A „ne épüljön” kártékonysága – Csinta Samu publicisztikája

Nem feltétlenül számítottam rá, de a lehetőségét sem zártam ki, miközben őszintén reménykedtem benne, hogy vannak olyan ügyek, amelyeket talán mégsem világnézeti, még kevésbé párthovatartozási szempontok alapján ítélünk meg. Olyan közös dolgok, amelyek egyformán rezonálnak a lelkekben, sőt, a lélek nélküli, ridegen számszerűsíthető dimenzióban, az adok-követelek világában is önmagukért beszélnek. Abban is bízni akartam, hogy generációnként elegendő egyetlen olyan „balhé”, amelynek összességében pusztító hatása azonnali politikai célok elérésére használható. Hogy az olimpiarendezési szándék felrobbantása egyelőre kielégíti a rombolás ösztönének követelőzését. Hogy belátható időn belül nem kell tartanom újabb, Magyarországot a világ figyelmének középpontjába állító sportrendezvény hazai megtorpedózásától.

Ehhez képest újra aggódhatunk: a Kúria szerint lehet népszavazást tartani arról, épüljön-e atlétikai stadion a Csepel-sziget csúcsán. Az állásfoglalás nyomán a bíróság hitelesítette is az ezt célzó népszavazási kezdeményezést. A két jogi fórumot is villámgyorsasággal megjáró kérdés így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy 2023. január 1-ig a 38086/78 helyrajzi számú Kvassay Jenő út, Ráckevei-Soroksági Dunaág, Duna folyam, MÁV Kelenföld-Keleti pályaudvar vasútvonal által határolt területre atlétikai stadion ne épüljön?”. Betűhíven. Ne hagyjuk magunkat elragadtatni az elütésízű, illetve egyszerűen hibás fogalmazással, valamint mondatszerkesztési hiányosságokkal terhelt kivitelezés által, egyelőre a mondat végére telepített kulcsmegfogalmazásra koncentráljunk. Eszerint „ne épüljön”. De hogy kínosan pontosak legyünk: 2023. január elseje előtt „ne épüljön”.

Azzal se tereljük a többség által csak nehezen követhető irányba a dolgot, hogy formai, illetve hatásköri okokra hivatkozva a Nemzeti Választási Bizottság korábban egyszer megtagadta a kérdés hitelesítését. A mai jogerős helyzet ugyanis az, hogy a polgárok illetékessége dönteni olyan kérdésben, amely egyrészt az ország sorsformálásában való részvétel illúzióját keltheti, másrészt jelentős szakmai ismereteket feltételez. És itt még csak nem is annyira építészeti tudásra utalok, hanem olyan sokrétű, a sporttól az idegenforgalmi stratégia alakításáig terjedő területekre vonatkozó információmennyiségre, amelynek egységben, összefüggéseiben való kezelése jelentős kihívás.

Mert az valamennyi, a világban legalább félig nyitott szemmel járó ember számára egyértelmű, hogy ha a közakarat csak 2023-tól teszi lehetővé a Budapesti Atlétikai Stadion építésének első kapavágásait, az olyan, mintha a szövetség máris visszaadta volna az az évi felnőtt atlétikai világbajnokság rendezési jogát. Amolyan olimpiai típusú kiszorítósdi ez is, legfeljebb az aknafúrás kommunikációja ostromol újabb píszícsúcsokat. Nem kis mértékben alapozva a tömegek viszonylagos szövegértésére. Mert ugyebár a kezdeményezés nem a beruházás meghiúsítását célozza, csak a halasztását. Miközben az atlétikai központ építési idejét legkevesebb két és fél évre teszik, s a vb előtt néhány próbaversenyt is kellene rendezni.

Az okok? Ha vannak, megnevezhetetlenek. Illetve megnevezhetők, de jobb, ha nem. Mert újra a stadionépítések elítélésének demagóg módon általánosító szlogenmocsarában találnánk magunkat. Mint amikor a sült oldalastól zsíros pofával a mindenkori városnapok kellős közepén osztják az atyafiak az észt, hogy nem erre kellett volna költeni a rengeteg pénzt, hanem a járdák aszfaltozására. A következő évben pedig már a szórakoztatás elmaradását fájlalják, holott ennyi igazán járna a sokat szenvedett népnek.

A nemzetközi szövetség döntését ünnepelve írtam csaknem egy éve, hogy nekem mindenekelőtt érzelmi kategória a 2023-ban Budapestre készülő vb, amely a legnagyobb sportviadalok egyike. Mint amikor egy nagy álom szertefoszlása utáni kiábrándulást, világvége-hangulatot követően az emberben újra elkezd helyet szorítani magának a remény: a sors valamivel biztosan kárpótol bennünket. Az olimpiarendezési eszmény máig hatóan lehangoló, kényszerű elfojtását követően a fővárosunkba „érkező” világversenyek ön- és közmegbecsülést erősítő eseményeknek ígérkeztek és bizonyultak. Az atlétikai világbajnokság meg már a királykategóriát jelentette, azt a világraszóló rendezvényt, amelynek sikerre vitelével újra visszatérhetünk a komolyan veendő olimpiaaspiránsok közé.

A sokat emlegetett, a „meg tudjuk csinálni” mintájává nemesedett 1998-as budapesti atlétikai Eb visszhangos lebonyolítása természetesen nem volt előzmény nélküli. Az azt megelőző évtizedek során a magyar atlétika magas érdemjeggyel abszolvált néhány igazán húzós vizsgát, a fedett pályás világ- és kontinensbajnokságok rendezői sikere megalapozta a magyar szakemberek nemzetközi hitelét, egy világszerte meghatározó sportági szegmens hazai képviselőinek önbizalmát. Gyulai István sportdiplomáciai erőfeszítései mellett ezek a sikerek tették lehetővé, hogy a kétezres években több korosztályos világverseny is Magyarországra „költözzön”, és így történhetett meg, hogy például Usain Bolt pályafutásában Debrecen – és így Magyarország – mindig is fontos, sokat emlegetett állomásként szerepel.

Hasonló lehetőséget készülnek most kockára tenni. Bizonyosságról nem beszélhetünk, hiszen annyi mindenen múlhat egy többezres nagyságrendű sportolói és kísérői gárdát felvonultató rendezvény sikere. A szervezők az előre látható feladatokra készülnek – és az előre nem láthatók egy részére is. Létesítmény nélkül viszont biztosan nem lehet világbajnokságot tartani. Ám nem lehet álmodni sem. Legfeljebb rosszat, amelyből egyre nyűgösebb, egyre fáradtabb, ingerlékenyebb nemzet ébred.

Az éveken át uniós bezzeggyereknek számító Romániában Magyarország változatlanul örök gyanús, állandó revízióra készülő országnak számít. Párhuzamosan viszont egy sor követendő példa felvonultatója. Az autópályák, az idegenforgalom, a gyógyvizek kihasználása mellett a sportlétesítmények fejlesztése is erős hivatkozási alap, ami nélkül az önfelmutatásnak az esélye sem kínálkozik. Csupa olyan érték, amelyektől Magyarország ma is a többség számára elérhető „művelt Nyugat”. Némi túlzással úgy, ahogy annak idején az IPM és társai jelentették a szabad és látványos sajtót, amelyet magyarul tudó munkatársak fordítottak az akadémiai szférán kívül eső, pusztán tanulni, világot látni vágyók számára.

Az ügy természetesen korántsem tekinthető a veszett fejsze nyelének. De mindenképp megmentésre szorul. Olyan projektként kellene kategorizálni, amely hozadékának tudatosodását immár nem szabad az egyes emberek józannak remélt belátására bízni. Beszélni kell róla, sokat, értelmesen, meggyőzően. Közös feladatként kezelve, senkit sem kizárva a részvétel lehetőségéből. Hogy mindenki lehessen valamiért büszke rá: a magyar sikerek részeseként, az atlétika szurkolójaként, a karbantartó célzatú mozgás híveként, a lerobbant részeket egyre inkább felszámoló, szépülő Budapest szerelmeseként vagy akár csak unokát bicikliztető nagyszülőként, miközben nosztalgiával beszél neki arról a ma már nem látható világról, amelyet épp közösen körbekarikáznak.

Valahogy így, a fokozott, becsületes, komolyan vehető tudati építkezéssel lehetne ellensúlyozni a „ne épüljön” típusú kezdeményezéseket. Mert valamit tagadni, megtagadni első körben mindig könnyebb. Csakhogy a neheze mindig az után következik, amikor elment a hajó, már a hangját sem hallani, a környékre pedig fülsiketítő csönd telepszik.