róla, hogy eszik-e vagy isszák a TKE-t?

Eme sorokat olvasva a nagyérdemű bizonyára sejti a választ. Hozzáteszem, kellett ehhez még egy e-mail – amely öt pontban részletesen kibontva indokolja útnak indulásunk jogosságát –, jó adag lelkesedés, egy szabadnap és egy mérkőzés...

Egy mérkőzés, amelyről majd sokat mesélnek még

A bajnoki találkozó, amelyen az újonc – az első forduló idegenbeli veresége után, 25–30 Orosházán – hazai pályán fogadja a Csömört. Azt a Csömört, amely szintén NB II-es bajnokként, a Nyugati csoport győzteseként érkezett a hazaiak otthonául szolgáló Almásy úti csarnokba.

A magából barátságos hangulatot árasztó sportlétesítmény már az ifimeccs alatt „fél házzal" üzemel. Van, aki korábbi csapattársai, van, aki egykori tanítványai miatt szorít a fiataloknak, és van olyan is, aki egyszerűen csak nem bír már otthon magával. A Miklós–Csömör párharc első felvonását végül a vendégek nyerik 38–30-ra, miután a második félidő derekától fokozatosan felőrlik ellenfelüket, ami alighanem a hazaiak edzőjét, Kis Gergelyt bosszantja leginkább. A fiait széles gesztusokkal irányító – hevesen mutogató, imádkozó, tapsoló vagy ez mind egyszerre... – szakember úgy érzi, több volt a meccsben, ám a lelátó népe már a „nagyok" esélyeit latolgatva, csendesen veszi tudomásul, hogy az utánpótlás kikapott.

Apropó, Kis Gergely. A fiatalember jellemzése mellett nem mehetünk el mindössze egy mondattal, tudniillik a TKE-ben játszott szerepe miatt kétségtelenül ő a – Törökszentmiklós berkein belül alighanem joggal használt kifejezés – sikerek fő letéteményese. A pályafutását súlyos sérülései miatt korán befejező, 28 éves (!) testnevelő tanár a klub elnöke, valamint ő készíti fel a felnőttcsapat mellett – ezt a feladatot közösen végzi Fejes Lászlóval – az utánpótlás-játékosokat is. Az egyesület motorja így joggal dicsekedhet vele, hogy a klubhoz jelenleg öt csapat (három férfi-, illetve fiú-, két női) és mintegy száz igazolt kézilabdázó tartozik.

Miközben a klub első embere arról mesél, hogy az önkormányzat és az új névadó szponzor támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg a másodosztályú indulás és a csapaterősítés – a tizennyolcas keret fele kicserélődött –, szép lassan megtelik a lelátó, ahol helyet foglal a város apraja-nagyja. Természetesen itt van a polgármester asszony is. Dr. Juhász Enikő elmondja, hogy semmi pénzért nem hagyta volna ki a hazai idénynyitót, ám hogy esetében nemcsak egyszeri „hóbortról" vagy politikai kötelezettségről van szó, jelzi, hogy a debreceni labdarúgók sikereiről is lelkendezve beszél. Amikor arra terelem a szót, hogy egyes fórumokon a városban működő másik kézilabda-egyesület vélt vagy valós sérelmeiről olvastam, már komolyabb hangot üt meg, s megnyugtat, hogy nem olyan élesek az ellentétek, ám elismeri, hogy ez a sporton túlmutató témakör – így nem is firtatom többet a dolgot. Már csak azért sem, mert időközben a csapatok készen állnak a kezdésre, a szurkolók pedig arra, hogy a felek egymásnak feszüljenek a „nagy meccsen".

A hazai serdülők tutira veszik, hogy csak a TKE nyerhet, ám a lelátó többsége már óvatosabb hangnemet üt meg jósolgatás közben, mondván, nem ismerik a Csömört, és egyelőre az övéik erejét sem. Ennek megfelelően zsúfolt teremben ugyan, ám amolyan szalonhangulatban indul a találkozó. Az ifimeccsen még pókerarcú csömöri edző a felnőtteket irányítva már száz fokon ég, és reagál a mérkőzés minden egyes momentumára. Tanítványai el is húznak néhány góllal, olyannyira, hogy a Kis, Fejes edzőpáros kénytelen időt kérni.

A tanácsok megteszik hatásukat, a hazaiak átveszik a vezetést, s a felső sorban ülő suhancok is mind többet nyújtják a nyakukat a túlsó kapu felé – arra támadnak a hazaiak – az első sorban ülő szőke tünemény helyett. Az első félidő végének közeledtével a hangosbemondó a találkozó elejéhez képest decibelekben ki nem fejezhető különbséggel mondja be a dudaszó után, hogy 18–17 a hazaiaknak.

Miközben ismerősöm tenyerét dörzsölve jegyzi meg, hogy „parázs kis harminc perc várható még...", a helyi tánccsoport (öt lány meg egy lányos fiú...) szórakoztatja a miklósiakat és a csapatukat elismerésre méltó módon buzdító csömöri ifistákat.

A fiúk valóban tüzes módon kezdenek – mintha legalábbis lángok falnák a labdát, úgy dobálják az oldalvonalon túlra és az ellenfél kezébe. Egy-két perc után azonban megnyugszanak a játékosok, s egy ejtéssel – Törő Szabolcs is megirigyelte volna az estében, cundermozdulatból indított mozdulatot – kiegyenlít a Csömör, a vendégek a vezetést is átveszik, ám a két csapat fej fej mellett érkezik a hajrához.

A miklósi közönséget közben mintha kicserélték volna, a hazaiak legvérmesebbje – természetesen 2009-es, bajnokcsapatos pólóban feszítve – az egyik pillanatban gólt ünnepelve rázza az öklét, majd a következőben is ugyanezt teszi – a játékvezető felé gesztikulálva. Amikor másfél perccel a meccs vége előtt a TKE 29–28-ra átveszi a vezetést, még a polgármester asszony is összeszorítja örömében a kezét, és azt már senki nem bírja ülve, amikor fél perccel a dudaszó előtt kiállítják a hazaiak egyik legjobbját. Őrjöng az ötszáz néző – s feszültebb a hangulat, mint amikor a Veszprém játszik hazai pályán (a Csömör ellen).

S hogy a mese kerek legyen, a csömöriek elrontják utolsó támadásukat, a TKE pedig 29–28-ra megnyeri a mérkőzést. Egy kupacban a csapat, ünnepel a csarnok, zúg a „Szép volt fiúk!" – a tudósító pedig megnyugszik.

Epilógus, melyben a mesélő nagy szavakkal búcsút vesz olvasójától

Nem kétséges, hogy aki szombat este ott volt Törökszentmiklóson a Csömör elleni meccsen, az nem feledi egykönnyen az ott történteket.

Nem tudni, hogy a TKE eléri-e célkitűzését a szezon végén, és megragad a második vonalban – nincs könnyű dolga, a tizennégy csapatból három kiesik –, ám az biztos, hogy egy estére boldoggá tette a törökszentmiklósi embereket (aki nem hiszi, járjon utána...). Olyat tettek, amiért érdemes sportolni, érdemes élni.