BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2017.09.12 23:14 Frissítve: 2017.09.12 23:41

Mások játéka – Ballai Attila publicisztikája

 

Az előrejelzések szerint viszonylag derűs, eseménytelen, kora őszi szerda köszönthet Budapestre, az évszaknak nagyjából megfelelő hőmérséklettel, útlezárásokkal és dugókkal. Pedig 2017. szeptember 13. korszakos jelentőségű dátum is lehetett volna a főváros és az ország életében, hiszen Peruban, Limában a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kongresszusa ma ítéli oda a 2024-es és a 2028-as nyári játékok rendezési jogát. Két helyre ketten pályáznak, már le is osztották a lapokat. A NOB hivatalos honlapján is tényként olvasható, hogy Párizs és Los Angeles 25-25 perces prezentációja után az illetékesek szerződést kötnek, majd közös sajtótájékoztatót tartanak. Legutóbb 1921-ben választottak egyszerre két házigazdát, előremenekülve; akkor, az első világháború és a Párizs környéki békék által feldúlt, szétdarabolt, mesterségesen összetákolt Európában tűnhetett körülbelül annyira ingatagnak a jövő, mint napjainkban.

Ennek jeleként a 2024-re pályázók közül időrendben Boston, Hamburg, Róma és végül idén február 22-én Budapest is visszalépett. Minket természetesen ez utóbbi kísért, már több mint fél éve – a más témákban kedvelt szófordulattal élve – kibeszéletlenül. Pedig éppenséggel van, lenne mit értékelni. Első felütésként azt, hogy elvétve adódik egy közösség, különösen egy nemzet életében olyan alkalom, amely minimális kockázat mellett maximális nyereséggel kecsegtet, és ilyen lehetőségből meccs nélkül kiszállni örökre pótolhatatlan, jóvátehetetlen mulasztás. E merész és sarkos állítást kövesse alább a bizonyítási kísérlet. Az eltelt idő részben már megalapozta az ehhez szükséges távolságot, „történelmi látásmódot”.

Túl egyszerű lenne mindent azzal elintézni, hogy hirtelen feltűnt a semmiből néhány ismeretlen – és azóta szinte láthatatlan – szőrmók, a túlmozgásos aktivisták a pesti aluljárókban rajtaütöttek a munkába vagy munka elől igyekvő elégedetleneken, akik másfél perces meggyőzés eredményeképpen aláírásukkal szentesítettek valamit, amiről aznap reggel talán még sejtelmük sem volt, mi az. Így gyűlt össze a teljes magyar népesség mintegy másfél százalékának követelése. Mi, a „maradék” 98.5 százalék – rendben, csecsemőkkel és aggastyánokkal együtt – ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezután vagy inkább ezelőtt semmit sem tehettünk.

Igényesebb, de még mindig messze nem elégséges magyarázat, hogy a harmadik évezredben a jobb- és baloldali megoszlás merő fikció, a valódi frontvonal inkább nemzeti és globális között húzódik. Ha pedig azt valljuk, hogy az olimpia nemzeti ügy, nemzeti összefogás szükségeltetik hozzá, már a puszta szóhasználattal el is engedtük a globális felet.

Pró és kontra érveknek kellett volna ütközniük, jóval korábban, még a hivatalos jelentkezés előtt. A kandidálás ellenzői elmondhatták volna, hogy a miénkhez hasonlóan kicsi nemzetgazdaságú és népességű ország csupán 1896-ban, 1920-ban, 1928-ban, 1952-ben és 2004-ben adhatott otthont olimpiának, tehát a modern korban, 2024-ből visszatekintve az előző hetven évben csak Athén, de az is speciális okból, a játékok bölcsőjeként. Nyilván azért, mert az olimpia megrendezéséhez szükséges beruházást, ráfordítást Pekingnek, Los Angelesnek összevethetetlenül gazdagabb forrásokból kell kigazdálkodnia, mint mondjuk Helsinkinek, Budapestnek. Nekik rámegy a kabátgombjuk, nekünk a kabátunk.

Ez racionális, megfontolandó és megválaszolandó szempont, ha e formában legalább egyszer elhangzott volna, mindenképpen kikényszeríti az érdemi feleletet.

Például effélét: ha készülne egy lista a nagyvilág azon településeiről, amelyek szépsége, vonzereje messze felülmúlja ismertségüket, Budapest a közvetlen élmezőnyben állna, sőt talán az első helyen. Ezt mérlegelve nekünk mindenki másnál többet jelentett, hozott volna az olimpia, sőt, még a vesztes kandidálás is. Hát még úgy, hogy 2024-re nem tartottak „előselejtezőt”, mert a vetélytársak zöme volt szíves magát kiselejtezni, így a célig mindenki elöl futhatott, mutatkozhatott.

Az emberek ezt a szempontot megértették és valószínűleg méltányolták volna. Nemcsak azok, akik szeretnek valami felemelőnek, maradandónak, hazánk hírét messze repítőnek részesei lenni, hanem azok is, akik csupán méltó munkára, megélhetésre vágynak, és ezt az olimpiai felkészüléstől, de még inkább a „Budapest felfedezése” után megugró idegenforgalomtól joggal remélhették volna.

Ahogyan gyakorlatilag nemzeti konszenzus alakult ki a migráns-, illetve kvótakérdésben – nem párt, hanem állampolgári szinten –, a kellő munícióval megtámogatott olimpia is nyert ügy lett volna e sportőrült, beugróként is minden idők legjobb vizes vb-jét rittyentő népnél. Ha mondjuk a 2016. októberi népszavazáshoz járulékos elemként hozzábiggyesztik a „Támogatja-e ön, hogy Budapest 2024-ben nyári olimpiai játékokat rendezzen, illetve a rendezés jogát megpályázza?” kérdést, aligha kérdéses a végeredmény.

Ám nem tették, mert senkiben sem működött semmiféle veszélyérzet, hiszen úgy tűnt, veszély sincs. A szabad szemmel észlelhető pártok, szerveződések az utolsó előtti pillanatig kiálltak a kandidálás mellett, így a pályázatért dolgozók nem érezték szükségét annak, hogy „kampányoljanak”. Leginkább óriásplakátok formájában népszerűsítették a közösnek hitt álmot, de Kemény Dénes, Kozák Danuta és Szilágyi Áron egy-egy mondat, gondolat erejéig is alig elevenedett meg. „Naponta” meg kellett volna szólalniuk, illetve meg kellett volna őket szólaltatni, kihasználni, hogy bálvány létükre itt élnek közöttünk. Ehelyett rádermedtek e plakátokra, mintha a Szépművészeti Múzeum Monet, Manet és Renoir arcképével hirdette volna impresszionista tárlatát.

Az észérvek mellett belőlük, a bajnokokból, egyre fogyatkozó össznemzeti hőseinkből kellett volna külső biztatást, segítséget meríteni, ha már belülről nem ment. Hiába, ez nem az a kor, amikor a kiegyezés és az első világháború közötti, nem egészen fél évszázadban elődeink felépítették az Országházat, az Operaházat, a Ferenc József hidat, az Iparművészeti Múzeumot, a Széchenyi gyógyfürdőt, megadták a Budavári Palota mai formáját, kialakították az Andrássy út, földalatti vasút, Hősök tere komplexumot a Szépművészeti Múzeummal, a Műcsarnokkal, a szoborcsoporttal, a városligeti Vajdahunyad várral, az eredeti kicsinyített másával. Elképesztő pénzt emészthetett fel mindez, miközben árnyaltan szólva sem volt országszerte általános a jólét. Csakhogy a mai napig e remekművekért lógnak fürtökben a turisták Budapesten, ha mindez nincs, fővárosunk kis túlzással olyan elbűvölő lenne, mint Szófia vagy Bukarest.

Most, egy évszázad elteltével nyílt esély hasonló ívű fellendülésre – meg sem kíséreltünk élni vele. Pedig ha ma Limában a mintegy száz szavazásra jogosult, esendő NOB-tag legalább a látszat kedvéért komolyan venné szervezetét, annak hosszú távú programját és saját magát, az Agenda 2020 jegyében Budapestre voksolna.

Visszalépésünk miatt azonban Párizsnak 1900 és 1924 után minden bizonnyal ölébe hull a harmadik nyári olimpiája. Csakhogy ez már egy alapjaiban más város. Amelyre a fundamentalista iszlám is úgy tekint mint európai hazai pályájára, ahová már nem is kell beépíteni újabb sejteket; ahol a közelmúlt sporteseményein a bevetett karhatalom és fegyverarzenál láttán úgy érezhette magát a látogató, mint háborús övezetben, a frontszakaszon.

Persze ezen sincs már mit csodálkozni, amikor a téli olimpia a hajdani, jégvirágos Andersen-mesékből jövő februárra bemenekül egy olyan városba, jelesül a dél-koreai Pjongcsangba, amelynek a tőszomszédságában őrült elmék éppen hidrogénbombákat élesítenek.

Úgyhogy túl messzire egyelőre ne nézzünk, 2036-ig – akkor térhetne vissza 2024 után Európába az olimpia – végképp ne. Ki tudja, addig hányszor fog még összedőlni a világ; nemcsak bennünk, sajnos körülöttünk is.

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.11.19 23:45:35

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Írhatnám, hogy féltünk, rettegtünk, de nem ezt tettük, hanem egy idő után, tizenvalahány-évesen szóltunk neki. Persze volt bennünk félsz, hogy mi lesz, mert a többség nem közölte a szüleivel, mi is történik az edzéseken. Mi voltunk a leginkább meglepve, hogy partizánakciónk eredményre vezetett.

2017.11.15 23:22:39

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

A következő év fontos újítása a Nemzeti Sportinformációs Rendszer, amely márciustól már élesben működik.

2017.11.15 00:35:44

Egyéb egyéni BODNÁR ZALÁN

NS-VÉLEMÉNY. Az első számú felelős természetesen Carlo Tavecchio, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke, aki három és fél éve tartó regnálása óta napról napra bizonyítja alkalmatlanságát. Azután választották meg a posztra, hogy a brazíliai vb csoportkörének utolsó meccse, az Uruguay elleni, kiesést jelentő 0–1 után Cesare Prandelli szövetségi kapitány és Giancarlo Abete szövetségi elnök kéz a kézben lemondott.

2017.11.14 00:08:45

Egyéb egyéni BÁLINT MÁTYÁS

NS-VÉLEMÉNY. Nem azért, mert Laci bácsinak most rossz – hanem mert az ő személye és bukása talán visszatartja majd a következő Kiss Lászlót, és megmenti a következő potenciális áldozatot. És ez a fontos. Ez a legfontosabb.

2017.11.11 10:11:01

Egyéb egyéni SINKOVICS GÁBOR

„Vajon Georges Leekens partnernek tekint-e, ha azt kérdezem: három védővel játszunk vagy néggyel...?”