Hazaivá varázsolt környezetben

Aztán ki-ki elindult vacsorázni, egy-két sör mellett a finálé esélyeit latolgatni. Sok idejük egyébként sem maradt az embereknek, hiszen egyfolytában érkeztek otthonról a hívások, SMS-ek, s természetesen mindenki belépőt akart a franciák elleni döntőre. Akadt, akinek harminc "megrendelése” futott be, s többet azért nem vállalhatott fel, mert egyszerűen nem maradt pénze.Egyébként csend volt, amolyan vihar előtti csend. Vasárnap reggel aztán már nyoma sem volt az előző esti visszafogottságnak, százával érkeztek a magyar rendszámú autók: a Sportpalota előtti téren és a csarnok pénztárainál hömpölygött a piros-fehér-zöld armada. Ha Mocsai Lajos tanítványai kinéztek szálláshelyük, a Panorama Hotel ablakán, csak magyarokat láttak, olyan embereket, akik miattuk utaztak több száz kilométert. Ez pedig nem lehet rossz érzés ilyen fontos csata előtt. Aztán, ahogy az a hatalmas tömeg esetében majdhogynem természetes, egyik pillanatról a másikra kitört a pánik: nem lesz elég belépő! Mint később kiderült, nem is volt alaptalan az ijedtség, hiszen délután négy körül – több mint három órával a Magyarország–Franciaország világbajnoki finálé előtt – különösebb kommentár nélkül bezártak a pénztárak. Elfogytak a jegyek! Ekkortájt jó kétezer magyar ácsorgott a Sportpalota előtt belépő nélkül, s még legalább ugyanennyien úton voltak a horvát főváros felé. Képzeljék csak el, mit érezhetett, aki Magyarország keleti feléből hajnalban útra kelt, autózott több mint ötszáz kilométert, s úgy tűnt, nem láthatja a meccset. Kis fáziskéséssel ugyan közölték a szervezők: lesz még jegy, fél hatkor hozzák az újabb adagot, ebből jut majd mindenkinek. A totális káosz közepette igyekeztek hangsúlyozni: minden magyar szurkoló bejut a csarnokba, ha kell, állóhelyre. (Az ígéretből sajnos nem lett semmi, hiszen a rendezők nem számítottak olyan tömegre, mint ami Magyarországról érkezett. Jó hatvan perccel a kezdés előtt még mindig hömpölygött a tömeg a Sportpalota felé, pedig a bezárt pénztárak előtt már így is nagyon sokan álltak, reménykedve – mégis reménytelenül. Több mint ezer magyar rekedt a csarnok falain kívül, közülük többen sírva indultak hazafelé.) Csakhogy a hír a fagyoskodó (és reménykedő) érintettek töredékéhez jutott csak el, igaz, az információ lassan szájról szájra terjedt, s kezdtek csillapodni a kedélyek. Eközben azonban kitört az újabb botrány, a hivatalos személyek és a VIP-vendégek részére fenntartott bejáratnál gyülekezett ötven, végsőkig elkeseredett magyar szurkoló. Nekik elvben volt jegyük, hiszen még pénteken, Budapesten egy utazási irodában kifizették, ám hiába lobogtatták kezükben a visszaigazolást, a nincsből nem kaphattak belépőt. Ráadásul a kapunál álló rendezők finoman fogalmazva sem érezték magukénak honfitársaink baját, a segítőkészség legapróbb nyomát sem fedezhettük fel rajtuk. Szerencsére megérkezett Ballai Attila, a Magyar Kézilabda-szövetség sajtófőnöke, majd Sinka László főtitkár és az újonnan választott elnök, Kiss István. A trió hamar rendet tett, megtalálták az illetékes szervezőt, és határozott fellépésüknek köszönhetően, csodák csodájára, megoldódott a probléma.Csakhogy eközben a beléptetéssel akadtak gondok. A helyiek túlbuzgósága miatt – szombaton még nyoma sem volt a szigornak – több kellemetlenség is érte az egyébként roppant békés magyarokat. A motozásnál minden mozdíthatót elvettek, öngyújtót nem engedtek bevinni a lelátóra, de az aprópénzt sem nézték jó szemmel. Akadt olyan drukker, akitől majd ötveneurónyi fémpénzt koboztak el. Mindez nem zavarta a magyar szurkolókat. Már két órával a kezdés előtt csodálatos volt a hangulat a Sportpalotában (honfitársaink a bronzmeccsen inkább az ukránokkal szimpatizáltak, de már akkor is zúgott a Ria, ria, Hungária!). Mire a magyar válogatott megérkezett a csarnokba, már minden játékos érezhette: Zágrábban hazai pályán játszhatnak a világbajnoki aranyéremért!Amikor pedig másfél órával a kezdés előtt megjelent a játékoskijáróban a Mocsai, Marczinka edződuó, valósággal felrobbant az aréna.