Puskás-fröccs – Malonyai Péter publicisztikája

Most éppen Ryan Lochte. Aktuálisan a hatszoros olimpiai bajnok amerikai úszóról olvasom, hogy töredelmesen bevallotta: iszik. A közlemény árnyaltabban fogalmaz, „alkoholproblémákról” beszél, s persze azt is azonnal megtudom, hogy szánja-bánja bűnét, tudja, hogy ez nem mehet így tovább. Várja a család, igazi apa és szülő szeretne lenni, és még ott van az a fránya tokiói olimpia is, ahová csúcsformában kíván megérkezni.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy éppen doppingvétség miatti eltiltását tölti, mert orvosi indok nélkül tett magáévá a megengedettnél nagyobb dózist egy egyébként nem tiltott szerből, állíthatjuk, van baja elég.

Mint általában a függőknek, de én most maradnék szigorúan az alkoholnál. Itt ugyanis látványosabban érhető tetten a korunkban egyre inkább elhatalmasodó álszentség. Mert kérem, alapvetően mennyiségi kérdésről van szó. Elképzelhető, sőt valószínűsíthető ugyanis, hogy a Lochte helyett(!) nyilatkozó ügyvéd tájékoztatta a médiát védence eltökéltségéről, majd megivott egy (két, három) sört, whiskyt vagy éppen bort. Elégedetten, hogy küldetését teljesítette, megérdemel egy kiadós kortyot.

Az emberek isznak, miért ne ihatna Lochte is – ez az egyik véglet, a másik pedig, hogy neki, a nagy bajnoknak illik, sőt kötelező megfelelnie a klasszisokról kialakított, idealizált képnek, s mindenben tökélyt produkálnia. Ha porszem kerül a gépezetbe, pokolra vele, még visszamenőleg sem érdemli meg a figyelmet. Amit egyébként valós és kimagasló produkcióval érdemelt ki.

Lochte-ról még tudni kell, hogy nem csupán részeg volt, még randalírozott is, olyannyira nem volt magánál, hogy nem tudván mit kezdeni a beléptetőkártyájával, nemes egyszerűséggel berúgta a szállodai szobája ajtaját. A biztosítékot ez verte ki, az pedig csak ráadás, hogy két nappal később Porschéjával belerohant egy előtte álló kocsiba. A híradás hozzáteszi, hogy „a rendőrségi riport arról nem tesz jelentést, hogy Lochte ittasan vezetett-e”, hiába, ha egy üzlet beindul, magyarán: az úszón ott a bélyeg.

Történhet bármi, fekete bárány lett.

Megmondom őszintén, egyik végletnek sem vagyok híve, elítélni sem vagyok hajlandó őt, ugyanakkor fel sem mentem. Azt vallom ugyanis, ahány eset, annyiféle, még abban is, hogy ki miért nyúl gyakrabban az italhoz – nem a megengedettnél, hanem az átlagnál.

Mert ne feledjük, az alkohol alapvetően élvezeti cikk. Ahogy a dohány is. Ha megnézünk egy-egy évtizedekkel ezelőtti magyar filmet, a (fő)szereplők kezében ott a cigaretta, meglehetősen gyakran töltenek is egymásnak. Pedig a nikotin és az ital akkor sem volt kevésbé káros a szervezetre, mint ma, csak éppen más volt a propaganda. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nálam az absztinencia senkit sem röpít fel a csillagokba, és nem tudom megvetni azt, aki megiszik ezt-azt.

Csak kissé távolodtam el a sporttól, hiszen a leírtak éppen úgy vonatkoznak a klasszisokra, mint valamennyiünkre a lelátón. Volt idő, amikor a bohém futballistát elnéző mosollyal kezelték, a Nemzeti Sport például visszatérően el-elviccelődött azzal, hogy az MTK (később: Hungária) két háború közötti klasszisa, Opata Zoltán szívesebben időzött a meccsek előtti este a kávéházban, mint otthon. Néha-néha megesett, hogy kihagyták miatta a csapatból, de az is, hogy a tribünről hívták le. Volt egy Vienna elleni meccs, a szünetben 0:2 oda, aztán érte mentek, másnaposan beállt, két gólt lőtt, s nyert a csapat 3:2-re.

Az pedig már személyes emlékem, hogy a hatvanas évek klassziscsapatának gyúrója egy kánikulai mérkőzésen rendre bevitt a pályára két-három hőpalackot. És amíg ő ellátta a sérültet, a többiek meghúzták a tömlőt – fröccs volt benne. És ha már fröccs, az álszenteket talán kissé visszafogja, ha megemlítem, hogy a hungarikumnak számító ital egyik fajtája a Puskás-fröccs (hat deci bor, három deci szóda, nem véletlenül 6:3 az arány).

Meccs után egy sör? Volt idő, amikor visszatérő kérdés volt az öltözőben egy-egy találkozó után. Mert arról is születtek tanulmányok, hogy nem ördögtől való gondolat az ilyesmi. „A társas kapcsolatok megerősítésére tökéletesen alkalmas néhány közösen elfogyasztott ital. Egyfajta csapatépítésnek is felfogható” – olvasom. És Fabio Capellót idézik, aki angol szövetségi kapitányként rendre közös sörözésre hívta a játékosokat. Mostanában azt hallom, hogy aki először játszik vagy első gólját szerzi a csapatban, „pizzázáson” látja vendégül társait, esetleg egy tálca süteménnyel érkezik másnap a pályára. Hogy azt hiszem, ez csak a külvilágnak szánt „vetítés”, nézzék el, és bocsássák meg nekem, mert remélem, azért egy sör, fröccs is lecsúszik ilyenkor. Megengedem: a pizza után.

A hatvanas években még törzshelyeik voltak a futballistáknak. Például a legendás Aranykéz utcai Pipacs bár (üzletvezető: Vadas György, a kitűnő FIFA-bíró), ahol vasárnap esténként, a soros bajnoki meccsek után összejöttek a klasszisok, s együtt múlatták az időt, mi tagadás, gyakran hajnalig. Számtalan történet kering azóta is ezekről az összejövetelekről. Neveket nem említek, az viszont nem volt véletlen, hogy akkoriban az edzők közül esténként sokan megjelentek kimaradásra hajlamos játékosaik lakásán, hogy ellenőrizzék, otthon vannak, időben ágyba bújtak-e, hiszen már akkor is a következő meccs volt a legfontosabb.

Persze edzője válogatja, ki hogyan kezeli a – nevezzük így – bohémságot. A román Ianis Zicu ugyan három évig volt a milánói Inter játékosa, de csak azért lett világszerte ismert a neve, mert egy esztendeje elmondta, hogy a brazil Maicon (róla futballistaként is hallhattunk eleget) hétfőnként mindig részeg volt, ezért José Mourinho megoldást keresve csapatgyűlést hívott össze, és lőn megoldás: hétfőnként, esténként volt edzés…

Egyébként Norvégiában volt olyan meccs, amelyen részegen játszottak a futballisták. Kötelezően. A mérkőzés előtt inni kellett, s a véralkoholszintet folyamatosan fenn kellett tartani. Ha valaki úgy szerzett gólt, hogy az értéke egy ezred alá süllyedt, a találatot érvénytelenítették.

És itt meg is állok a példákkal, s visszatérek a tudományhoz. Ahhoz a megállapításhoz, hogy az alkohol a sportolóknál a szorongásos és depressziós állapot orvoslására szolgál. Igen, a megfelelés kényszere. A félelem attól, hogy holnap nem lesz képes arra, amire ma, s ha nem megy úgy a szekér, vége a biztos egzisztenciának. Meg aztán a sikert éppen úgy nehéz feldolgozni, mint a kudarcot, ahogy az sem könnyű helyzet, hogy a klasszisok élete a nyilvánosság előtt zajlik.

Jó, tudom, az ilyesmi természetes, és az esetek többségében hőseink meg is küzdenek a vázolt nehézségekkel. De ez nem jelenti azt, hogy kiköpjünk azokra, akik képtelenek megküzdeni a démonaikkal, s az italhoz menekülnek. Megdicsérni persze nem kell érte őket, de a földbe tiporni sem.

Nem a dicső múltjuk miatt, hanem mert – emberek. Sőt. Betegek. Mert az alkoholizmus betegség, mégpedig az egyik legnehezebben leküzdhető fajtája. Gyakoribb, mint hinnénk – az elitsportban is.

Rákeresve a világhálón az „alkoholista sportolók” kifejezésre, megjelenik a „nagyjából 105 ezer találat (0.41 másodperc)” visszajelzés. Hosszú a névsor, és miért ne lenne az, amikor egy tavalyi adat szerint csak nálunk (népesség: 9.818 millió) az alkoholisták becsült száma 379 ezer, százalékban: 3.86.

Visszatérve Ryan Lochte-hoz, nálam sportolóként nem lett kisebb attól, hogy enyhén szólva is válságban van. A kételyeire adott válasza az én világomtól is távol áll, ám arra nem szolgált rá, hogy mostantól szurokba mártsák, elrettentő példa legyen. Van, lesz neki gondja elég. Az vesse rá az első követ, aki mindig a legjobb megoldást választja krízisben. Mindez persze a magánügyem, az emberek többsége mostanság nem szívesen árnyal, valami, valaki vagy fekete vagy fehér.

Lelkük rajta.

Ami pedig engem illet, Puskás-fröccsöt még nem ittam.

Ne legyenek kételyeik: kipróbálom.