Presztízskérdés – Thury Gábor jegyzete

Mi, sportújságírók 61. alkalommal vehetünk részt az Év sportolója választáson, ezúttal is 11 kategóriában adhatjuk le a voksunkat a jelöltek tízes listájából. A szavazás újkori történetében – minden nagyzolás nélkül írhatom ezt le – 2016 óta az esemény presztízséhez méltó külsőségek között adják át a díjakat, a gálát immár negyedik alkalommal a Nemzeti Színházban rendezik február 14-én, az M4 Sport élőben közvetíti az eseményt.

Igen, a körülmények egy sportversenyre hajaznak, a kategóriákban lesznek győztesek és helyezettek, az érintett sportolók közül nem egy érzi majd úgy, hogy nem arra a polcra helyeztük, amelyet szerinte megérdemelne. Az is előfordult, hogy emiatt néhányuk faséban volt a sportújságíró-társadalom egy részével, mi, a másik oldalon állók pedig ez alapján is megbizonyosodhattunk, hogy a sportoló – akár öltönyben vagy kisestélyiben megy el az Év sportolója gálára – a lelkében mindig versenyző marad. Nyerni akar, s azt is felesleges hangoztatni, hogy a sportújságírók is komolyan veszik a választást.

A lényeget nem a rangsor fejezi ki, a lényeg a sport szeretete – ezt persze nehéz megmagyarázni a képzeletbeli első helyről vagy éppen a dobogóról lecsúszó sportolóknak. Ám ezt a szavazást úgy kell felfogni, mint minden szubjektív értékelést, hogy igenis tartogathat meglepetéseket. Érdemes böngészni a tízes listákat, lehet velük egyetérteni vagy éppen nem, de ez csupán játék, nem kell véresen komolyan venni. Persze már azon is vita lesz, hogy a sorrend megjelölése nélkül a különböző kategóriákban kik a dobogósok. Érvek és ellenérvek feszülnek majd egymásnak, pedig – s alapvetően erről van szó – a körtét hasonlítjuk az almához, vagy akinek jobban tetszik, legyen fordítva... Mégis, csűrhetjük-csavarhatjuk, a Magyar Sportújságírók Szövetségének szavazása presztízskérdés, csak éppen különböző szemszögből. A versenyzőknek talán egymás közti presztízsharc, de nagy általánosságban a voksolás éppenséggel nem valamiféle vetélkedést legitimál, annál sokkal többet: a sport egészének honi megbecsülését. Ha úgy tetszik, presztízsét.

Ui.: mindezek tudatában szoktam morogni, ha az én jelöltjeim „nem jönnek be”, vagy a virtuális dobogón nem oda, ahová jelöltem őket. Egy-egy kategória vagy sportoló kapcsán időnként vitába is keveredünk a kollégákkal. Ha nem tudjuk meggyőzni egymást, rendszerint ez a végső érv: elvégre körtét az almával nem lehet...