CSURKA GERGELY
CSURKA GERGELY
2020.02.21 23:08

Végső kapaszkodó – Csurka Gergely publicisztikája

 

Matt Biondi az úszósport egyik legendája, nyolcszoros olimpiai bajnok, ami még amerikai prizmával is parádés teljesítmény (arrafelé két-három arany afféle belépési küszöb ahhoz, hogy elkezdjenek igazán felnézni valakire, hiszen egy rakat váltót nyernek meg minden alkalommal). Ehhez képest azért szállt ki idő előtt a medencéből, mert a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején nem tudott megélni a sportolásból, és a küszködés annyira elvette a kedvét az egésztől, hogy 17 évre elment matematikát tanítani középiskolásoknak.

Nemrég tért vissza a sportágba, alapított egy afféle érdekképviseleti egyletet a profi úszóknak, melynek vezetőjeként a minap egy párizsi konferencián azt találta mondani, hogy sokkal többet kell juttatni a sportolóknak a tortából – például az olimpián is.

Maga a szervezet egyébként nemes célokat fogalmazott meg – a belépők vállalják, hogy a pénzdíjakat ezen keresztül veszik fel, azaz az egylet számlaszámát adják meg a sajátjuk helyett, és igazából csupán a megnyert összeg 64 százaléka jutna el hozzájuk, a többiből a menedzsment gazdálkodik, illetve olyan alapba megy, amelyből aztán valamennyi tag részesedhet. Például aki századmásodpercekkel marad le az éremről egy olimpián, az kap valamiféle kompenzációt. Meg a visszavonulást követően néhány évig afféle elhelyezkedési segélyt is folyósítanának, mert ugye nehéz az újrakezdés a civil életben.

Alighanem e rokonszenves szemlélet miatt nem generált nagyobb hullámokat a párizsi beszéd ötkarikás játékokra vonatkozó utalása. Merthogy Biondi ugyan konkrétan nem azt jelölte meg célként, hogy legyen ott is pénzdíj, de hogy a sportolók kapjanak valamiféle direkt visszatérítést cserébe a részvételükért, azt elég világosan kinyilvánította, mondván: az olimpia dollármilliárdos bevételt generál, tessék abból visszaosztani a főszereplőknek!

Első körben rábökhetnénk, persze, mindenképp. Hanem mélyebben átgondolva azért muszáj megjegyezni: ez így kissé demagóg megközelítés. Most nem a coubertini hitvallásról szóló értekezés következik, pontosan tudjuk, hogy a hőskor értékrendjét teljesen meghaladta az idő (igazából az a kérdés, meddig bír a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ellenállni a nyomásnak, és legalább a pályák mellől távol tartani a reklámtáblákat, mely alapelv, mondhatni, utolsóként emlékeztet még arra, hogy az olimpia nemesebb eszme jegyében született anno).

Tény, döbbenetes pénzek folynak be a NOB kasszájába, és az is tagadhatatlan, hogy magának az intézménynek még mindig egyfajta arisztokratikus légköre van, bár ezt diszkrét bájnak mondanám inkább, mert a korrupciót dicséretes következetességgel számolták fel. (És ez igazából a választott tagok körére vonatkozik, akik a helyszínkijelölések alkalmával néztek úgymond körbe a halpiacon; a NOB-nál – ellentétben a FIFA-val és más nemzetközi szövetségekkel – a közösből nem síboltak el pénzeket, azaz az olimpiai kassza bevételeit nem dézsmálta senki, csak a pályázókat húzta le az, akinek volt rá ingerenciája.) Magyarán: nem fogható rájuk, hogy szétlopják az ötkarikás család vagyonát, vagy hogy magukra költik, mert ez nem igaz – a NOB éppenséggel élen jár az újraosztásban, súlyos dollármilliókat juttat a nemzetközi szövetségeknek, a nemzeti olimpiai bizottságoknak, szolidaritási programja keretében pedig sportolók százainak felkészüléséhez nyújt segítséget. Azaz könnyű célpontnak tetszik a dagadó NOB-kassza, mégis hiba épp a lausanne-i székház ajtaján dörömbölni.

Az olimpiát ugyanis nem határozhatja meg ennyire direkt módon a pénz. Hogy a legjobbak már ott is egy az egyben kapjanak valamiféle fizetséget, bármilyen alapon. Akármennyire is ellentmondásos, a játékok épp azért érnek annyit a sportpiacon, mert az emberiség legszebb, legnagyszerűbb értékei szellemében fogantak, s ezekből a mai napig sikerült megőrizni annyit, hogy továbbra se a sportbiznisz csúcsaként tekintsünk rá, hanem a versenyek versenyeként. Nincs még egy olyan sportviadal, amely ennyire magával ragadja sportoló és sportrajongó lelkét: fizikai valójában minden egyes mozzanata épp ugyanolyan, mint bármelyik világbajnokság – mégsem hasonlítható semmihez, hisz az emberiség történetének egyetlen olyan globális eseménye, amelynek több ezer éves múltja van, és feltétel nélkül magukénak érzik milliárdok, függetlenül földrajzi fekvéstől, fajtól, bőrszíntől, politikai és vallási beállítódástól. Átalakult, persze – mégis megőrizte fenségességét.

Nyilván, jó értelemben vett eszközként igenis használható arra, hogy üzletek generálódjanak általa – és ez a sportolókra is igaz, ám eddig volt egyfajta konszenzus, hogy pénzről előtte és utána beszélünk, alatta nem. Akkor legyen a sporté a főszerep. És maradjon is. Olimpiára nem lehet azért menni, hogy konkrétan pénzt kapjak a részvételért. Pláne pénzdíjat az érmekért vagy jobb helyezésekért. Ha eljutnánk idáig, akkor tényleg kimondhatjuk, minden egész eltörött, s bedőlt az az értékrend, amely miatt az öt karika megdobbantja a szíveket. Egy-egy ország nyugodtan jutalmazza legjobbjait, a szponzorok fizessenek bónuszokat a sikeres szereplésért – ez a modern kor realitása. De ennyi, s nem több.

Persze azon nem árt elgondolkodni, hogy a NOB által visszajuttatott pénzek elérik-e a kívánt hatást, eljutnak-e oda, ahová szánják (lásd még az ENSZ-segélyek felhasználását) – mert ezeknek valóban az volna a céljuk, hogy ott generáljanak fejlődést, ahol önerőből nem tudnak szintet lépni.

Biondi például hamar összebútorozott az ISL-lel, az úszók szakadár szervezetével, amely kizárólag az élmezőnyre koncentrál, a legjobbakat kívánja tejben-vajban fürdetni, mondván, a FINA (és a NOB) nem ad nekik eleget. A résztvevők közül a hírek szerint nem mindenki találta meg a számítását a nyitó szezonban, a Las Vegas-i szuperdöntő pedig csúfos bukás lett (nézőtéri lézengés, rémesen alacsony tévés nézettség) – ugyanakkor a nemzeti szövetségeknél egyre többször köszörülnek torkot, hogy hahó, fiúk-lányok, ha ti inkább ISL-viadalokon indultok és nem, mondjuk, egy Eb-n, ami nekünk fontos, akkor szóljatok esetleg az ukrán milliárdosnak, hogy fizesse az edzőtáboraitokat is, mert mi azért költünk rátok, hogy a válogatottban ússzatok elsősorban, nemzeti színekben.

Itt értünk el ahhoz az ellentmondáshoz, amely egyre több sportágban feszegeti a kereteket: ugyanez a lényege a fociban a G20-nak nevezett elitklub kontra UEFA csatának, amelynek a tétje, hogy legyen-e egy kvázi zárt Bajnokok Ligája, amelyben az összes bevétel a nagyoké, mondván: ránk kíváncsi a tévénéző és a szponzor, akkor minek elszórni a pénzt a periférián lévő klubokra. Michel Platini elnökként még a karizmájának hála le tudta szerelni őket, azóta viszont szinte megvalósult a nagyok követelése azzal, hogy a főtáblán hat hely pályázható meg szabadon, a többire szinte be vannak betonozva a legjobbak.

Avagy egyik oldalon vannak a bizniszből elsődlegesen profitálók, a másik oldalon meg a bizniszhez keretet adó nemzetközi sportszervezetek, az érdekellentétek pedig a bevételekkel egyenesen arányosan nőnek. Mert akadnak még relatíve normális sportvezetők, akik amondók, tudjuk, hogy a pénzt elsősorban a nagyok keresik meg, mégis ahhoz, hogy ti kimagaslók tudjatok lenni, szükség van azokra is, akik közül kiemelkedtek. Győztes csak egy lehet, ám kellenek a többiek is, akik nemigen fognak nyerni, de legalább megadatik nekik az esély, hogy felálljanak ellenetek. És mi az elsősorban általatok megtermelt bevételből őket is segítjük, mert így tisztességes (hiszen ők nemhogy egy igazgatóval nem tudnak leülni szponzorációról tárgyalni, az irodáig sem jutnak el, mert buszra sincs pénzük – képletesen fogalmazva).

Mondhatnánk, szép ez az eszmény, de épp a labdarúgó BL a bizonyíték arra, hogy a világ nagy része tesz a nemes és romlatlan megközelítésekre. Hisz százmilliók őrülnek meg azért az eseményért, amely jelen keretek között már abszolúte nem ad egyenlő esélyt Európai klubjainak, elvégre a gazdagokat még gazdagabbá teszi, kiépítve azt a határvonalat, amelyet elvben persze átléphet bárki, gyakorlatban viszont afféle modern vasfüggönyként választja el a sztár­klubok szűk körét a többiektől.
Az olimpia nem válhat ilyenné. Nincsenek illúzióim, hogy összességében simán átvészelné, ha elkezdenének pénzdíjakat osztani, és emiatt kevesebb jutna szolidaritásra, amit megőrülőfélben lévő világunkban úgysem becsülnek már valami sokra. Mégis, maradnia kell egy utolsó kapaszkodónak. Amire úgy nézhetünk, hogy legalább ez megőrzött valamit abból a normalitásból és tisztaságból, amit érdemes gyermekeink figyelmébe ajánlani. Persze hogy a törtetők és könyöklők jutnak előre, viszont volna más opció is a létezés formáira. Látható, érzékelhető példa, nem csupán emlékekben halványodó.

Nem azt írom, hogy egy pénzdíjas olimpia másnapján jönne az apokalipszis – de hogy jó eséllyel elindulnánk felé, az biztos. Nagyjából visszafordíthatatlanul.

2020.08.09 23:44:38

Egyéb egyéni BERTA MIHÁLY

ALAPVONAL. Alvarez esete arra példa, hogy mégsem kergült itt meg körülöttünk mindenki, még abban is megerősít minket, hogy pandémia ide, egyre kevésbé értékként kezelt tudás oda, a létezés továbbra is a legjobb dolog, ami velünk történhet.

2020.08.03 20:09:10

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

Bűvös évszámok: 1848, 1954 – a történelem, a politika és a sport kapcsolódási pontjairól a Rubicon főszerkesztője, Rácz Árpád beszélt.

2020.08.03 18:49:45

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

A nemrégen elhunyt Ennio Morricone sakkbajnok akart lenni és élete végéig rajongott az AS Romáért.

2020.08.04 22:30:23

Egyéb egyéni BODNÁR ZALÁN

NS-VÉLEMÉNY. Újabb és újabb pénzköltésre lehet kapacitálni a szurkolótábort...