Nyakkendő – Malonyai Péter publicisztikája

Az utókor mindig hálátlan, ezért legfeljebb csak bosszanthat, ha elfeledkezik olyan emberekről (is), akik a mai reklámközhely szerint „forradalmian újjal” szolgáltak. Azt, hogy a forradalmi értelemszerűen új, csak a pontosság kedvéért rögzítem, lényegesebb: az elmúlt héten volt száz esztendeje, hogy megszületett Hegedűs Frigyes.

Az öttusán kívül aligha ismert, ki volt ő, a sportág mai állapotát nézve még abban sem vagyok biztos, hogy akad arrafelé olyan harminc alatti, aki tudja. Nem hibáztatom őket, elvégre a szövetség honlapja sem emlékezett meg az évfordulóról – lelkük rajta.

Rendben, a jó modor egyébként sem jellemző a sportági hatalmasokra, ám ha azt mondom öttusa, s benne Balczó András, Móna István és Török Ferenc, már jobb az emlékezet, s ha hozzáteszem, hogy Hegedűs doktor volt a szövetségi kapitányuk (amíg hagyták), már sejthető, hogy nem akárkiről van szó.

A jó modor emlegetése pedig azért is ideillő, mert úriember volt a javából. Ahogy kortársa, a nálam az idők végezetéig szintén nagy tekintélyű Mizsér Jenő (1929–2004) emlegette, sohasem látta nyakkendő nélkül, ám ez nála nem hivalkodás volt, hanem tisztelet, mert emberek közé megy. Ezek után természetes, hogy tartása volt, nem ragadták el az indulatok, legfeljebb egy-egy szép tus után emelte fel a hangját – örömében. És ha ehhez hozzáteszem, hogy nem lehetett megelőzni a köszönésben, egyértelmű, hogy különleges egyéniségről van szó.

Hozzá méltó életúttal. A Ludovika akadémián katonatisztté avatták, 1944-ben ott ismerte meg és szeretett bele az öttusába. Harcolt a második világháborúban, különleges érdeme, hogy – a visszaemlékezések szerint – valamennyi emberét hazahozta a frontról. Itthon előbb Csepelen, majd a Bp. Honvédban öttusázott, a londoni olimpián (1948) tizenkettedik lett, öt bajnoki címmel büszkélkedhetett 1956-os visszavonulásakor. Ekkor már végzett jogász volt ügyvédi szakvizsgával, s persze edzőként szolgálta az öttusát.

Még őt is váratlanul érte, hogy 1962-ben felkérték szövetségi kapitánynak.

Az előzményekhez tartozik, hogy a világbajnokságon a Balczó, Nagy Imre, Török összeállítású csapat ezüstérmes lett a Szovjetunió mögött, s egyéniben is szovjet siker született (Eduard Zdobnyikov). Mindhárom magyar az első hatban végzett, a csapat mindössze tizenhárom ponttal kapott ki, de – ahogy az szokásos volt – megmozdult a háttér, Takács Andor szövetségi kapitány fejét követelték. A Népsport szerint: „Meg kell érteniük öttusasportunk szakembereinek, hogy öt versenyszámra kell előkészíteniük a versenyzőket, mert ilyen ez a sportág, és félre kell tenni minden okoskodást és az álproblémák körül folyó vitát.”

A tanács elkélt volna akkor is, azóta is, de most még csak ott tartunk, hogy váratlanul behívták a sporthivatalba, és ő lett Takács utóda. „Némiképp engem is meglepett, amikor Kocsis Mihály, a KSI egykori igazgatója és Kutas István sportvezető arra jutott, hogy rám bízzák a kapitányi teendőket” – emlékezett később, de fontosabb, hogy megújította a felkészülést.

Valamennyi számhoz szakedzőket rendelt, a lovasedző a legendás Tóth Béla maradt, vívásban valamennyi kerettag addig is remek mestereknél edzett, de jött lövészetben Kisgyörgy Lajos, úszásban Peterdi Pál és futásban Rózsavölgyi István, a tornatermi edzésekhez pedig Nádori László. A 12 tagú válogatott keret külön készült, állam lett az államban, ami persze szúrta a klubedzők szemét – akkor és évtizedekkel később egyaránt.

Hegedűs azonban tántoríthatatlan volt, szakmai céljait tekintve érthetően: „Képessé kell tenni a legjobbakat arra, hogy a lovaglásban bármilyen lovon, bármilyen körülmények között hiba nélkül szerepelhessenek. Vívásban 75 százalékos eredményt, a lövészetben 190 kört, az úszásban 4 percnél jobb időt, a terepfutásban pedig 4000 méteres távon – salakon – 12:30 percen belüli időt érjenek el.” Persze a régi, igazi öt tusában.

Így indult az esztendő 1963-ban, amikor a macolini világbajnokságra először állt össze a Balczó, Móna, Török csapat, amely egyszer sem kapott ki. Nagyszerűt húzott a kapitány Mónával, aki világéletében vallotta, az volt a szerepe, hogy úgymond alájátsszon a másik kettőnek, akik rendre esélyesebbek voltak nála az aranyéremre. De az együtteshez alaposan hozzátette a magáét. Megjegyzendő, hogy a három klasszisnak összesen két lyukas száma volt, Móna futásban, Török pedig úszásban volt gyengébb.

A szekér beindult, Balczó és a csapat nyert, mindenki joggal várta, hogy a tokiói olimpián is jön a két arany. Aztán… „Nem hallgatva féltő és tiltó szavaidra, Balczó Bandival egy egyéves eltiltást és teljes anyagi csődöt eredményező üzleti vállalkozást bonyolítottunk le” – írta könyvében Móna, beismerve, hogy Hegedűs doktor mindig ellenezte a csempészutakat, de szomorúbb, hogy így Balczóval együtt lemaradtak az olimpiáról, s minden bizonnyal az aranyról.

Nyert viszont Török, szenzációs versenyzéssel lett aranyérmes, egy évvel később (1965) Lipcsében pedig újra miénk lett mindkét arany (Balczó és a csapat), sőt mind a négy, hiszen az először megrendezett junior-vb-n is taroltunk (győzött Bodnár János, s csapatban mellette Bakó Pál és Pálvölgyi Miklós). Ha a lipcsei versenyről esett szó, a mindig visszafogott kapitány is elengedte magát: „A világbajnokság utáni banketten hangzott el a számomra legnagyobb dicséret. Sven Thofelt elnök így zárta beszédét: »Hegedűs és csapata megtaníttatta nekünk a magyar himnuszt.« Egymagamban nem nagyon szoktam a régi versenyekről nosztalgiázni, persze öttusázók társaságában szóba kerülnek a kedves emlékek, de a hatvanötös világbajnokság sikere olyan fantasztikus volt, hogy nem lehet nem emlékezni rá.”

Mondani sem kell, hogy egy évvel később (1966) Melbourne-ben is csúcsra értünk (Balczó+csapat), ám már a vb előtt érezni lehetett, hogy valami készül. „Akik ma szívesen tűnnek fel a forradalmi új szülőjének köntösében, nem veszik észre, hogy inkább visszatérnek a már túlhaladott útra. Sajnos összetévesztik saját és klubérdekeiket az egyetemes magyar öttusasport érdekeivel. Vajon nem elhibázott (...) az öttusázók között lábra kapott zavar és nyugtalanság? Vigyázzunk, mert ha ennek éle egy ereje teljében levő, sikerei zenitjén álló sportágat mar – a rombolók bélyegét süti a nyugtalankodók homlokára” – írta védelmezően a Népsport, ám hiába, mert célt értek a gáncsoskodók, a vb után közlemény tudatta, hogy „a Magyar Öttusa Szövetség elnöksége az MTS ügyvezető elnökségének jóváhagyásával felmentette szövetségi kapitányi tisztsége alól Hegedűs Frigyes dr.-t”.

Véletlenek persze nincsenek, Kutas megszűnt sporthivatali elnökhelyettes lenni, odalett Hegedűs doktor hátországa. Azt azért itt leírjuk, hogy a mélyen vallásos, egyértelműen polgári beállítottságú jogász-katonatiszt mondta a búcsúbeszédet a hithű kommunista Kutas István temetésén, ami – Móna visszaemlékezései szerint – „nagy kár, hogy nincs meg, mert példaértékű lehetne mindenki számára”.

Visszatérve a leváltására, könyvében Török doktor azt írja, hogy „szomorú, és így visszatekintve ma már szégyellem is, hogy bennünket az egész procedúra nem nagyon érdekelt”. Megkérdezték őket, de csak vonogatták a vállukat, mondván, lényegében „mi úgyis magunk vagyunk a saját edzőink”, meg aztán a kapitány a korábbinál még kevésbé nézte jó szemmel az „üzleti utakat”. A tokiói olimpia bajnok bevallja, hogy „meg kellett volna védenünk, ki kellett volna állnunk mellette”.

Az aligha lehet kétséges, hogy Hegedűs Frigyes nem tett szemrehányást tanítványainak, ha valaki, ő aztán tudta, mi van körülötte. Hogyne tudta volna, amikor – Móna jellemzésében: „»Európai« tudott lenni egy olyan korban, amelyben ez nem volt divat.”

Öttusáról szóló könyvéből egy világ tanult, a Corvina megjelentette angolul, oroszul, japánul.

Magyarul nem.