Kis „háromoroszlános” Eb-történelem

BACSKAI JÁNOSBACSKAI JÁNOS
Vágólapra másolva!
2012.05.23. 13:18
Címkék
Az angol labdarúgó-válogatott a kezdeti birodalmi uralkodás és 1966-os világbajnoki siker óta bizony csak keresgéli egykori dicsőségét, hiszen azóta többször is megesett az a szégyen, hogy ki sem jutott a világ- vagy Európa-bajnokságokra. Éppenséggel, ha kiér, abban sincs feltétlen sok öröme mostanság szurkolóinak.

FÉNYES ELSZIGETELTSÉG, FÉNYTELEN SZEREPLÉSFÉNYES ELSZIGETELTSÉG, FÉNYTELEN SZEREPLÉS

Az angolokat szokás a labdarúgás atyjaiként aposztrofálni, nem is méltánytalanul, hiszen erre a sportágra a britek oktatták (eleinte ki) az öt földrész férfiúit. Az angolok első válogatott mérkőzésüket 1872-ben vívták, majd nyomasztó fölényük szép lassan elkopott, lásd a legendás 6:3-at és a dicstelen 1950-es világbajnoki fellépést. Az első Európai Nemzetek Kupáján el sem indultak, a másodikon pedig már az első selejtezőn vereséget szenvedtek, külön kellemetlenségként az ősi rivális franciáktól. Pedig nem volt kutyaütő akkoriban a „háromoroszlános" gárda, 1966-ban a Banks – Cohen, J. Charlton, Moore, Wilson – Stiles, R. Charlton, Peters – Ball, Hunt, Hurst tizenegy a fináléban felülmúlta a németeket, nem kevés közjáték után. Igaz, az angol lapok kíméletlenül őszinték voltak a vb-arany ünneplésekor is: örültek a győzelemnek, de azzal a lendülettel el is siratták a technikás futballt...

A válogatott számára nem sok babér termett a későbbi vb-ken, de az 1968-as kontinenstornán bejutott a négyes döntőbe a címvédő spanyolok testén (is) át. Olaszországban az elődöntőben a jugoszlávokkal kerültek össze az angolok, és kaptak ki 1:0-ra, hét világbajnok játékossal a kezdőben, hárommal a kispadon. A 85. percig jól tartották magukat, akkor a zseniális plávi szélső, Dragan Dzsajics kicselezte Bobby Moore-t, majd Gordon Banks hálójába lőtt. A bronzmérkőzésen javítottak az albioniak: 2:0-ra legyűrték a bivalyerős szovjeteket Bobby Charlton és Geoff Hurst találatával, Zsolt István értő játékvezetése mellett.

KLUBSZINTEN SÖPRÉS, EGYÉBKÉNT...

Ekkortájt a szigetországi egyesületek jelentős szerepet töltöttek be az európai kupákban (1977 és 1984 között hétszer is angol klubok vitték haza a BEK-trófeát: a Liverpool négyszer, a Nottingham kétszer, az Aston Villa egyszer diadalmaskodott a sorozatban), de a hetvenes években egyetlen Eb-re sem jutottak ki az angolok (egyszer a fénykorát élő nyugatnémet, másszor a csehszlovák nemzeti tizenegy állta útjukat). Nem is bánták ezt a mindenkori rendezők, hiszen az albioni futballhuligánok ekkoriban borították vérbe, könnybe és zűrzavarba fél Európát.

1980-ban, Olaszországban Ron Greenwood kapitány legényei között ott találjuk sok-sok BEK-hős mellett a kétszeres aranylabdás Kevin Keegant is, de vele együtt is csupán harmadik helyen végeztek. Csoportjukban! A vendéglátóknál viszont mély nyomot hagytak a válogatottat elkísérő, szurkolónak álcázott hordák, amelyek átalakították itt-ott Torinót és Nápolyt. A franciák megúszták, elvégre a következő Eb-től a dánok elütötték a „háromoroszlánosokat", akik 1988-ban nagy reményekkel és a Shilton – Stevens, Adams, M. Wright, Sansom – Barnes, Webb, B. Robson, Waddle – Beardsley, Lineker kezdővel érkeztek a kontinenstornára. Ám végül nemzeti szégyen lett belőle, amikor kezdésként az írek elkalapálták Bobby Robson gárdáját. Pechjükre következő két ellenfelük a torna két döntőse, a holland és a szovjet válogatott volt, el is véreztek, meglehetősen csúfosan.

Két érdekességet érdemes csupán feljegyezni az angolokkal kapcsolatban ezen a viadalon: négy légiós is keretük tagja volt (Gary Lineker a Barcelona, a cserekapus, Chris Woods a Rangers, az írek ellen csereként beálló Glenn Hoddle, Mark Hateley páros pedig a Monaco játékosaként kereste kenyerét), másrészt az újságok menet közben felvetették, hogy a szurkolói rendbontások miatt vissza kellene lépni a tornától. Jellemző módon a Vaslady, Margaret Thatcher miniszterelnök elnézést kért a házigazda nyugatnémetek kancellárjától, Helmuth Kohltól – de a csapat sem remekelt, egy angol lap Isten nevében kérlelte a szövetségi kapitányt, hogy mondjon le!

HAZAI ÖRÖMÖK

Robson senior és választottjai az olaszországi vb-n azzal vágtak vissza kritikusaiknak, hogy bejutottak a legjobb négy közé, de a torna után a nagy generáció szép lassan kikopott, az ősz Robson is átadta helyét a szövetség kedvencének, Graham Taylornak – aki választottjaival a svédországi kontinenstornán, Lineker hattyúdala alkalmával finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Csoportutolsóként, egyetlen rúgott góllal kulloghattak haza, de mi volt ez ahhoz a felzúduláshoz képest, ami akkor tört ki, amikor kiderült: 1994-ben a sportág atyjai nélkül rendezik a világbajnokságot! Nem csoda, hogy teljes fiatalítást és edzőcserét parancsolt a szövetség, hogy az 1996-os hazai rendezésű Európa-bajnokságon ne kelljen szégyenkezniük. Nem is kellett, de a tizenegyesekkel most sem volt szerencséjük az immár Terry Venables dirigálta fiúknak: az örök ellenfél németek az elődöntőben megállították a fénykorát élő Paul Gascoigne vezényelte Seaman – Adams, Southgate, S. Pearce – D. Anderton, Platt, Ince, Gascoigne, McManaman – Sheringham, Shearer gárdát, amelyből Gareth Southgate bakizott a szétlövésben.

MEGKOPLALTÁK A 2012-ES EB-SZEREPLÉST A HÁROMOROSZLÁNOSOK

A következő világbajnokságok mind angol kudarcot hoztak, a 2000-es Eb egyenesen szégyent, az angol ultrák ugyanis feldúlták a belgiumi Charleroi városát (most Tony Blair kérhetett bocsánatot miniszterelnök-kollégájától, Guy Verhofstadttól); a „hatalmas egér", Keegan fásult csapata (Seaman – G. Neville, S. Campbell, Keown, P. Neville – Beckham, Scholes (Barmby, 82.), Ince, Wise – Owen (Gerrard, 61.), Shearer) pedig hiába győzte le a németeket, a románok és a portugálok is elverték. „Talán elérte az angolokat is a spanyol-olasz szindróma? Az ánglus egyletekben nagyítóval kell keresni a hazai csatárokat és irányítókat, de klasszis szélsők sem állnak sűrű sorokban a válogatott behívójára ácsingózva az FA-székház előtt. Egyszerűen beszűkültek a mindenkori kapitány választási lehetőségei, és az adott anyag egy része sem a legnagyobb egyesületekben nevelkedett fel csúcsrangadókhoz és éles helyzetekhez szokva" – filozofáltunk akkoriban. 2004-ben hiába bukkantak fel olyan tehetséges ifjak a fehér-vörös mezesek között, mint John Terry, Wayne Rooney, Owen Hargreaves vagy Frank Lampard, nem jártak szerencsével. Igaz, ráfoghatták a kudarcot ismét a fránya tizenegyesekre, amelyekkel a házigazda portugáloktól kaptak ki a negyeddöntőben, drámai körülmények között.

A németországi 2006-os megatornán csúnyán leszerepeltek az egy idő után a média által cafatokra szedett Sven-Göran Eriksson vezetésével, majd Steve McClaren alatt elbuktak a 2008-as Eb selejtezőjében – az új „csapatfőnök", az olasz Fabio Capello legalább a 2010-es vb-re kivitte őket. Ott újfent keservesen futballoztak, de a Hart – G. Johnson (Smalling), Terry, R. Ferdinand (G. Cahill), A. Cole – A. Young, Lampard (Barry), Gerrard (S. Parker), Walcott (Downing) – Rooney (Defoe), D. Bent (Welbeck) csapat kivívta a szereplés jogát az Euro 2012-re. Amelyen már nem az olasz gardírozza őket, hanem lemondása és némi interregnum után Roy Hodgson.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik