BÁLINT MÁTYÁS 2016.02.22 19:46

Öngyilkos hősök: NASCAR – az unalom csodálatos diadala

Öngyilkos hősök – ez lesz a neve új, teljes rendszertelenséggel jelentkező rovatunknak, amelyben Magyarországon népszerűtlen vagy ismeretlen sportágakba, sporteseményekbe mélyedve töltünk el felesleges órákat önfeláldozó módon, hogy önöknek már ne kelljen, de mégis megtudják, milyen volt. Szívesen. Elsőként, vasárnap este a legendás Daytona 500 autóversenyt, az amerikai NASCAR-sorozat idénynyitóját próbáltuk ki. Lelövöm a poént: az elején röhögtem, a közepén azt hittem, végre eljön az az idő, hogy beledöglök az unalomba, aztán a végén csodát láttam.

 

101 000 nézővel már egészen jó autóversenyt lehet rendezni
NASCAR Daytona 500
Mi ez: egy autóverseny
Hol: Daytona Beach, Florida, USA
Mit csinálnak: 500 mérföldet (800 kilométert) tesznek meg egy körpályán, zárt karosszériás autókban

Hogy mi az érdekes abban, hogy negyven autó egy négy kilométeres, csaknem kör alakú pályán háromszázötvennel száguld kétszáz körön keresztül és a végén nyer valaki?

Hát, erre a kérdésre láthatóan  a NASCAR autóverseny-sorozatot közvetítő Fox tévécsatornánál sem tudják maradéktalanul a választ, úgyhogy az első tanulság már fél órával az évadnyitó Daytona 500-as futamot megelőzően az, hogy ez bizony küzdelmes este lesz. Eddigre már megtekintettünk egy lassítva, lágy zenére a tóparton sétáló versenyzőfeleséget, aki épp felépülőben van a rákból (ami remek és felemelő történet, talán épp ezért nem kellett volna száz liter giccsel nyakon önteni), egy sérült versenyzőt, akinek meglepetésre nagyon fáj, hogy nem lehet ott a rajtrácson, és egy videoklipet, amelyben a legföldszintesebb háziasszonypop-zenére cserélik a kereket, forrasztják a dűznit, hegesztik a stücnit, csavarozzák a himbát és alapozzák a forgattyúházat, miközben a háttérben diadalmasan leng a csillagos-sávos lobogó a nemzet nagy dicsőségére.

Merthogy van az az elmélet, hogy a NASCAR a középosztálybeli fehér amerikaiak szórakozása, akiknek nincs más vágyuk, mint ülni a napon, és vedelni a másfél százalékos, ihatatlan sört, miközben drága és gyors autók törnek rommá a szemük láttára. És ami igaz, az igaz, csak minden huszadik NASCAR-néző nem fehér, ellenben minden második családos és minden második 55 év feletti, úgyhogy ez a sportág bizony durván a célközönségnek játszik: konkrétan a szomjas, patrióta nagypapáknak, lehetőleg vidékről.

Ennek megfelelően a versenyzők negyedórával a kezdés előtt még a rajtrácson ténferegnek B- és C-listás hírességek, valamint sör- és motorolajreklámok között (a felvezető autót például John Cena, az ismert pankrátor vezeti majd!). Ott az egész családjuk is, beleértve a csecsemőket (képzeljük el ugyanezt Formula–1-gyel!), az ember szinte várja, hogy az egyik pilóta még megfordítsa az utolsó adag pácolt csirkemellet valamelyik felforrósodott motorháztetőn, és előkapjon egy dobozos sört a hűtőtáskából. A riporterek az este folyamán ezerszer el is mondják teljesen spontán módon, hogy a NASCAR mennyire (1.) amerikai, és (2.) mennyire családi szórakozás. Csa-lá-di. CSA-LÁ-DI!!! A szakkommentátor, a most visszavonult sportági legenda, Jeff Gordon, akinek olyan a hangja, mint egy héliumot szívó Kabát Péternek, nem győzi hangsúlyozni, hogy ráadásul mennyire gyönyörű idő van, és ez mennyire remek. Jól érezzük magunkat, ezt onnan lehet tudni, hogy mi mondjuk, tehát igaz! El ne kapcsoljanak, itt minden olyan csuda jó!

Amikor pedig a versenyt indító Gerard Butler színművész, minden háztartásbeli kedvence (a NASCAR-nézők 37 százaléka nő, helló!) elüvölti magát a szandálos-lassítva kaszabolós filmből, a 300-ból ismert „This is Sparta!”-ordítással, csak éppen Daytonára cserélve a falunevet, majd a tévések a felvezető kör alatt arról faggatják a kormányt ezalatt is lelkesen tekergető pole pozíciós pilótát, hogy várja-e a versenyt, már nem kérdés, hogy itt elképesztő energiát fektetnek abba, hogy valahogy palástolják, hogy mennyire nem… történik… a világon… semmi.

És a következő 175 körre tényleg alig érdemes szót vesztegetni. Amikor így mennek az autók körbe-körbe, egyes vagy kettes sorokban (ez a NASCAR-sztenderd), annak van egyfajta varázsa: ha jó a kameraállás, akkor az egész körözgetés egy hosszú, hipnotikus mozgássor, tulajdonképpen a Sátántangó nyitó jelenete, csak 350-nel száguldó tehenekkel. Aztán viszont mindig hamar leesel a tripről valami unalmas szakértés vagy közhelyes miniinterjú vagy túl gyakori reklámszünet miatt, és várhatod, hogy majd hátha megint lesz valami. Gondolnánk, hogy ekkora tempó és népsűrűség mellett majd csak rommá töri magát valaki előbb-utóbb, de nem – úgyhogy a legmezeibb kicsúszást is hosszú percekig ismétlik és elemzik. Így sem maradunk le semmiről.

Ez ugyanis olyan autóverseny, ahol mindenkinek jó a kocsija, és az aerodinamika számít, nem a lóerő. Amennyire felfogtam, az egész nem az autók sebességéről szól (ezen a majdnem körpályán konkrét lassítólemez van a motorokba építve), hanem szélárnyékról, tapadásról, oldalszélről, gumikról meg kormányozhatóságról és taktikáról. De hogy a sufnituningos hőskorból is maradjon valami, bizonyos Carl Edwards felgyűrődött motorháztetejét azért a legegyszerűbb fekete szigszalaggal hozzák helyre, zavarják vissza a pályára, és a végén be is jön ötödiknek. (Amúgy a garázsban dolgozóknak tényleg jár a pont: van egy Leonard Wood nevű, messze földön híres szerelő, aki egyszer unalmában, csak úgy a szanaszét heverő alkatrészekből megépítette az 1965-ben az Indy 500-at megnyerő versenyautó 1:4-es kicsinyítésű, működő mását. Férfi.)

Még nem áruljuk el, miért fontos ez a jelent, tessék tovább olvasni! Mondjuk, ki lehet találni

A másik érdekes figura a spotter: ő a lelátó legmagasabb épületének a legtetején áll egy 3000 dolláros távcsővel, és három órán keresztül darálja az alapesetben előre meg a tükrökbe pislogó versenyzőnek a rádióba, hogy ki van mellette, és mi történik a látóterén kívül. Ezt borzalmas lehet elviselni, engem fél perc után idegesít, hogy „Kettes melletted, kettes, kettes, még mindig, kicsit mögötted, jön a negyvenes, a kettes, a kettes továbbra is.” Kuss. Légyszi.

Szóval megy a célzott reklámokkal és céltalan bejátszásokkal sűrűn megszakított körözés, mint egy unalmas, szökés nélküli Tour de France-szakaszon. Az első 175 körben összesen három rendes előzés történik, páran ki- és összecsúsznak, de amint átesnek utána az orvosi vizsgálaton, már tolják is az orruk alá a mikrofont: egy mondat arról, miért estél ki, majd háromban megköszönöd a szponzoroknak, hogy itt lehettél, méghozzá a márkanevek tételes felsorolásával. (Ezt át kellene venni az NB I-es közvetítéseknél: „A mester azért cserélt le, mert egy méterről fölérúgtam a ziccert, és az ötödik perctől amúgy se tudtam futni, de köszönöm személyes szponzoraimnak, a Maligán borászatnak, a THC cigarettagyárnak, valamint Parkettás László lángos- és palacsintasütő kisiparosnak, hogy itt lehettem.”)

Az egyetlen igazán különleges élmény az, amikor eredeti sebességgel és hanggal ismétlik a kicsúszásokat. Az van, hogy engem motorzajjal meg benzingőzzel elég nehéz megfogni: civilben rettenetesen unom az autókat, a lassítás pedig csak a kereskedelmi csatornák liftzenére bemutatott szombat esti szoftpornója, nem egyéb. De amikor tökéletesen azt kapod vissza, ami valójában történik, az valahogy hideglelős: egy mezei karambol nem az a látvány- és hangorgia, mint a Transformers valamelyik jelenete, hanem félmásodpercnyi fékcsikorgás, aztán egy rövid, tompa, tulajdonképpen jelentéktelen csattanás, ahogy a falnak csapódik az autó, és a még mélyebb hangú puffanás, ahogyan aztán a pálya melletti földes rész megdobja. És a sebesség, amellyel tehetetlenül sodródik, alig hallható fémes sikoltással közben… – na, akkor azért át lehet érezni, hogy amúgy milyen erők játszanak itt két reklám között. De ezt csak egyszer mutatják meg a közvetítésben, aztán megyünk vissza a langyos körözgetés ártalmatlan akolmelegébe.

A 11-es autót érdemes figyelni, ő lesz a győztes, miután kilökte a sárgát

BÁR TRUEX MÁTYÁS LEHETNÉK
A legmenőbb versenyzőnevek: Truex, Biffle, Allmendinger
A legbénább versenyzőnevek: Smith, Patrick, Scott

És amikor a szerző kínjában már kimosott, kiteregetett, elolvasott egy fél újságot, és az este harmadik kávéját issza, hogy ne pusztuljon bele az alkalmankénti kuriózumokkal megszakított dögunalomba, jön az utolsó boxkiállás, és utána úristen.

A harmincöt megmaradt autó 350-es sebességgel, 8700-as fordulatszám mellett végre nem fegyelmezetten körözgetni, hanem agresszívan helyezkedni kezd. Horrorfilm nincs ennyire gyomorszorító, amikor a texasi láncfűrészest már érezzük közeledni, csak nem tudjuk, honnan és hogyan fog előrontani. Hasonló feszültséget meg izgalmat rég éltem át tévés sportesemény kapcsán, pláne olyanon, amelynek a főszereplői közül három órával korábban kb. ötnek ismertem egyáltalán a nevét. De még sok ezer mérföld távolságról is lehet sejteni a közelgő veszedelmet, hogy a 175 környi, minden érintett számára fárasztó és rutinszerű előjáték után most mindenki elszabadul a láncairól, és valami egészen kegyetlen, tizennyolc pluszos, gyilkos végjáték következik, mint a Taxisofőrben.

Puff. Puff. Puff.

Vársz, vársz, egyre jobban ökölbe szorul a kezed, mert nem lehet, hogy végül ne legyen semmi, és aztán tényleg eljön. Egyetlen kanyarral a vége előtt egy Danny Hamlin nevű forma, aki addig kb. ötödik volt, bevág kívülről, kicsit megtaszítja az addig vezető Matt Kensethet, aki majdnem felkenődik a falra, és bár valami zseniális reflexszel megtartja a kocsit, de mégis fékeznie kell, és visszaesik a tízen kívülre. Hamlin (aki még félig sánta amúgy valami térdműtét miatt) meg valahogy külső ívről odakerül Martin Truex mellé, talál valami oldalsó légáramlatot, ami megdobja, csúszik, csúszik egyre közelebb, mint Gyurta Dani Londonban, és aztán 500 mérföldes verseny utolsó 40 centijén megelőzi, összesen egy századmásodperccel, minden idők legszorosabb Daytona 500-as befutójában. Tényleg nincs ilyen. Leírt betűkkel vissza sem lehet adni igazán, de szerencsére itt van spanyol kommentárral, ami a legtökéletesebb eszköz az efféle helyzetekben.

Aztán kicsit égeti a gumikat, majd kiszáll nyilatkozni, és majdnem elbőgi magát, azt dadogva, hogy maga sem tudja, hogy nyert. Két mondatra azért összeszedi magát: a szponzorokat olyan fegyelmezetten sorolja fel, hogy öröm nézni. Aztán hátat fordít, és tökéletes dramaturgiai megoldással megöleli a kiváló ütemérzékkel odakészített feleségét, majd karjába veszi a gyerekét, miközben a FedEx felirat akkorában látszik a hátán, hogy csak a hülye nem érti az üzenetet. 

A szépséges trófea, a boldog győztes és az elégedett szponzor esete (fotók: Action Images)

 

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2016.08.12 23:52:43

Egyéb autó-motor KOVÁCS NIKOLETT

Az osztrák legenda meglepő módon több örömet talál a kétkerekűek versengésében.

2016.07.11 20:25:10

Egyéb autó-motor TÓTH ANITA jelenti Kazahsztánból

„Egyszer egy rendőr mutogatott a botjával, hogy merre kerüljük a szakadékot.”

2016.06.05 22:46:28

Egyéb autó-motor KOVÁCS NIKOLETT

„Normál esetben Supermannek kell lenni, hogy ennyire gyorsan utolérj valakit, és én tutira nem vagyok Superman.”

2016.04.25 16:44:16

Egyéb autó-motor NEDELYKOV TAMÁS (SPIELBERG)

Mélanie Astles egy pillanatra sem adta fel az álmát, hogy pilóta lehessen – első nőként debütált a Red Bull Air Race-en.

2016.04.24 16:44:39

Egyéb autó-motor nemzetisport.hu

Az utolsó helyről feljött a hatodikra, majd kitört a Honda kereke – így is behozta a célba.