Vizesnyolcasok helyett – Deák Zsigmond publicisztikája

Az újkori olimpiák története köztudomásúlag 1896-tól íródik, s a világháborúk tragikus időszakainak kivételével négyévente rendre belekerül egy-egy újabb fejezet. Most, 2018 őszén leginkább két korábbi ötkarikás csúcseseményre fókuszálunk, hiszen a napokban ünnepeljük-ünnepeltük a mexikóvárosi játékok ötvenedik és a szöuli harmincadik évfordulóját. Előbbi kapcsán a jövő hétvégi Hosszabbítás mellékletünket teljes egészében a fél évszázaddal ezelőtti magyar sikereknek és a kivívóinak szenteljük. Van, akivel – mint nagy idők nagy tanújával – interjút készítünk, s van, akit már az égi sportpályákról idézünk meg.

Hogy miért csináljuk, miért fontos a számunkra mindez? Indoklásul más, jelen esetben kollégám, Vincze András tollával ékeskednék, mert úgy gondolom, nehéz annál szebben megfogalmazni, ahogy ő tette a tegnapi, ultrafutókról szóló publicisztikájában, nemzeti Himnuszunkat is segítségül híva: „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel – mily parányi mondat ez, de lám, annál hatalmasabb érzést generál, jelképezi, mit jelent valóban sportolónak lenni, mit jelent az, amikor valaki a saját erejével, akaratával küzd azért, hogy valóra váltsa az álmát. A sajátját is – és a sportsikerre mindig büszke magyarokét.”

Hát ezért. S 1968 nincs egyedül, hiszen kis matematikai erőfeszítéssel rájöhetünk, két évtizedenként nyolcasra végződnek a játékok évszámai, az eddigi nyáriak és a téliek közül egyaránt hatnak-hatnak. Ezeket az idén kerek évfordulós olimpiákat „magyaros” górcső alá véve nemcsak egy csodás sporttörténeti utazást élvezhetünk végig, hanem ott lehetünk a világ, azon belül hazánk és az olimpizmus valószínűtlenül gazdagon gyümölcsöző kapcsolatának több jelentős stációjánál.

1908-ban Londonban olyan szavak hangoztak el az esemény előtt, amelyek nemcsak nekünk, hanem mindenkinek fontosak, ismertek, idézzük azóta is, s az olimpiai eszme jeligéjévé váltak (tévesen Pierre de Coubertinnek tulajdonítva): „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.” Ethelbert Talbot érsek mondta ezt a csodás Szent Pál-katedrálisban, hiszen száztíz éve még nem számított politikai-lag inkorrektnek, hogy a rajt előtt a versenyzőknek misét celebráljanak. Jól tették, különben szegényebbek lennénk egy örök érvényű gondolattal.

Az más kérdés, hogy azért a győzelem sem mellékes, honfitársaink három első, négy második és két harmadik hellyel az előkelő 6. pozíciót érték el az éremtáblázaton, megágyazva sportnagyhatalmi státusunknak. Itt indult el a magyar kard hegemóniája Fuchs Jenő és a csapat révén, itt nyerte meg Weisz Richárd birkózásunk első aranyát az eddigi 19 közül, itt zárta le az úszó Halmay Zoltán hétérmes olimpiai gyűjteményét két ezüsttel. Erre az értékre felvidéki születése miatt a szlovákok is érvényt formáltak mintegy kilenc évtized múlva, független államiságuk létrejöttét követően, szerencsére a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem dőlt be a sporttörténelmi hamisításnak.

1928-ban Amszterdamban a mieink teljesítményén nem látszott, hogy megszüntették a Magyar Olimpiai Bizottság önállóságát, s az Országos Testnevelési Tanács szakbizottságává minősítették vissza. Tíz érem (öt-öt arany és ezüst, 9. hely) – a kardozók a „szokásos” dupla diadal mellé szereztek még egy második helyet, Mező Ferenc, a budai Mátyás gimnázium tanára olimpiatörténeti munkájával végzett az élen a szellemi verseny során; Kocsis Antal a ringben, Keresztes Lajos a birkózószőnyegen mutatta meg a magyar virtust. Utóbbi a Parajdhoz tartozó Alsósófalva szülötteként az első székely olimpiai bajnok, s példa arra, ahogy a történelem Trianon után a csonka országba vonzotta-kényszerítette tehetségeink, nagyjaink jó részét az élet minden területén, így a sportban is.

Ha Trianon számunkra szomorú, a második világégés mindenkinek az volt, s utána logikus kitörési pontként, a borzalmak ellensúlyaként az olimpizmus, a sport kínálta magát. 1948-ban újra London vállalta a házigazda szerepét, a háború vesztesei közül Németország és Japán, a győztesektől a Szovjetunió maradt távol. Utóbbival szerencsére még nem alakult ki annyira a „testvéri szeretet”, hogy szintén kihagytuk volna (bár szó volt róla…), a tatai edzőtábor felépítése és beüzemelése meghozta a sikert: 10 arany, 5 ezüst, 13 bronz, 4. hely az éremtáblán! Bár az 1952-es helsinki játékokon szerepeltünk a legeredményesebben, hetven éve Londonban derült ki, hogy ennek a kis országnak a versenyzőit semmi sem tudja megtörni. A kard megint duplán fénylett, Elek Ilona női tőrben megvédte tizenkét évvel korábban szerzett címét, Papp László és Csík Tibor bokszban, Bóbis Gyula birkózásban hozta a küzdősportos elsőségeket, az atléták Gyarmati Olga távolugró és Németh Imre kalapácsvető, a tornászok Pataki Ferenc révén taroltak. A pisztolyos Takács Károly már túl volt jobb kézfeje elvesztésén és az 1939-es vb-aranyon csapatban, most megszerezte első olimpiai bajnoki címét (mert aztán megvédte). Példaadó lelkierő, kitartás, hollywoodi, de legalább magyar (sport)történelmi filmbe illő életút és sztori – egyelőre kiaknázatlanul.

1968, Mexikó már belátható, ötvenéves lépték, ráadásul a 10-10-12-es éremmérleg és az újabb 4. hely megint bizonyságot adott sportunk erejéről. A kardozókat „váltó” párbajtőrözők kettős győzelme kapcsán morzsoljunk el egy könnycseppet a most elhunyt Kulcsár Győző emlékére, az atléták (Zsivótzky Gyula, Németh Angéla) sincsenek már közöttünk, a kajak-kenusok (Hesz Mihály, Tatai Tibor) szerencsére igen. Labdarúgó-válogatottunk harmadszor jutott az ötkarikás csúcsra, nyert az öttusacsapat, valamint két birkózó, Varga János és Kozma István. Utóbbi, a duplázó „Pici” mestere ki más lehetett volna, mint a négy évtizeddel korábban a csúcsra érő székely őserő, Keresztes Lajos? S Bóbis Gyula is büszke lehetett lánya, a vívó Ildikó első ezüstjére saját aranya után húsz évvel.

1988 azért fontos, mert a politikailag determinált Los Angeles-i bojkott miatt egy olimpia kiesett a mienknek, sokakon máig sajgó lelki sebet ejtve. Szöulban mindenesetre a visszaesésnek nyoma sem látszott, míg a világ Ben Johnson lebukásával foglalkozott, mi annak örülhettünk, hogy épp Mexikót követve újra elérte, sőt meghaladta a tízet a győzelmeink száma (11-6-6, 6. hely). Gyulay Zsolt és a kajak négyes, Martinek János és az öttusacsapat, a vegyes úszás királya, Darnyi Tamás duplája, a 14 éves Egerszegi Krisztina bravúrja az NDK-s tornyok árnyékában, Szabó József szintén a medencében, a tornász Borkai Zsolt a lólengés, Sike András a kötöttfogású birkózás, a kardcsapat a vívás hagyományait folytatva. A rendszerváltásra ráfordulva fényesnek tetszett a jövő.

Az árnyékot épp tíz éve a pekingi olimpia vetette, gyakorlatilag csak a záró hétvégén derült ki, hogy nem maradunk arany nélkül, a 3-5-2-es mérleg, s a 21. hely hagyományainkhoz méltatlan volt. Ennek ismeretében a kenus Vajda Attila, a Janics Natasa, Kovács Katalin kajak kettes sikere, s főképp a férfi vízilabda-válogatott sorozatban harmadik aranya alaposan felértékelődött. Többek között ez a gyenge szereplés ágyazott meg a sport stratégiai ágazattá emelésének, s a 2013-ban indult kiemelt sportágfejlesztési programnak, mondhatjuk, az illetékesek meghallották a pofon csattanását. Az eddigiek alapján úgy tűnik, e döntésekkel tartjuk a lépést a XXI. század hihetetlenül megnőtt sportkonkurenciájával.

Feltűnhetett, hogy az eddigiekben csak a jubileumi nyári olimpiákkal foglalkoztunk, pedig a téliek között is akadt néhány nem vizesnyolcas, például hetven éve az 1948-as, Kékessy Andrea és Király Ede páros műkorcsolyaezüstje révén. 1980-tól két ezüsttel és négy bronzzal álltunk, az idén Pjongcsangban aztán megtört a jég rövid pályás férfi gyorskorcsolyaváltónk tagjainak a lába alatt. 2018 aranyát tapogatva – megtehettük, behozták a fiúk a szerkesztőségbe – mi mást kívánhatnánk magunknak, mint hasonlókat 2028-ra és 2038-ra? Hisz az alábbiakból talán kiderült, a magyar sportot a történelem viharai legfeljebb megdöntötték, kicsavarni nem tudták. Csak rajtunk múlik, át tudjuk-e adni ezt a nemzedékeken átöröklődött erőt és tudást a minket követőknek.