Párosan szép az élet: bajnokok egy csapatban

ALBERTO ASCARI ÉS NINO FARINA (1953, FERRARI)

Az első, egyaránt világbajnok pilótapárosra (tegyük hozzá: a mai értelemben vett, stabil pilótapárosok az 1970-es évek végétől lettek mindennapiak a száguldó cirkuszban, korábban egy csapat jóval több autót is indíthatott) egy csapatban nem kellett sokáig várni. A sorozat negyedik, 1953-as szezonjában – akárcsak egy évvel korábban – a címvédő Alberto Ascari és az 1950-ben Alfa Romeóval bajnok Nino Farina is a Ferrarit erősítette.

A korábbi győzteseknek köszönhetően az 1953-as idény egyértelműen a Ferrariré volt, a csapat nyolc versenyből (amelyen elindult), hetet megnyert. Ascari egymaga öt elsőséget szerzett – az első öt futamból négyszer ő haladt át elsőként a célvonalon.

A „maradék" két ferraris győzelem Farina és a harmadik számú pilóta, Mike Hawthorn nevéhez fűződik. Előbbi harmadik, utóbbi negyedik helyen zárt az összetettben.

Az ekkor már egyszeres világbajnok Juan Manuel Fangio nagyságára jellemző, hogy egyedül ő tudta megtörni a Ferrari hegemóniáját, a második lett összetettben Maseratijával.

Farina gyakorlatilag az első futamon, az Argentin Nagydíjon hatalmas hátrányba került, s most nem elsősorban a kiesése miatt „szerzett" nulla pontjára gondolunk. Az olasz pilóta a verseny 31. körében a nézők közé hajtott, amelynek következtében kilencen meghaltak. Történelmi pillanat volt: ez volt az első emberélete(ke)t követelő baleset az F1 történetében.

Ascari, mint már említettük, az első öt futamból négyen diadalmaskodott, nagyon hamar elérve ezzel a futam végeredményekért járó maximum pontszámot. Ekkor ugyanis még az első öt helyezett kapott pontot futamonként – 8, 6, 4, 3, 2-es megosztásban, plusz egyet kapott a leggyorsabb kört teljesítő pilóta is – de csak a legjobb négy eredmény számított bele az összetett pontversenybe.

Végül az utolsó nagydíj előtt vált biztossá, hogy Ascari ismét világbajnok.

Az igazsághoz tartozik, hogy az 1953-as szezon tulajdonképpen nem nyolc, hanem kilenc futamból állt. A sorozatban a második, Indianapolis 500-as verseny eredményeit beleszámolták az F1-es világbajnokság összetett versenyébe, de ezen teljesen más autók, teljesen más (csak amerikai) pilóták indultak. Az összetett élmezőnyét tekintve tehát lényegtelen futam volt.

A folytatás

Ascari a következő szezonban egy versenyt sem tudott befejezni, pedig próbálkozott a Maserati, a Ferrari és a Lancia pilótájaként is – összesen négyszer. Farina az Argentin Nagydíjon második lett a Ferrarival, s ez elég volt, hogy végül nyolcadik legyen az összetettben, a monzai Sports Car-versenyen bekövetkezett balesete miatt ugyanis az utolsó hat F1-es futamon nem tudott rajthoz állni.

Ascari 1955-ben a monzai pályán hunyt el, tesztelés közben szenvedett balesetet a később róla elnevezett kanyarban. Honfitársa, Farina 55-ben még az ötödik helyen zárt az összetettben, majd visszavonult az F1-től. 1966-ban, közúti balesetben vesztette életét.

JIM CLARK ÉS GRAHAM HILL (1967, LOTUS)

Szenzációs páros állt össze 1967-ben a Lotus kötelékében. A csapatot már 1960 óta erősítő, ez idő alatt két világbajnoki címet szerző brit Jim Clarkhoz csatlakozott honfitársa, a 62-es bajnok Graham Hill, aki pályafutása elején két idényt már lehúzott az 1994-es kivonulása után az idén ismét az F1-be visszatérő csapatban.

A szezon az autót a korábbi évek miatt jobban ismerő Clarknak sikerült jobban, de nem elég jól. Jimmy ugyan a legtöbb futamot, szám szerint négyet nyert meg a 11-ből, ez azonban csak az összetett harmadik helyéhez volt elegendő a két brabhames, Denny Hulme és Jack Brabham mögött.

Hillnek folyamatosan gondjai voltak a versenyautójával, mindössze három versenyt fejezett be, ennek tükrében a hetedik helye az összetettben dicséretesnek mondható.

A csapat a Holland Nagydíjon állt elő a Ford által kifejlesztett Cosworth DFV elnevezésű motorjával, amit a sportág valaha volt egyik legjobbjaként tartanak számon. Természetesen Clark már ezzel a motorral nyert futamo(ka)t a szezonban.

Az 1968-as idényre a két pilóta megmaradt, és emellett tökéletesen összeért egymással autó és a Cosworth-motor. A Lotus az első, dél-afrikai futamot kettős győzelemmel zárta, Clarknak azonban ez volt az utolsó futamgyőzelme, nem sokkal később meghalt. Minden idők egyik legnépszerűbb pilótája április 7-én Hockenheimben egy Formula-2-es versenyen veszítette el uralmát autója fölött, majd a fák közé csapódott, autója darabokra tört, ő pedig kórházba szállítás közben belehalt súlyos sérüléseibe.

A szezon a tragédia ellenére egyértelműen a csapat sikerével zárult. A három futamot megnyerő Hillé lett az egyéni világbajnoki cím, és a konstruktőrök között is a Lotus diadalmaskodott.

A folytatás

A 68-ban Hillt már többször is megszorongató, a Matra International autójával versenyző Jackie Stewart az 1969-es szezonban letaszította a trónról a brit pilótát, aki mindössze a hetedik helyen zárt, s ezután már egyszer sem tudott visszakapaszkodni a legjobbak közé. 1975-ben a saját maga vezette repülőgéppel zuhant le London közelében, a balesetben hatan haltak meg.

DENNY HULME ÉS EMERSON FITTIPALDI (1974, MCLAREN)

1972 Emerson Fittipaldi éve volt. A Lotusszal versenyző brazil pilóta minden idők legfiatalabbjaként, 25 évesen nyert vb-címet. (Ezt a rekordot azóta Fernando Alonso, majd Lewis Hamilton is megdöntötte). Két évvel később Fittipaldi átigazolt a McLarenhez, amelynél a 67-ben a Brabhammel világbajnok, ekkor már 38 éves Denny Hulme lett a csapattársa.

Az új-zélandi pilóta az első, argentin futamot megnyerte, ezután azonban csak közelről (illetve egy kissé távolabbról…) asszisztálhatott Fittipaldi újabb világbajnoki címéhez. 74-ben az utolsó futamnak Clay Regazzonival egyenlő pontszámmal vágott neki a brazil, ám a rivális versenyautója meghibásodott, így a negyedik hely, és vele járó három pont elég volt az egyéni vb-címhez.

A McLaren a konstruktőri vb-t is megnyerte, ehhez kellett Hulme 20 pontja is.

A folytatás

A szezon után Hulme visszavonult, míg Fittipaldi a következő évben alulmaradt bizonyos Niki Laudával és Ferrarijával szemben. Az összetett második helye után meglepőt húzott a kétszeres világbajnok, és az akkor alakuló, róla elnevezett brazil istállóhoz igazolt. Szakmailag rossz döntésnek bizonyult: Fittipaldi 1980-ig versenyzett még, 75-ös „ezüstérme" után az összetett 10. helye volt a legjobb eredménye.

ALAIN PROST ÉS KEKE ROSBERG (1986, MCLAREN)

Az Alain Prost, Keke Rosberg páros 1986-ra alakult ki. A finn 1982-ben a Williamsszel, a francia három évvel később a McLarennel nyert egyéni vb-címet. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy 85-ben a Professzor mellett az akkori címvédő Lauda versenyzett a McLarenben, ezt az esztendőt azonban még nem világbajnokként kezdte meg Prost.)

Szóval 1986-ban Prost címvédőként indult Rosberggel az oldalán, a finn azonban meg sem tudta közelíteni francia csapattársa teljesítményét, akinek így gyakorlatilag egyedül kellett felvennie a harcot a Nelson Piquet, Nigel Mansell williamses kettőssel.

Az egyéni vb rendkívül izgalmasan alakult, az utolsó, Ausztrál Nagydíj előtt még mindhárom versenyzőnek volt esélye a végső győzelemre. A legjobb helyzetben Mansell volt, aki magabiztosan haladt a számára tökéletesen elegendő harmadik helyen, amikor a 82 körös verseny 64. körében nagy sebességnél felrobbant a bal hátsó gumija. A Williams behívta kerékcserére Piquet-t, hogy nehogy ugyanaz történjen, mint csapattársával, így azonban Prost került az élre, aki futamgyőzelmével a világbajnoki elsőséget is megszerezte.

A folytatás

A Professzor 72 ponttal zárt, és a következő években is a Formula-1 élmezőnyéhez tartozott, amit bizonyít még két világbajnoki címe. Rosberg csak egyszer állhatott dobogóra a szezon során, 22 egységet gyűjtött, és jócskán elmaradt csapattársától. A finnt gyengébb teljesítménye mellett egyik legjobb barátja, Elio De Angelis halála is nagyon megrázta. Az olasz tesztelés közben égett bent autójában, miután leszakadt hátsó légterelője, és korlátnak csapódott a Paul Ricard-pályán.

A szezon után Rosberg visszavonult, saját (későbbi) bevallása szerint kissé korán.

ALAIN PROST ÉS AYRTON SENNA (1989)

Még az emlékezetes 1986-os szezonban a Lotusszal versenyző Ayrton Senna 55 ponttal végzett a negyedik helyen az összetettben. Az akkor 26 éves brazil csapattársa, Johnny Dumfries „mindössze" 52-vel szerzett kevesebbet nála. A kivételes tehetség pedig elnyerte jutalmát, két évvel később a McLaren szerződtette Sennát, aki első évében világbajnok lett az istállóval úgy, hogy Prost ugyan több pontot gyűjtött nála, de mivel a legjobb 11 eredmény számított az összetettbe, nyolc futamgyőzelme és három második helye verhetetlennek bizonyult.

Így az 1989-es szezonnak a verhetetlen McLaren (88-ban a csapat 199 pontot gyűjtött, a második Ferrari 65-öt…), a verhetetlen párosával, az egyaránt világbajnok Prosttal és Sennával vágott neki.

Prost ebben a szezonban már jobban tudta kezelni riválisát. A páros tűz és víz volt, az egyikük beceneve, a Professzor mindent elárul, míg a másik számára csakis a győzelem számított – bármi áron. Egyvalami azonban közös volt bennük: mindketten nagyon tudtak autót vezetni.

1989-ben Prost tudott jobban, a rengeteg látványos jelenetet hozó idény utolsó két futama előtt a francia vezetett, Sennának mindkét versenyt meg kellett volna nyernie a végső győzelemhez. A Japán Nagydíjon a két rivális ütközött egymással, Prost feladta, míg a brazil pilóta nyert. Később azonban diszkvalifikálták a címvédőt, a világbajnok Prost lett.

A folytatás

A két zseni viszonya nagyon megromlott. A francia az 1990-es esztendőre már elment a csapattól a Ferrarihoz – két év után tehát megszűnt minden idők talán legerősebb pilótapárosa, amelynek tagjai a McLarennel más dimenzióban versenyeztek, mint a többiek.

Senna a következő két szezonban világbajnok lett a McLarennel, 1990-ben ráadásul igen emlékezetes módon. Ismét Szuzukában csapott össze (szó szerint) a két rivális, és ismét egymásnak hajtottak, ezúttal közvetlenül a rajt után. Prost és Senna sem tudta folytatni a versenyt, így egy futammal a vége előtt a brazilé volt az összetett vb-cím.

Senna egy negyedik és egy második helyezést követően 1994-ben a Williamshez igazolt. A harmadik futamon, a San Marinó-i Nagydíjon harmadszorra is a pole-ból indulhatott – élete utolsó nagydíján. A 6. körben a Tamburello-kanyarban falnak ütközött, nem sokkal később pedig életét vesztette…

Prost ekkor már visszavonult az aktív versenyzéstől, négyszeres világbajnokként. A Williamsszel az 1993-as szezonban a legjobb volt a francia. A csúcson hagyta abba.

JENSON BUTTON ÉS LEWIS HAMILTON (2010, MCLAREN)

A 2009-es szezon előtti tesztek ismeretében nem meglepetés, hogy Jenson Button nyerte meg a világbajnokságot a Brawnnal. Csakhogy a csapat a szezon előtt alakult, a Honda F1-es csapatát ugyanis felvásárolta (megmentette) Ross Brawn. Ennek tükrében tündérmesének nevezhető a brit pilóta sikere.

Button azonban nem maradt az istállónál (amely azóta már a Mercedes gyári csapata), hanem új kihívást és még több pénzt keresve átigazolt a McLarenhez, amelynél a 2008-as győztes, szintén brit Lewis Hamilton a csapattársa.