HIRDETÉS
HIRDETÉS
SZŰCS MIKLÓS 2018.06.27 00:36 Frissítve: 2018.06.27 00:37

Rágjuk a csontot – Szűcs Miklós publicisztikája

HIRDETÉS

 

Kollégáim is megerősíthetik, a sportújságírók sokszor szembesülnek azzal, hogy a kívülálló, ám a sportért rajongó ismerősei amolyan bennfentes információforrásként tekintenek ránk. A tippmixesek többnyire a ki és mennyire sérült, ki milyen formában van, és kinek az érdeke, hogy nyerjen vagy veszítsen témakörben érdeklődnek, míg a sportra nem haszonszerzési forrásként tekintők, inkább önmagáért szeretők érdeklődési köre sokkal összetettebb. Itt van például az oroszországi futball-világbajnokság. A környezetemben élők mostanában leginkább arra kíváncsiak, miért van az, hogy a csoportkörben a favoritok közül többen kínlódva nyertek, de voltak, akik még úgy sem, igazán dominálni azonban egy-egy kivételtől eltekintve nemigen tudtak. Nos, mondanom sem kell, nincs nálam a bölcsek köve, becsülettel bevallom, fogalmam sincs a valós okokról, így aztán jobb híján formaidőzítésről, túlterheltségről, fáradtságról, a koncentráció hiányáról beszéltem.

De tulajdonképpen hol itt a gond? Ha onnan nézzük, hogy a kicsik a korábbiaknál sokkal többször lepik meg a nagyokat, s ezzel már nemcsak nézői, hanem alakítói is az egyenes kieséses szakasznak – hétfő este gyakorlatilag ők döntöttek arról, hogy a portugálok Uruguayjal, a spanyolok pedig Oroszországgal játszanak a nyolcaddöntőben –, azzal csak izgalmasabbá válik a torna. Miként azzal is, hogy a kilencvenedik perc környékén vagy a ráadás pillanataiban annyi gól születik, hogy a televízió előtt ülve az ember néha úgy kapkodja a fejét, mintha 3D-s moziban pisztolypárbajt nézne.

Tényleg jobb lenne, ha az úgynevezett nagycsapatok sima győzelmeit látnánk a vb-n?

Ez más sportágakban, például az általam kifejezetten kedvelt asztaliteniszben sem nagyon jött be. Ott egy-egy világverseny végeredménye mostanában sem túl izgalmas, de ez még mindig Hitchcock-remek a kilencvenes évekhez képest. Akkoriban a világbajnokságok dobogóján kevés kivételtől eltekintve kizárólag kínaiak álltak, a legdurvább talán az 1999-es eindhoveni viadal volt, amikor minden szám arany- és ezüstérme, sőt még néhány bronz is a kínaiakhoz került, vegyes párosban pedig a legjobb nyolc között nyolc(!) kínai duó szerepelt, a kilencedik csak azért csúszott le a negyeddöntőről, mert kínai kettőstől kapott ki...

Ki a fenét érdekel ez?

A sportág ázsiai nagyhatalma akkor szembesült a ténnyel, hogy még a kínaiakat sem, vagy legalábbis nem annyira, mint korábban. Tudom, egy nem egészen tízmilliós országból ez viccesnek hat, de a vb-döntők televíziós nézettsége egy-két százmillióra esett vissza Kínában, miközben korábban előfordult, hogy elérte a félmilliárdot is. Rájöttek, ez így nem mehet tovább, s elkezdtek nyitni a világ felé: míg addig kínai asztaliteniszező csak elvétve, esetleg a törvényeket kijátszva kerülhetett külföldre, ezt követően nyitottabbá váltak, sőt kifejezetten erőltették, hogy – természetesen jó pénzért – az ottani elit után következőket más országok honosíthassák. Eleinte csak a környéken, a szingapúri, a hongkongi válogatottban jelentek meg kínaiak, aztán már Európában is – Németországban, Ausztriában, Franciaországban –, mára pedig odáig jutottunk, hogy a folyamat az összes földrészt elérte, egy-egy vb-n huszonöt-harminc nemzet áll fel honosított kínai játékosokkal. Megteremtették saját maguk konkurenciáját úgy, hogy igazából továbbra sincs esély velük szemben, hiszen a legjobbakat megtartják, mégis sokakban ott a (hamis) illúzió, hogy hátha...

Azt hiszem, erre mondják, hogy okos.

Ám most először mintha hiba csúszott volna a számításba.

Hallottak már Harimoto Tomokazuról?

Többségük nyilván nem, merthogy a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Jónyer, Klampár, Gergely-féle aranycsapata óta mifelénk az asztalitenisz egyre ritkábban kerül fókuszba, s egy-egy kisebb sikerrel ugyan magára irányítja a figyelmet, ám ez nem több az öt perc hírnév kategóriánál. Pedig a világbajnokságok összesített éremtáblázatán Kína mögött még mindig Magyarország a második 202 éremmel, ráadásul ebből 68 a legfényesebb, nem mellesleg a „csak" 47 aranyéremnél és 148 dobogós helynél járó – vagyis ez a helyzet jó ideig nem is változik – Japán van mögöttünk. A fentebb említett Harimoto Tomokazu természetesen japán, éppen ma van a 15. születésnapja, s a sportág egyik legnagyobb ígérete és reménysége is egyben. Ígérete, mert elképesztően tehetséges, alig néhány hete verte végig egy world tour-versenyen a fél kínai válogatottat, olimpiai és világbajnokokat legyőzve lett első, s reménysége, hiszen hosszú idő után úgy tetszik, jöhet valaki, aki valós kihívást jelenthet Kínának. És itt jön a csavar a sztoriban, ugyanis Kína ezúttal valós konkurenciát adott saját magának. Harimoto a szecsuáni tartományban lévő Szentajban Csang Csi-ho néven született, édesapja és édesanyja is pingpongozott, utóbbi ott volt az 1995-ös tiencsini világbajnokságon szereplő válogatottban. Kínában adtak ütőt a kezébe, ott tanították meg sok mindenre, aztán a japánok 2014-ben édesapjával és nővérével együtt honosították, Japánba költözött, akkor változtatta meg a nevét is Csang Csi-hóról, Harimoto Tomakazura. Ha a kínaiakról azt írtam, hogy okos, a japánokra ugyanez a jelző illik: a honosítást nem sokkal azután intézték el, hogy megkapták a 2020-as nyári olimpia rendezési jogát, s bár garancia semmire sincs, mai fejjel simán elképzelhető, hogy a játékok házigazdái ezzel egyszersmind elintézték, hogy a legértékesebb asztalitenisz-aranyérem a szigetországban maradjon. Ha van idejük és kedvük, keressenek rá a világhálós videomegosztón, érdemes, tényleg zseni a srác. Ráadásul fantasztikus rekordokat is tart, 13 évesen lett minden idők legfiatalabb junior-világbajnoka, 14 évesen a legfiatalabb world tour-verseny győztes és legfiatalabb japán felnőttbajnok, s persze az sem elhanyagolható, hogy a sportág világranglistáján most, a 15. születésnapján, a tizedik helyen áll.

Tekintve, hogy ugyanebben a sorban a 21 éves Majoros Bence a 103. – ami az elmúlt évekhez képest nem is rossz egy magyartól – felvetődik a kérdés, mi miért nem élünk ezzel a módszerrel, miért nem honosítunk/honosítottunk kínait. A téma jó ideje aktuális, de – igazából nem tudom eldönteni, hogy szemérmességből vagy rosszul értelmezett öntudatból, nevezetesen, hogy a mi múltunkkal nehogy már külső segítségre szoruljunk – valahogy mindig elsikkad a téma, pedig Európa számos országában bebizonyosodott, hogy jól sáfárkodva ennek inkább előnye van, semmint hátránya. Az ettől való ódzkodást megérteném, ha a hazai utánpótlás-nevelés futószalagon szállítaná a tehetségeket, de pontosan tudjuk, erről szó sincs. Miközben a Jónyerék idejében férfivonalon még a fasorban sem lévő osztrákok, spanyolok, törökök – hogy csak néhány példát említsek – elhúztak mellettünk, mifelénk még mindig az járja, ha saját erőből képesek voltunk kinevelni egy aranygenerációt, miért ne sikerülhetne újra, nehogy már valaki kintről mondja meg a frankót. Ennek szellemében persze lasszóval kell fogni néhány asztalitenisz-szakembert, hogy ugyan legyen már kedves és hallgassa meg a meghívott kínai vendégedző előadását, hátha véletlenül tud valami újat mondani. Nyilván tud, csak a többség nem kíváncsi rá. Bizonyára nehéz tudomásul venni, hogy más idők járnak, változott a játék, ezért a Jónyeréknél alkalmazott módszerek – amelyek a maguk korában valóban szenzációsak voltak, Frank Béla néhány napja például biztosan ennek köszönhetően nyert aranyat Las Vegasban a veterán-világbajnokságon a hatvanévesek között – már idejüket múlták. Meg aztán a jobbtól nem szégyen tanulni, miként azt a japánok példája is mutatja.

Igencsak messzire jutottam a futball-vb-n botladozó nagycsapatoktól, s valójában a kérdésre, jó-e, ha egy-két csapat uralja a mezőnyt, még mindig nem tudom a választ. Esetleg a legendás Hofi Géza egyik klasszikussá vált poénját tudnám idézni: a korrupció az, amiből kihagynak, mondta egykoron. Kicsit átértelmezve ez azt jelenti, ha mi dominálnánk, baromira nem érdekelne minket, hogy jó-e ez, vagy sem, de mivel ettől pingpongban és persze futballban is elég messze járunk, így legalább van egy csont, amelyen rágódhatunk.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.19 00:32:53

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL.A sportolók a nehéz feladatokkal járó kényelmetlenségek iránt is toleránsabbakká válnak, könnyebben lépnek ki komfortzónájukból. Ha egy-egy feladat igazán fontos számukra, hatalmas energiákat képesek mozgósítani.

2018.11.17 23:29:09

Egyéb egyéni CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Az olimpia a fő kérdés, az, hogy a NOB mit szólna egy, a legfényesebb csillagait vesztett sportághoz, amely a Phelps-érának köszönhetően jelenleg minden korábbinál nagyobb súlyt képvisel a játékokon.

2018.11.16 17:13:19

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2018.11.15 13:47:44

Egyéb egyéni PÓR KÁROLY

INTERJÚ. „Sportértékről fölösleges is beszélni, a UFC üzleti vállalkozás” – S. Kovács Ádám a küzdősportokról, Mayweatherről.

2018.11.09 23:06:22

Egyéb egyéni CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Örüljünk, amíg egy lausanne-i irodában nem kezdenek olyan címmel kommünikét fogalmazni, hogy a „Következő olimpia érdeklődés hiányában elmarad.”

HIRDETÉS
HIRDETÉS