HIRDETÉS
HIRDETÉS
MAROSI GERGELY
MAROSI GERGELY
2018.07.07 12:49 Frissítve: 2018.07.07 17:57

A Spotify is leszakad: ezért éneklik angolok milliói, hogy „It's coming home”

Amikor már egy nemzetközi szolgáltatóközpontban dolgozó barátom is arra célozgat, hogy őrjítő, mikor az összes angol kollégája „It's coming home”-ozik; a háromoroszlánosok szurkolói Oroszországban meg lassan abba sem tudják hagyni az éneklést, akkor alighanem eljött az idő, hogy utánanézzünk annak a rendkívül fülbemászó, ám angolosan különös futballhimnusznak, amely 2018 nyarán is óriási sláger lett. Miért imád mindenki egy olyan dalt, amely arról szól, hogy az angolok 30 (most már 52 éve) csak szívnak? Márpedig július 4-én a Three Lions már az iTunes angliai lejátszási listáinak élén trónolt. Ismét. Egy örök életű futballhimnusz nyomában.

HIRDETÉS
It's coming home? (Fotó: AFP)

A Three Lions (Football's Coming Home) a The Lightning Seeds együttes 1996-os slágere, melyet két focibolond komikussal, David Baddiellel és Frank Skinnerrel írt. Baddiel és Skinner ekkoriban a népszerű Fantasy Football League tévéműsort vezette, tehát mindketten „be voltak kötve” a futball főáramába, a The Lightning Seeds pedig egy meglehetősen sikeres britpopbanda volt, mely ezzel a dallal ért fel pályája csúcsára. A Three Lions 1996-ban, majd új szöveggel, 1998-ban is az angol slágerlista élére ugrott, és ha esetleg Anglia megnyerné a 2018-as világbajnokságot, elkerülhetetlen egy újra kiadás…

…igaz, a Three Lions nem feltétlenül a diadalokról szól.

„A CSAPATUNK SZAR VOLT, A SZURKOLÓINK MÉG ROSSZABBAK” – AZ ÁTALAKULÁS

A Three Lions annyira a kilencvenes évek közepi Anglia tükröződése, hogy nem lehet igazán értelmezni ennek legalább vázlatos ismerete nélkül. Ha valaki olvasta Nick Hornby Fociláz című könyvét – alighanem sokan vannak ilyenek –, akkor emlékezhet arra is, mennyire nehéz volt az Arsenal-fanatikus írónak azonosulni a nyolcvanas évek kimondottan balhés, Nemzeti Front-ideológiával átitatott drukkerhadával a válogatott meccseken. A nyolcvanas évek ráadásul tragédiával voltak terhesek. Ötvenhatan haltak meg a bradfordi stadiontűzben, harminckilencen vesztették életüket lelátói rendbontások után a Heysel-tragédiában, majd korszakhatárt zárt és nyitott az 1989-es Hillsborough-stadionkatasztrófa, melynek kiváltó oka a helyi rendőrség inkompetenciája és a stadion elavultsága volt, és kilencvenhat emberéletet követelt.

A Hillsborough-tragédia volt az egyik katalizátora a ma ismert angol futball kialakulásának. A Taylor-jelentések nyomán eltűntek az állóhelyek, átalakították a stadionokat, biztonságosabbak lettek a pályák – ugyanakkor magasabbak lettek az árak, és elindult egy szurkolócserélődési folyamat is. A kilencvenes évek elején elinduló Premier League már szórakoztató termék volt, és a világ legnagyobb pénzeket forgató, legvonzóbb ligájává vált. A játék dzsentrifikációja azzal járt, hogy más lett a célcsoport és más lett a közönség is, ennek minden rossz és jó hozadékával együtt.

Emlékezés az Anfielden a Hillsborough-katasztrófa áldozataira, 1989 (Fotó: AFP)

Hillsborough korszakhatár volt, 1990 pedig reménysugár. A Hillsborough utáni depresszión segített, hogy Bobby Robson csapata az 1966 óta látott legjobb angol helyezést (4. hely) érte el, sőt, az angol szurkolótábor is jócskán javítani tudott megítélésén.

„Az angol csapat menetelése és a mindenki által rettegett újabb balhék elmaradása óriási részét képezte a Heysel és Hillsborough utáni éra radikális változásainak. Azokat az embereket, akik csak megvetően néztek a futballra, mert hozzászoktak, hogy csak az ocsmányságot lássák, hirtelen magával ragadta a lelkesedés. Gascoigne, az ostobának tartott srác olyan spontaneitással játszott, annyira nyíltan mutatta ki az érzelmeit, hogy a közönség imádta, és ez egy teljesen más képet mutatott az angol futballról. A következő években a stadionokat átalakították, Nick Hornby Fociláza kifejezte, milyen a szurkolói lét, a külföldi játékosok számának limitálásának lazítása megnyitotta az ajtót sok-sok tehetség előtt, a Premier League brand megjelenése és a Sky csillogóbbá, vonzóbbá tette a labdarúgást”írta Amy Lawrence a Guardianben a változásokról. Ugyanő idézi Pete Daviest, az All Played Out című könyv szerzőjét is.

„A labdarúgásunk mai állapota nagyon nagyban annak az átalakulásnak köszönhető, amelyben az 1990-es világbajnokságnak is szerepe volt. Előtte a futballt nyomorúságos, huliganizmussal fertőzött, ciki, erőszakos dolognak tartották Angliában. A csapatunk szar volt, a szurkolóink még rosszabbak, a futball nem volt társasági téma.”

Ez változott meg – és hasonló változás indult meg a zenében is.

COOL BRITANNIA

A Select címlapja Brett Andersonnal, 1993

Nem mintha a helyi zene valaha is ciki lett volna, ám a nyolcvanas évek végének brit rockegyüttesei nem feltétlenül a kicsattanó optimizmust hirdették (lásd még: a The Smiths teljes életműve). A látványos „angolkodás” vagy „britkedés” viszont határozottan ciki volt. Viszont itt is új szelek fújtak.

1993 áprilisában a Select magazin címlapján a Suede énekese, Brett Anderson egy hatalmas brit zászló előtt feszített (felcím: Jenkik, haza!). Ha van kezdőpontja a britpopnak, mint zenei és kulturális mozgalomnak, akkor ez. Nagy-Britannia hadat üzent a grunge-nak és elkezdte visszafoglalni pozícióit a zeneiparban.

A britpopot közel sem lehet egységes mozgalomként kezelni, az együttesek háttere is teljesen eltérő volt, viszont néhány közös vonás összekötő kapocsként szolgált. A zenekarok hangsúlyozták „britségüket”, a Union Jack vagy a Szent György-keresztes angol zászló (skót, walesi, stb.) gyakran része volt az imázsnak, a hatvanas évek angol zenéjéhez, valamint a hetvenes évek végének angol glam rockjához és punkjához is visszanyúltak, s szövegeik jóval optimistábbak voltak, mint ami az jó ideje megszokott volt. Nagy-Britanniából Cool Britannia lett. A britpophoz kötődő „lad culture” sztereotipikus srácai egy Pulp-dalszöveget kiforgatva „ittak, dugtak és focit néztek”, a futballfelszerelések pedig az együttesek tagjain is rendre megjelentek.

Liam Gallagher (balra) és Noel Gallagher az Oasisből a Maine Roadon. Liamen Manchester City-melegítő, Noel gitárján a Union Jack. Összeért a zene, az angol focireneszánsz és a „lad culture” (Fotók: AFP)

A közönség kapva kapott az új zenei hősökön. A Blur angolságot kihangsúlyozó két albuma (a visszafogottan sikeres Modern Life Is Rubbish és a zenekart szupersztárrá tevő Parklife), az Oasis elsöprő sikerű debütáló (Definitely Maybe) és még népszerűbb második ([What's The Story] Morning Glory?) lemeze, az áttöréssel régóta kísérletező Pulp „felrobbanása” (Different Class), a Suede legsikeresebb albumai (Dog Man Star, Coming Up) mind ehhez a periódushoz köthetők. És a bandák csak jöttek, csak jöttek: ott volt az Ash, a Cast, az Elastica, a Kula Shaker, az Ocean Colour Scene, a Shed Seven, a Supergrass…

MIÉRT NEM JÖNNEK ANGOL SZURKOLÓK?
Különösen a Kolumbia elleni nyolcaddöntőn volt szembetűnő, hogy rendkívül kevés angol drukker foglal helyet a lelátón. Nem véletlenül. Szamarában találkoztunk a Svédország elleni szombati negyeddöntő előtt angol szurkolókkal, akik egyöntetűen ugyanazt a magyarázatot adták: a média felfújta a politikai helyzetet. Az emberek féltek Oroszországba utazni, ugyanis a sajtó elhitette velük, hogy nem lesznek biztonságban, így inkább maradjanak otthon. Akik viszont nem így tettek és útra keltek, egyáltalán nem bánták meg. Egy idősebb brightoni házaspárral is beszélgettünk Szamarában, akik hangsúlyozták: ez már az ötödik világbajnokság, amelyre elutaztak szurkolni, és eddig Oroszországban érzik a leginkább biztonságban magukat. Hozzátették: remélik, Anglia eljut a döntőig, s ott bármi megtörténhet. Néhány londoni fiatallal is összefutottunk, akik hasonló élményekről számoltak be. Barátaik nem tartották őket normálisnak, hogy eljöttek Oroszországba, és úgy köszöntek el tőlük, hogy „szerettünk titeket” – mesélték. Aztán láss csodát, nem esett bántódásuk, sőt, láthatták, amint Anglia tizenegyesekkel továbbjut Kolumbia ellen. A barátok ezután olyan üzeneteket küldözgettek nekik, hogy ezt még az unokáiknak is mesélhetik, és milyen szerencsések. 
ILKU MIKLÓS (SZAMARA)

1993–96 a britpop csúcséveit hozta, az Oasis knebworthi koncertjei (1996. augusztus 10-11., 250 000 néző, de 2.6 millió jegyigénylés futott be) az irányzat csúcspontját jelentik. A zenei változások ráadásul politikai változásokra is rímeltek, 1997-ben Tony Blair és a Munkáspárt került hatalomra, véget ért a konzervatívok hosszú uralma. A britpop sztárjai pedig még az új miniszterelnökkel is „spanolhattak” a Downing Street 10-ben.

Ebben a közegben lett sláger a Three Lions. A magát újradefiniáló, magát átalakító angol futball ünnepe volt az 1996-os Európa-bajnokság, és mi adhatott volna jobb zenei aláfestést ennek, mint a csúcson levő britpop egyik együttesének slágere?

AZ FA-NÉL ELŐSZÖR UTÁLTÁK

A The Lightning Seeds sikeres, de nem élvonalbeli bandának számított. Az együttes dalszerző-énekesét, Ian Broudie-t az FA kereste meg, hogy írjon egy számot az 1996-os Eb-re, ő pedig a népszerű komikus (mellesleg totális futballőrült) Frank Skinnert és David Baddielt bevonva komponált.

A trió olyan számot írt, mely elkerülte a minden „hivatalos dalt” pokolra süllyesztő nyálas pátoszt, ünnepelte az angolságot és az angol futballtradíciót, de jellegzetes öngúnnyal arról szólt, hogy az angolok mindig elszúrják, immár harminc éve.

Van a dalban csillogó Rimet-trófea, Bobby Moore legendás szerelése, a fogatlan Nobby Stiles tánca a vb-trófeával, de ott vannak a sorozatos kudarcok is. És ettől az öniróniától lesz sokkal élvezetesebb a dal. A projekten dolgozó producer, Rick Blaskey saját bevallása szerint eléggé megizzadt, amíg le tudta szerelni a dalírók vadabbnál vadabb (és cinikusnál cinikusabb) szövegötleteit.

„Úgy gondoltam, hogy csak akkor érdemes megírnunk ezt a számot, ha reflektál arra, valójában milyen futballszurkolónak lenni. Még a legsikeresebb csapatok sem nyernek mindig, de ettől még hiszünk a sikerben, szurkoljunk bár a Rochdale-nek vagy a Manchester Unitednek. Mindig azt éreztem, van valami nagyon ősi dolog a zenében, amely ehhez kapocsként szolgál. A legérzelmesebb pillanatokban az emberek együtt, közösen énekelnek – legyen szó temetésről vagy focimeccsről. A Three Lions erről szól. Együtt vagyunk benne valamiben, együtt akarunk álmodni, és amire elérünk a refrénhez, eljön a pillanat, hogy kimondjuk: b.ssza meg, gyerünk!”fogalmazott egy kérdezz-felelekben Broudie.

Ian Broudie, Frank Skinner és David Baddiel, a Three Lions szerzői (Fotó: AFP)

„Az FA képviselői utálták a dalt, amikor meghallották. Mi ez? Miért éneklünk arról, hogy már megint elszúrjuk? A játékosok ugyanígy reagáltak. Lejátszottuk nekik, és üres tekintettel bámultak. Éreztem, hogy azon gondolkodnak: miről ír ez? Hogy jól kitömnek bennünket? Semmi lelkesedés nem volt bennük. Úgy kellett elmagyaráznunk a dal mondanivalóját, mintha hároméveseknek beszélnénk, aztán megértették, Terry Venables meg az elejétől fogva nagyon bírta. Gazza is nagyon jó fej volt. Ő nagyon megszerette a dalt, játszotta a csapatbuszon, meg ilyesmi. Amikor kijött a kislemez, slágerlistaelső lett, aztán lejjebb ment, aztán ahogy elkezdődött az Eb, megint első. Aztán 1998-ban a vb-re készített verzió megint. Bárhol az országban elmentem egy pubba, az emberek elkezdték nekem énekelni. Szürreális volt (…) Egy csomó sora a dalnak átment úgy a köztudatba, hogy az emberek nem is tudják, honnan vannak! Ha Terry Venables csapata nem játszik ilyen jól, ha nem Anglia rendezte volna meg a tornát, nem lenne egy ilyen sláger. Jó helyen voltunk jó időben. Nem szeretem a futballhimnuszokat, rengeteget nevettem a New Order dalán John Barnesszal és Keith Allennel. A kedvencem a You'll Never Walk Alone – da hát az nem volt futballhimnusz, egészen addig, amíg a Kop át nem vette” – folytatta.

A dal az Anglia–Magyarország mérkőzésen, 1996. május 18-án debütált (3–0), de sem ekkor, sem az angol–svájci Eb nyitó mérkőzésén nem keltett semmi hatást. Aztán Anglia legyőzte Skóciát, a dal pedig egyszer csak felrobbant.

„Ha meghallom a dalt, akkor beleborzongok még mindig. A BBC-nek készítettünk egy dokumentumfilmet, és akkor beszéltem Baddiellel és Skinnerrel. Nagyon jó fejek voltak, és amikor meghallgattam megint a dalt… ez a dal volt 1996. Állandóan ezt játszottuk” – mesélt az Independentnek Alan Shearer.

„Amikor az angol–skót mérkőzés után betették a dalt a Wembleyben, azt mondtam, nagyszerű! Aztán a közönség elkezdte harsogni, és az életem egyik legnagyobb, legkülönlegesebb pillanata volt. Ahogy beszélek róla, még mindig libabőrös leszek. Most is alig hiszem, hogy ez megtörtént. Állítólag az FA nem is akarta, hogy lejátsszák, de a DJ mégis betette, és aztán minden meccset így zártak, amíg ki nem estünk” – így a szövegíró Baddiel. 

Gareth Southgate, az angolok szövetségi kapitánya már többször elmondta: 1996 szellemét szeretné felidézni Oroszországban is. A győzelmek eddig jöttek, és a Three Lions is egyre hangosabban szól. A hallgatottsági adatok elképesztőek, és az sem árt, hogy Nagy-Britannia a popkultúrában gyakori húszéves ciklusnak megfelelően britpop-nosztalgiahullámot él át.

A futball (vagy a vb-trófea) tényleg hazatér?

A YouTube-nézettségi adatok

 

A refrénből származó „It's coming home” kifejezés trendje a Google-n

BADDIEL, SKINNER & THE LIGHTNING SEEDS: THREE LIONS 
(Szerzők: Ian Broudie, David Baddiel, Frank Skinner)

(I think it’s bad news for the English game)
(We’re not creative enough)
(We’re not positive enough)

It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home (We’ll go on getting bad results)
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home

Everyone seems to know the score, they’ve seen it all before
They just know, they’re so sure
That England’s gonna throw it away,
Gonna blow it away
But i know they can play
‘Cause I remember

Three lions on a shirt
Jules Rimet still gleaming
Thirty years of hurt
Never stopped me dreaming

So many jokes, so many sneers
But all those “oh so near’s”
Wear you down, through the years,
But I still see that tackle by Moore
And when Lineker scored,
Bobby belting the ball
And Nobby dancing

Three lions on a shirt
Jules Rimet still gleaming
Thirty years of hurt
Never stopped me dreaming

(England have done it, in the last minute of extra time)
(What a save, what now!)
(Good old England, England that couldn’t play football...)
(England have got it in the bag)

I know that was then, but it could be again
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home

(England have done it)

It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home
It’s coming home, it’s coming home, it’s coming,
Football’s coming home

Three lions on a shirt
Jules Rimet still gleaming
Thirty years of hurt
Never stopped me dreaming

Three lions on a shirt
Jules Rimet still gleaming
Thirty years of hurt
Never stopped me dreaming

Three lions on a shirt
Jules Rimet still gleaming
Thirty years of hurt
Never stopped me dreaming

A Three Lions talán legjobb élő előadása a Hillsborough-katasztrófában érintett családok megsegítésére tartott koncerten, 1997, Liverpool, Anfield.

A VÁRHATÓ KEZDŐCSAPATOK


HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.07.23 20:28:23

Foci vb 2018 nemzetisport.hu

Igazán lírai: Wendell Lira majdnem öngyilkos lett, de a trófea megváltoztatta az életét, majd Oroszországban...

2018.07.17 16:53:30

Foci vb 2018 MAROSI GERGELY

A rugalmasság, a pragmatizmus és a reaktív futball nyert, az unalomba dermedő labdabirtoklás vesztett a vb-n.

2018.07.16 23:30:24

Foci vb 2018 VINCZE ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. A kulijátékosoknak a perisici szintet kellene karcolgatniuk.

2018.07.16 23:28:31

Foci vb 2018 SZELI MÁTYÁS

ALAPVONAL. Ezért is írom le immáron sokadszorra, a most véget érő torna, a válogatott futball »állapota« újabb bizonyítéka annak, hogy minőségileg rosszat tesz a világbajnokságnak a négy vagy nyolc év múlva esedékes létszámemelés.

2018.07.16 10:56:29

Foci vb 2018 nemzetisport.hu

Maradona beindul, a japánok kitakarítanak, Anglia egyik továbbjutása pedig a végítélet jele.

HIRDETÉS
HIRDETÉS