A CONCACAF-zónában már nagyhatalom, most a nagy ugrásra készül

Angol gyökerekkel, itt is

Az Egyesült Államokban – Ki gondolná? – az angol „vendégmunkások” honosították meg a labdarúgást. A sokat ígérő kezdetek ellenére viszont a későbbiekben a „soccernek” a szövetség és a bőkezű szponzorok minden igyekezete ellenére sem sikerült a legnépszerűbb sportágak közé beverekednie magát. Pedig az első lépéseket igen korán megtették, éppen az angolok nyomán és után: 1885-ben már nem hivatalos válogatott mérkőzést vívtak Kanadával (kikaptak), majd a következő évben következhetett a visszavágó (nyertek). A sikeren felbuzdulva az első hivatalos válogatott 90 percre nem is sokat kellett várni: alig harminc év múlva már át is ruccantak Svédországba egy villámportya és egy 3–2-es győzelem erejéig (szövetségük viszont már 1913 óta FIFA-tag). Az 1904-es olimpián rögtön egy ezüstöt és egy bronzot is nyertek (a titok nyitja az, hogy összesen három csapat nevezett, ebből kettő, a Christian Brothers College és a St. Rose Parish amerikai).

Világszenzáció a tanítók ellen

Az első, 1930-as világbajnokságon viszont azonnal letették a névjegyüket, hiszen legyőzték a nyitókörben Belgiumot, majd Paraguay sem jelentett akadályt, ám az elődöntőben világossá vált, hogy az igazi nagycsapatok más ligában (és szinten) futballoznak: az argentinok 6–1-re lemosták a „jenkiket”. Akkoriban még nem vívtak kisdöntőt, így automatikusan a harmadik helyen végeztek, egyébként azóta sem értek el ennél jobb eredményt. Legközelebb az 1950-es világbajnokságon tették tiszteletüket, ahol ugyan nem végeztek a dobogón, viszont olyan eredményt értek el, amit azóta is emlegetnek a futball kedvelői: miután vereséget szenvedtek a spanyoloktól, Joe Gaetjens góljával megverték a sportág atyjait, a többiekre mindaddig nem is kicsit lenézően tekintő angolokat. Igaz, hőseink utána simán kikaptak Chilétől, így kiestek.

A pénz beszélt

A további fejlődést jelentősen akadályozta, hogy az Egyesült Államokban a sportág valahol a kézilabda és az asztalitenisz között helyezkedett el a népszerűségi lista körülbelül negyvenedik helyén, és nagyon sokáig nem jött létre olyan szervezet, amely komoly, jól szervezett bajnokságot rendezett volna. Egyébként már 1914-ben kiírták a National Challenge Cupot, de az első igazán ígéretes próbálkozásra csak 1968-ban került sor, amikor megszületett az Észak-amerikai Futball Liga (NASL), amely a profi szakemberek, a televíziós csatornák és a szponzorok segítségével igen szépen indult. Olyan klasszisok népszerűsítették a bajnokságot, mint Pelé, Franz Beckenbauer, Gerd Müller, Giorgio Chinaglia, Roberto Cabanas vagy Johan Cruyff, ám az átlagos nézőszám messze a várakozások alatt maradt (4747-ről indult, 14 201-en tetőzött és 10 759-en zárt).

Saját kézbe vették sorsukat, részben kényszerből

A válogatott az NASL csúcséveiben sem brillírozott, igaz, voltak olyan esztendők, amikor csupán egyszer trombitálták össze a keretet… A szövetség, amely időközben felvette az US Soccer Federation (USSF) nevet, az 1984-es, hazai rendezésű olimpiára „kénytelen volt” csapatot építeni, és kapóra jött, hogy akkor már csak bizonyos megszorításokkal vehettek részt ötkarikás játékokon profi labdarúgók. A tornán Costa Ricát 2–0-ra legyőzték, az olaszok Franco Baresi (!) góljával jobbnak bizonyultak náluk, míg Egyiptommal döntetlenre végeztek az amerikaiak, és ezzel kiestek. Az 1986-os világbajnokságra nem tudtak kijutni, ezért biztosra mentek: az 1994-est ők maguk rendezték meg. (Egyébként az 1986-osnak is szívesen otthont adtak volna, ám végül Mexikónál kötött ki a megrendezés joga.) Előtte, 1989-ben végre sikerült kvalifikálniuk magukat a vb-re: miután a CONCACAF selejtezőkörében a második helyen végeztek, kijutottak az olaszországi versengésre.

A Tony Meola – Steve Trittschuh, Michael Windischmann, John Stollmeyer, Desmond Armstrong – Paul Caligiuri, John Harkes, Tab Ramos, Peter Vermes – Eric Wynalda, Bruce Murray összeállításban kezdő nemzeti csapatot hatalmas médiafigyelem övezte, ám három csoportmeccsen három vereség jött össze. A nem túl fényes eredmény ellenére nyilvánvaló volt, hogy az Európában erősödő amerikai sztárok és az odahaza a folyamatosan újjászerveződő bajnokságban pályára lépő tehetségek elegye előtt komoly jövő áll. Ennek első jeleként 1991-ben megnyerték viszont az Arany-kupát, így részt vehettek a Konföderációs Kupán is. A szövetség biztosra ment: a válogatottat tulajdonképpen klubcsapatként működtette, bő kerettel és egy klasszis kapitánnyal, Bora Milutinoviccsal, no és nem mellékesen szinte hetente vívtak barátságos mérkőzéseket világszerte. A vb-re való tekintettel megalakult a Major League Soccer (MLS), amelyben a kanadai gárdák is részt vettek, és e pontvadászat minden korábbinál szélesebb alapokra (utánpótlás, anyagiak, szponzorok, TV-közvetítési rendszer) épült, és igen életképesnek tűnt már az indulásnál is.

Helyi tehetségekből legendává váltak

A minden addiginál nagyobb szabású világbajnoksághoz természetesen hozzátartozott, hogy a rendező gárdája minimum túlélje a csoportkört, és ezzel nem is volt gond. Az „US Soccer Team” a Tony Meola – Cle Kooiman, Alexi Lalas, Marcelo Balboa, Paul Caligiuri – Tom Dooley, John Harkes, Earnie Stewart, Tab Ramos, Mike Sorber – Eric Wynalda kezdő tizeneggyel futott neki a tornának, és egy győzelemmel, valamint egy döntetlennel bejutottak a legjobb 16 közé, ám itt a későbbi világbajnok brazilok már túl nagy falatnak bizonyultak. 1998-ban Steve Sampson mester legényei már magától értetődő módon jutottak ki a világbajnokságra, ám hiába vonultatott fel az Államok nemzeti csapata olyan labdarúgókat, mint Kasey Keller, Cobi Jones vagy Claudio Reyna, szégyenszemre három vereséggel az utolsó helyen végzett a csoportban, sőt, az egész tornán is. Külön bánat, hogy még Iránnal szemben is alulmaradt…

Nem bírtak Oliver Kahnnal

2002-ben viszont egészen a legjobb nyolc közé jutottak az amerikaiak, és csupán egy góllal kaptak ki a németektől – úgy, hogy a meccs legjobbja az ellenfél kapusa, Oliver Kahn volt. Egy újabb Arany-kupa-aranyérem után ott voltak a 2006-os világbajnokságon is, ám a halálcsoportban bennragadtak a csehek és a ghánaiak mögött a későbbi győztes olaszok elleni 1–1 dacára is. A németországi vetélkedésen egy nagy generáció búcsúzott, hiszen az utolsó, Ghána elleni 90 percen részt vettek – Kasey Keller – Carlos Bocanegra, Steven Cherundolo (Eddie Johnson), Jimmy Conrad, Oguchi Onyewu – Eddie Lewis (Bobby Convey), Clint Dempsey, Claudio Reyna (Ben Olsen), DaMarcus Beasley – Brian McBride, Landon Donovan – közül éppen a „húzónevek”, azaz Keller, Reyna, McBride, Lewis vonultak vissza. Igaz, maradtak a roppant tehetséges, ám mindeddig addig európai klubokban nem bizonyító, egykoron nagy reményekkel induló fiatalok (Donovannal az élükön). Akik egyre jobb egyesületekben pallérozódva egyreütőképesebb csapatot alkottak, lásd a 2009-es Konföderációs Kupa-ezüstérmet. Az elővilágbajnokságon az Eb-győztes spanyolokat verték ki az elődöntőben, majd a fináléban két góllal megléptek a brazilok ellen, ám a második félidőben kijött a két gárda közötti tudáskülönbség.

Az amerikaiak közvetlen „környezetükben”, a közép-amerikai, azaz CONCACAF-zónában mára futballnagyhatalommá váltak, alaposan ránőve a mexikóiakra - most a nagy ugrásra készülnek…