F1: Nagyszerű barát, ösztönző üzlettárs és mentor volt – Wolff Laudáról

– Hogyan fogadta a hírt?
– Még most is nehezemre esik beszélni róla – mondta Toto Wolff a Mercedes sajtótájékoztatóján. – Az elmúlt negyvennyolc óra szörnyű volt, úgy érzem magam, mint egy zombi. A fotókat nézegetem, és minden félórában könnyes lesz a szemem… Hatalmas fekete felhő árnyékolja be a csapatot, borzasztóan hiányzik Niki Lauda.

– Mikor értesült a történekről?
– Az utolsó napokban már tudtuk, hogy nincs jól, és a felesége küldött egy üzenetet hétfő késő este, hogy Niki elment. Azóta nem vagyok önmagam, szürreális érzés itt lenni úgy, hogy tudom, ő már nem él. Borzasztó a felismerés, hogy már nem láthatjuk.

– Mikor beszélt vele utoljára?
– Az utolsó alkalom az azeri futam után volt, azt mondta, csak így tovább, ennél jobban már aligha futhatna a szekér! Érdeklődött, milyen fejlesztéseket tervezünk a következő időszakra, én pedig mindenről részletesen beszámoltam neki.

– Melyik a legkedvesebb története?
– Rengeteg van, de a legjobb talán, amikor két évvel ezelőtt Lewis Hamilton biztossá tette a vb-címét. A versenyen egymás mellett ültünk, és Niki egyszer csak megtörve mély hallgatását az égre tekintett, és azt mondta: „Istenem, kérlek, segíts!” A gyakorlatiasságáról és pragmatizmusáról híres ember Istent hívta segítségül – emberi, szép pillanat volt. Szintén fantasztikus személyes élmény, amikor 2016-ban megszereztük a konstruktőri világbajnoki címet, és a hazafelé úton egyszer csak hozzám fordult. „Toto, tudod, hogy nincsenek barátaim” – mondta. „Persze, Niki, ezt már annyiszor mondtad” – feleltem. „Igen, de azt akartam mondani, hogy ha létezik olyan, hogy félig barát, akkor téged annak tartalak” – válaszolta. Ez életem egyik legmeghatóbb pillanata volt.

– Milyen hatással volt a munkássága a Mercedesre?
– Nagyszerű barát, ösztönző üzlettárs és mentor volt, mindig irányt mutatott nekünk és nyomást gyakorolt ránk, amikor erre volt szükség. Ő volt a csapat külügyminisztere, akinek bárki elmondhatta a véleményét még a legellentmondásosabb helyzetekben is. Rengeteg hozadéka volt a csapaton belüli munkájának – ezek közé tartozott Lewis átcsábítása is, ami fontos mérföldkő volt. Neki nem kellett ügyelnie a politikailag korrekt szólamokra: Niki Lauda bármit kimondhatott – még ha ezzel szerzett is néhány ősz hajszálat a kommunikációs csapatunk tagjainak. Csak megrántotta a vállát, és azt mondta: kit érdekel? Ebben az elüzletiesedett és PR-szabályokkal teli világban az ember kétszer is meggondolja, hogyan fogalmaz, mert szavait kiragadhatják a kontextusból, és hangzatos főcímek születhetnek. Ebben az agyonszabályozott közegben üdítően hatott, hogy volt valaki, akit egyáltalán nem érdekelt ez. Az egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt, hogy mindig harcolt, és sosem adta fel. Mindig a jelenben élt, sosem érdekelte a múlt, csak az, mit ér el a jövőben. Ha Niki fentről néz minket, biztos vagyok benne, hogy semmi más nem érdekli, csak az, miként teljesítünk a hétvégén.