Itt van Amerika
VINCZE SZABOLCS 2019.06.05 09:09

A hegymászás hőskorának utolsó „Jégharcosa”

Budapesten járt a lengyel hegymászólegenda, a 69 éves Krzysztof Wielicki, aki 1996-ban ötödikként mászta meg mind a 14 nyolcezer méter feletti hegycsúcsot. A Nemzeti Sportnak mesélt fél évszázados kalandozásáról a földkerekség legmagasabb hegyei között, egy másik világról és egy hősi korszak forradalmi generációjáról, amely nemcsak be akarta írni magát a történelembe, de sikerült is neki.

Fotó: Koncz György

 

1996. szeptember 1.

Aznap a 46 éves lengyel Krzysztof Wielicki éppen 8126 méter magasan tartózkodott, a pakisztáni Nanga Parbat csúcsán állt, amely az utolsó nyolcezrese volt a listán, így ő lett a világon az ötödik ember, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmászta. Abban a pillanatban elégedettség töltötte el, ami azonban nem tartott sokáig – eszébe jutott, hogy egyedül van a csúcson, s rajta kívül az alaptáborban sem tartózkodik senki, vagyis ki fogja elhinni neki, hogy fent járt?

„Teljesen egyedül voltam a hegyen, addigra ugyanis mindenki hazament a rossz idő miatt – idézte fel a történteket Wielicki.Akkora kockázatot még korábban sohasem vállaltam, a hegyet csak képekről ismertem, az útvonalat még úgy sem, annyit tudtam csupán, hogy felfelé kell haladni… Két hónappal azelőtt másztam meg a K2-t, az akklimatizációt ott szereztem meg, így nyolc nap alatt tettem meg az utat a Karakorum Highway és a csúcs között oda-vissza. A mai napig ez a legrövidebb sikeres expedícióm.”

A hegy tetején sietve körülnézett, hogy felmarkoljon egy követ, amit kvázi bizonyítékként mutogathat, ekkor azonban meglátott valami sárgás, csillogó anyagot a hó alatt. Beletúrt a jeges kupacba és kihúzott belőle egy hószöget, amibe bele volt gravírozva a grazi hegymászóklub neve – ugyanis még a Hanns Schell vezette osztrák miniexpedíció vitte fel a csúcsra 1976-ban. Gyorsan zsebre vágta, mondván, a hószög tökéletes lesz bizonyítéknak.

Amikor leért a hegyről, a helyi pásztorok sorra gratuláltak neki, bár fogalma sem volt róla, hogy miért, elvégre ezek az emberek honnan tudhatnák, hogy ő felmászott a csúcsra. Mint kiderült, napokon át távcsővel figyelték a mozgását a völgyből, és mondták, ha szükség van rá, szívesen bizonyítják, hogy feljutott. A dús bajuszú lengyel ettől meg is nyugodott. Aztán amikor hazaért Lengyelországba, senki sem kért tőle bizonyítékot, mindenki azonnal elhitte neki, hogy megmászta a csúcsot. Miért ne hitte volna? Senkinek sem volt oka rá, hogy ne higgyen a már akkor is legendának tekintett Krzysztof Wielickinek, akit ennek ellenére zavart, hogy hiába cipelte hazáig a Nanga Parbat csúcsáról a hószöget, a kutya sem volt kíváncsi rá. Aztán néhány évvel később, Reinhold Messner előadásán vendégeskedve végre elmesélhette ezt a történetet, és legnagyobb meglepetésére az 1976-as osztrák expedíció egyik tagja, Robert Schauer felállt a hallgatóság soraiból, és közölte, az valóban az ő hószöge a Nanga csúcsáról, és kéri szépen vissza.

 

AZ IGAZÁN NAGY DOBÁS: A MOUNT EVEREST TÉLEN

Krzysztof Wielicki már elmúlt húszéves, amikor mászni kezdett – vidéken nőtt fel, a hegymászóklubok pedig a városokban működtek, így addig esélye sem volt rá, hogy csatlakozzon az egyikhez.

„Szerintem nem is baj, ha az ember kicsit érettebben ismerkedik meg a hegymászással” – folytatta. Ekkor már Wroclawban tanult a műszaki egyetemen, több, később meghatározóvá váló hegymászó, Wanda Rutkiewicz, Wojciech Kurtyka és Bogdan Jankowski társaságában. Vagyis csak tanult volna, ha nem mászik minden héten inkább sziklát, miután a mászás olyan hatással lett rá, mint a narkotikum. A klasszikus úton szerzett tapasztalatokat a Tátrában, a Dolomitokban és az Alpok más szikláin. A magashegyi mászás felé fordulva pedig – más lehetőség nem lévén – a szovjet iskolát követve a Tátra után következett a Kaukázus, a Hindukus, majd a Pamír, ahol társaival feljutott a 7495 méter magas Kommunizmus-csúcsra, amelyet 1962-ig Sztálin-csúcsnak neveztek. A legmagasabb ponton találtak is egy Sztálin-szobrocskát, ezt szuvenírként haza is vitték. Aztán a hetvenes években Andrzej Zawada, a lengyel hegymászás központi figurája a Himalája felé fordult és kitalálta, hogy másszanak télen, mert azt senki sem szereti, nem ismeri, sőt, lehetetlennek tartja, így azzal még „nagyot lehet dobni”. Ez a vágya nyitott fülekre talált a kommunista időkben, olyan társadalomban, amelynek tagjai látták, hogy otthon kevés a lehetőségük előrelépni, de tele voltak szenvedéllyel, és a politikai rendszer korlátai között is a kihívást keresték, amit a hegymászásban találtak meg.

 

Ennek a választásnak ugyanakkor történelmi okai is voltak, a lengyelek ugyanis teljesen kimaradtak az 1950 és 1964 közötti korszakból, a himalájai hegymászás hőskorából, amikor valamennyi nyolcezrest felfedezték és megmászták. Zawada ezt is pótolni akarta, ezért agilis és rátermett vezetőként a hetvenes évek közepén kiharcolta, hogy ne kelljen több hónapot várniuk, hanem a hegymászók is kaphassanak úgynevezett sportútlevelet. Kinyílt előttük a világ kapuja – persze azért nem olyan könnyen. A kommunista blokkon kívülre továbbra is nagyon nehézkesen utazhattak el, de négy-öt éves harc után végül 1979-ben megkapták az engedélyt Nepáltól, hogy télen másszák meg az ottani hegyeket, amit addig még senki sem próbált meg.

 

„Nepál döntése kulcsfontosságú volt, a lengyel hegymászók ennek köszönhetően válhattak azzá, akik lettek – mondta Wielicki. – Nyugodtan mondhatták volna, hogy bocsánat, de télen nem engedjük meg senkinek, hogy másszon a Himalájában, és akkor ma senki sem beszélne a nagy lengyel hegymászó-generációról.”

Zawada pedig nem viccelt, ha már engedélyt kapott, rögtön a legmagasabb hegyet, a 8848 méteres Mount Everestet célozta meg. Az ambiciózus terv híven tükrözi, mennyire vágytak rá a lengyelek, hogy történelmet írjanak, még akkor is, ha valójában semmit sem tudtak – nem is tudhattak – a téli himalájai hegymászásról. Jellemzően például nagy hóra számítottak az alaptáborban, de száraz évszak lévén az egyáltalán nem volt, viszont óriási szél fújt, amely alig-alig csillapodott az ottlétük alatt. A siker nekik is váratlan volt.

„Akkor már tíz éve másztam hegyet, ezért elég tapasztalatom volt. Nagy csapattal mentünk, én pedig annyira jól éreztem magam a magashegyi körülmények között, hogy mindig az első vonalban törtem az utat – fogalmazott Wielicki. – Nem hittem, hogy fel is juthatok a csúcsra, csak azért alakult így, mert amikor a nepáli engedélyünk lejárt volna, a Déli-nyeregben Leszek Cichyvel csak mi ketten voltunk olyan helyzetben, hogy esélyünk legyen a csúcstámadásra. Az engedély utolsó napján, 1980. február 17-én jutottunk fel.”

 

CSÚCSHÓDÍTÁSÉRT AUTÓ HELYETT SZÍNES TELEVÍZIÓ

Lengyelországban nehéz idők jártak, Wielicki az érmeken és kitüntetéseken kívül például csak egy jégcsákányt kapott, amely egyébként Zawada ajándéka volt, és amelyet csaknem ki is kellett fizetnie.

„Azt terjesztették, hogy autókat is kaptunk, ami nem igaz, csak kupont, amelynek segítségével a saját pénzünkből vehettünk egyet – emlékezett vissza Wielicki, hozzátéve, hogy ez is nagy szám volt, mert akkoriban nem volt könnyű autóhoz jutni. – De végül lemondtam róla, viszont választhattam egy robogó és egy színes tévé közül, s az utóbbi mellett döntöttem. Illetve nem is én, hanem a feleségem.”

Aki megtehette, hogy beleszól a döntésbe, hiszen elviselte, hogy a férje hónapokig nem volt otthon, s bár neki nem volt útlevele, mégis támogatta, hogy a férje használja ki a páratlan lehetőségét és lásson világot.

 

„Manapság, amikor mindenkinek van útlevele, ezt már nem lehetne megtenni – tette hozzá Wielicki. – Illetve meg lehetne tenni, csak már le lenne cserélve a zár a bejárati ajtón, amire az ember hazatér az expedícióról.”

A világ is meglepődött a Mount Everest sikeres téli csúcsmászásán, ami után új lendületet nyert a lengyel expedíciós hegymászás, és az elkövetkező években további hat nyolcezres hegyet is elsőként hódított meg télen: 1984-ben a Manaszlut, 1985-ben a Dhaulagirit és a Cso-Ojut, 1986-ban Kancsendzöngát, 1987-ben az Annapurnát, 1988-ban a Lhocét. Következményeként a hegymászóvilág a lengyelekre aggatta a „Jégharcosok” becenevet. Nagyon beindult a gépezet, akadt olyan sziléziai hegymászóklub, amely évente tíz-tizenkét expedíciót szervezett, s Wielicki szerint ez volt a sikereik egyik záloga, hiszen minél több az expedíció, annál nagyobb a siker esélye. Ő maga csaknem ötven expedícióban vett részt, gyakran vezetőként.

A „Jégharcosok” közül szinte mindenkinek volt felsőfokú végzettsége, Wielicki 11 évig dolgozott villamosmérnökként, de akárcsak társai, ő is otthagyta a „polgári” foglalkozását, hiszen melyik munkáltató nézi jó szemmel, ha az alkalmazottja csak úgy eltűnik három hónapra. Onnantól valamennyien csak a hegymászásnak éltek. Évente egy hónapot dolgoztak, jól fizető alpinistamunkákat végeztek, gyárkéményeket és magas épületeket festettek és tisztítottak, így kuporgatták össze az expedíciók költségvetését. Mivel gyakran ez sem volt elég, az első sikereik után rendszeresen magukkal hívtak francia, olasz, német és amerikai mászókat, akik ugyan nem voltak olyan jók, de volt pénzük a drága csúcsdíjra, amit Nepálban rá­adásul dollárban kellett kifizetni, amelyből Lengyelországban alig akadt egy kevés. Ezeken az expedíciókon viszont nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki a nyugati mászókkal.

 

Krzysztof Wielicki 1984-ben ébredt rá, hogy különösen jól bírja a magashegyi környezetet, a Broad Peaken senki sem tudta tartani a tempóját. Ekkor már élvonalbeli hegymászónak számított, a Mount Everest meghódítása után ugyanis Zawada kivette a tartalékcsapatból. Ő pedig egyre vakmerőbbé vált a Himalája hegyei között: 1988-ban egyedül mászott fel télen egy nyolcezresre, amit előtte senki sem mert megkockáztatni.

Persze nem akart ő hősködni, csak így alakult. Nagy csapattal voltak kint, a többiek rosszul lettek, az időjárás viszont jó volt, ezért döntött úgy, hogy nem hagyja veszendőbe menni a csúcsengedélyt, és megpróbálkozik egyedül. Szilveszter napján ért fel a csúcsra.

JERZY ÉS WANDA
A lengyel hegymászás két legismertebb képviselője Jerzy Kukuczka és Wanda Rutkiewicz volt, Krzysztof Wielicki pedig jól ismerte őket.
„Jurek nagyon erős ember volt, csak a mászás érdekelte, képes volt mindent kizárni – mondta az 1989-ben elhunyt Kukuczkáról. – A Himalájában élt igazán, haza csak pénzt keresni járt, a hegyen bármire képes volt, nem érdekelte az időjárás, nem érdekelték a körülmények. Csendes, zárkózott fickó volt, valódi hegyi ember.”
Wielickinek a számítástechnikai mérnökként végzett Wanda Rutkiewicz volt az első hegymászó-oktatója Wroclawban.
„Wandába mindannyian szerelmesek voltunk, ő viszont egyikünkbe sem” – emlékezett vissza a valaha volt egyik legjobb, tíz nyolcezresre feljutó és 1992-ben a Kancsendzöngán eltűnt hegymászónőre. Svájcba hívták meg őket 1987-ben, hogy egy orvoscsoport megvizsgálhassa a nyolcezer méter felett járt emberek agyműködését, és az egyik orvos megállapította, hogy Kukuczkának és Wielickinek szívritmuszavara van.
„Mivel addigra már a világ legmagasabb hegyeit megmásztuk télen, ráadásul az orvos azonnal hozzátette, hogy nyugodjunk meg, mert szinte minden élsportolónak szívritmuszavara van, nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk ennek az információnak – mesélte Wielicki. – Nem úgy Wanda! Nála nem állapítottak meg semmi rendellenességet, de amikor meghallotta, hogy minden élsportoló érintett, kérte, vizsgálják meg újra, mert szerinte neki is szívritmuszavara van.”

„Néhány hónappal korábban az indiai Garhwal Himalájában sziklamászás közben eltalált egy zuhanó kő, és eltörte a sisakomat. Olyan erővel esett rám, hogy az ütés szó szerint összenyomott. Az egyik csigolyám elmozdult és nyolc milliméterrel alacsonyabb lettem. A lengyel orvosom nem is engedett mozogni, ezért inkább nem árultam el neki, hogy a Himalájába megyek. Derékfűzőben másztam fel a Lhoce csúcsára, lefelé már iszonyúan fájt a hátam, az adott lelkierőt, hogy láttam, jönnek értem a többiek. De úgy éreztem, vállalnom kell, mert a belga expedíció, amelynek a szomszédos Everesten segítettünk, már kifizette nekünk a csúcsdíjat a segítségünkért cserébe, amit ki akartam használni.”

Wielicki sohasem hajszolta a sikert, az amerikaiakkal ellentétben azt is higgadtan tudta kezelni, amikor 1987 és 1988 fordulóján először vezettek téli expedíciót a K2-re, és hatvan méterrel a csúcs alól fordultak vissza úgy, hogy fogalmuk sem volt, hol vannak. Ha ezt tudják, nyilván továbbmennek. Annyira nem számított neki a statisztika, hogy eredetileg nem is akarta megmászni mind a tizennégy nyolcezrest, csak a barátai beszélték rá, miután tizenkettőre már feljutott. Összesen három nyolcezres hegyet mászott meg télen, de mind a tizennégyre nehéz útvonalat választott, szólóban vagy alpesi stílusban teljesítette, kerülve a normál utakat. A hegymászás életformájává vált, amit jól mutat az is, hogy a csúcsokon eleinte ő is gyönyörködött a kilátásban, de egyre inkább azzal volt elfoglalva, hogy minél előbb lejöjjön. Volt már gerinc- és fagyási sérülése, és szerinte a balesetek nagy részét a koncentráció hiánya okozza.

A 2000-ben elhunyt Andrzej Zawada nyomába lépve a lengyel hegymászók élére állt, számos expedíciót vezetett a Himalájába, útjai célja a télen még megmászatlan nyolcezres hegyek meghódítása volt. Közülük csupán a K2 maradt ki, legyűrésével tavaly próbálkoztak legutóbb, de az expedíció inkább arról híresült el, hogy a világ egyik legjobb hegymászójának tartott orosz Gyenyisz Urubko nagy dérrel-dúrral otthagyta a Wielicki vezette lengyel csapatot.

„Gyenyisznek mások a nézetei a téli mászásról, mint nekünk, ezért őrült módjára egyedül próbálkozott a csúcsra jutással olyan körülmények között, amikor semmi esélye sem volt – emlékezett vissza Wielicki. – Senkinek sem szólt róla, hogy elindul, én is csak a reggelinél tudtam meg, amikor ő már felfelé mászott. Kicsit dühös lettem, mert nemcsak neki volt kockázatos, hanem az egész csapatnak. Vezetőként nem tehettem meg, hogy ráhagyom, csináljon, amit akar. Két csapatot is utána kellett küldenem, hogy segítsen, ha valami történne vele.”

Hozzátette, a történtek ellenére jó maradt a kapcsolata Urubkóval, akit húsz éve ismer, de ha 2020-ban is csatlakozni akar a következő, K2-re induló lengyel expedícióhoz, alaposan meg kell beszélniük a feltételeket. Urubkónak ugyanis, mint minden nagy mászónak, megvan a saját elképzelése, de ha velük tart, alkalmazkodnia kell a csapathoz. Már csak azért is, mert egyre erősebb a párharc az oroszokkal, akiknek szintén erős csapatuk van, és voltak már biztató téli próbálkozásaik a K2-n.

Krzysztof Wielicki 1996-ban a Nanga Parbaton teljesítette a Himalája Koronája-küldetést, azaz feljutott mind a tizennégy nyolcezer méter feletti hegycsúcsra

A LEGENDÁK TÖBBSÉGE A HEGYEKEN MARADT

„Nem a hegyek ölik meg az embereket – az emberek hibáznak. Hegymászás közben ki kell zárni minden külső körülményt, mert olyankor csak a túléléssel szabad foglalkozni – vallja Wielicki. – A hegymászás a szenvedés művészete, de a szenvedés néha óriási boldogságot nyújt. Szeretném, ha úgy emlékeznének majd rám, mint a fickóra, aki több mint ötven évet húzott le a világ legmagasabb hegyei között, mégis ágyban, párnák között halt meg. És »Jégharcos« maradt örökre.”

WIELICKI ELŐADÁSA BUDAPESTEN
A Kalifa és az iKaland szervezte május 28-i „Himalája koronája szimpózium” című rendezvényen Krzysztof Wielicki több száz tagú hallgatóság előtt tartott egyórás előadást, amely ötvenéves, kivételesen gazdag hegymászókarrierjét ölelte fel. Az előadás előtt sajtótájékoztatót tartott az idén alakult Kalifa Alpin Csapat, amelynek három tagja bejelentette idei céljait: Varga Csaba a 8080 méteres Gasherbrum I, Lengyel Ferenc a 8027 méteres Sisapangma megmászására, Héjja Bálint pedig a 7134 méteres Lenin-csúcs megsíelésére készül.

A „Jégharcosok” elképesztő bátorságának megvolt az ára. Többségük már nem él: Andrzej Czok a Kancsendzöngán, Tadeusz Piotrowski a K2-n veszítette életét 1986-ban, Jerzy Kukuczka a Lhoce déli faláról zuhant le 1989-ben, Wanda Rutkiewicz szintén a Kancsendzönga lejtőin tűnt el 1992-ben, a lengyel hegymászás hőskorát túlélő Maciej Berbeka a Broad Peaken, Artur Hajzer pedig a Gasherbrum I-en halt meg 2013-ban.

Krzysztof Wielicki január 5-én múlt 69 éves, és nemcsak túlélte egy vakmerő generáció hegymászó-forradalmát, négy gyermeke és hat unokája van. Nyolcezresre már nem vágyik, de Pakisztánban még felmenne egy megmászatlan, világtól elzárt hatezresre.

Egy hősi korszak egyik utolsó képviselőjeként.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június elsejei lapszámában jelent meg.)

2019.06.26 19:25:41

Egyéb egyéni PAPP BÁLINT

37. LIDL BALATON-ÁTÚSZÁS. „Ha elkezdesz futni, abból előbb-utóbb maratoni lesz.” (x)

2019.06.24 14:49:06

Egyéb egyéni L. PAP ISTVÁN

Kilencven éve halt meg Amszterdam kétszeres olimpiai bajnoka, Tersztyánszky Ödön.

2019.06.23 21:32:11

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

A Nemzeti Sport hétfői számából ajánljuk.

2019.06.22 22:36:32

Egyéb egyéni HENRY KISSINGER

ALAPVONAL. Ellentétben a múlt korszakaival, a mai világrendek egymással elválaszthatatlanul összefonódtak, így természetesen elkerülhetetlen, hogy bizonyos területeken versenyezzenek egymással. Egyesek tartanak ettől, az olimpia azonban már számos esetben bizonyította: megtestesíti az egymással való békés versengés eszméjét.

2019.06.22 21:58:18

Egyéb egyéni nemzetisport.hu