Égből pottyant mese: csudálatos mari… – Csillag Péter írása

„Elnézést kérek, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: ez milyen nyelv?" – bökött a 32E ülés gazdája az Aeroflot légitársaság Moszkva–Szocsi járatán a 32F ülés gazdájának laptopja felé valahol a Közép-orosz-hátságot beárnyékoló felhők között. Mivel a rendkívül különös, kettős ékezetes és felpöttyözött betűkkel teli szöveget mutató gép történetesen hozzám tartozott, könnyen megválaszoltam az álmélkodó kérdést. Sőt, miután a hölgy tekintetében továbbra is láttam a magyar nyelv fonetikai, szemiotikai, morfológiai világától támadt zavart, nagy okosan elmondtam: a mienk nem a szláv vagy az indoeurópai nyelvek köréhez tartozik, hanem a finnugorhoz.

„Mint az udmurt és a mari" – döbbentett meg most engem a furcsa angol kiejtéssel beszélő utastársam. S ha még azt is hozzátette volna, hogy különbséget kell tenni a hegyi mari és a mezei mari nyelv között, én bizonyosan csudálatos mariként repülök ki a repülőablakon a voronyezsi hegyek-mezők közé.

De nem tette hozzá, tájékozottsága azonban magyarázatért kiáltott, még ha tudjuk is, mindannyian Ádámtól és Évától származunk, és egy futballcsaládhoz tartozunk. Aztán ahogy a magyar betűk okozta sokkból ocsúdva szelídebb témákra terelődött a beszélgetés, kiderült, az ötven körüli hölgy családfája ukrán felmenőkön át kapaszkodott vissza Ádámig és Éváig, ő Kijevben született, a szovjet korszak alkonyán, a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokba dobbantott, most pedig a világbajnokság húzta vissza turistaként Kelet-Európába. A világbajnoki meccsjegyek áráért heteket dolgozó, a vásárlással hónapokat küszködő, a várakozásban éveket öregedő szurkolók bosszúságára muszáj elmondani: a nő és családja egy szocsi, egy moszkvai és egy szentpétervári mérkőzésre vett belépőt, de a résztvevőket illetően hirtelen csak a portugál–spanyol párosításra emlékezett, a többi csapatot sajnos elfelejtette.

„Legutóbb harminckét éve jártam itt – nézett le a szárny fölött a Fekete-tenger végtelen kékségéből kibontakozó szocsi partokra, majd elmerengve hozzáfűzte: – Három teljes hónapot... Kötelező szabadságra utaltak, két és fél éves lányommal kellett elutaznunk a csernobili atomerőmű-katasztrófa miatt. A tragédia helyszínétől hetven kilométerre éltünk, egy kisvárosban dolgoztam énektanárként, és bár senki sem tudta pontosan, milyen következményekkel jár a baj, az iskolás gyerekeket evakuálták a zónából, minket, dolgozókat pedig átmenetileg elküldtek a munkahelyünkről."

Két perccel később már az is világossá vált, nem elegendő, hogy egy valamikor csernobili menekült segít éppen továbbadni nekem a „sztyuárdesztől" kapott kávét, de a nő széksorunk harmadik utasával, a 32D ülést elfoglaló úrral a világbajnoki turisták politikailag talán legabszurdabb párosát alkotja. A balján ülő, bajuszviseletében valahol a csercseszovi és a sztálini iskola határán táncoló férje Szentpéterváron született orosz (óriási Zenit-szurkoló amúgy, Huszti Szabolcs nevére szinte könnybe lábad a szeme), Amerikába vándorolt ki, az exszovjet állampolgárok odakint, San Franciscó-i szomszédokként ismerték meg egymást, és kötötték meg kései frigyük révén az utóbbi idők talán legszorosabb orosz-ukrán szövetségét.

Időközben földet ért Szocsiban a gép, és amikor a sikeres landolás helyi szokás szerint tapsra ragadtatta az utazóközönséget, a férfi elvigyorodott a bajusza alatt, és sajátos pétervári humorral megjegyezte: „Hallja? Most derült ki, hogy Oroszország megnyerte a világbajnokságot..."