Olga néni augusztusban ünnepelte századik születésnapját, melynek alkalmából levélben köszöntötte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.
„Olga néni bámulatos életútja mindannyiunk számára példaértékű (nekem mint korábbi tornásznak különösen), és nem csupán az 1936-os berlini olimpia sikere miatt, amelyről a tornászcsapat tagjaként bronzéremmel tért haza. A Magyar Olimpiai Bizottság Nők a sportban bizottsága nem véletlenül tüntette ki életműdíjjal 2011-ben, mert, mint valamennyien tudjuk, tornászok és atléták egész generációját nevelte fel Kecskeméten, évtizedekre garantálva a magyar sikereket” – olvasható a levélben.
Borkai Zsolt kiemelte, hogy Tőrös Olga a nap mint nap végzett áldozatos munkája során megőrizte a szerénységét, és emberként is példaképül szolgált tanítványainak.
„Márpedig egy edzőnek, testnevelőnek az szintén a feladata, hogy formálja a rá bízott fiatalok személyiségét, és azok a civil életben is hasznos tagjai legyenek a társadalomnak” – írta a MOB elnöke.
Törös Olga édesapja tanító, iskolaigazgató volt a Szabó Kálmán utcai iskolában. A kis Olga már gyerekként is mozgékony volt, fiútestvéreinek köszönhetően kis gimnazistaként szaltózni is tudott.
Csak húszévesen kezdett el versenyszerűen foglalkozni a szertornával, a Debreceni Torna Egyletben Aradi Gyula irányításával. 1935-ben felvételt nyert a Testnevelési Főiskolára. Fővárosi tanulmányai mellett készült fel a főiskolai sportklub versenyzőjeként és a tornászválogatott tagjaként az 1936-os berlini olimpiára. A női tornászcsapat aranyéremre is esélyes volt, de a bírók a hazaiaknak pontoztak, így a magyar csapat a bronzérmet szerezte meg.
A Csillik Margit, Kalocsai Margit, Madary Ilona, Mészáros Gabriella, Nagy Margit (Sándorné), Tóth Judit (Gamauf Gyuláné), Törös Olga, Voit Eszter összeállítású bronzérmes csapatból ő élt legtovább. A talajtorna és a gerenda volt a kedvenc szere, legjobb egyéni eredményeit mégis korláton érte el.
1934-ben a Debreceni Református Tanítóképzőn szerzett népiskolai tanító diplomát. 1939-ben végzett testnevelőtanárként, azt követően került Kecskemétre. A Kecskeméti Református Gimnázium és Óvónőképző testnevelő tanára lett. A háború alatt nem rendeztek rangos versenyeket, így a versenyszerű tornázás helyett a tanításra és az edzői munkájára koncentrált. Az óvónőképző felsőfokú iskolává alakulását követően aktívan közreműködött módszertani kiadványok készítésében is. Harmincöt évi fáradhatatlan és lelkes pedagógiai tevékenysége után 1974-ben ment nyugdíjba.
Férje, Szemerey Andor is fontos szerepet töltött be Kecskemét sportjában, ő honosította meg a városban a vízilabdát.
