Sportemberi sors – Deák Zsigmond publicisztikája

„Nehéz a (…) sorsa!” A három pont helyére tetszés szerint helyettesíthető bármi vagy bárki, talán az uránbányászok a leginkább, korábbi rovatvezetőm szavajárása pedig az volt, amikor nagyon panaszkodtunk valamire a szerkesztőségben – szerinte részben-egészben alaptalanul –, hogy „azért ez nem a Zobák-akna!” Amivel valóban felesleges vitatkozni. A legendás komlói bányajáratban egyébként szenet fejtettek, nem uránt (azt a közeli Kővágószőlősön termelték ki), s még kevésbé keresztrejtvényt, legfeljebb fent a felszínen, pihenőidőben. Bizonyos szinten egyébként relatív, kinek mi a könnyű és mi a nehéz. Kiragadott példaként jómagam jelentős eséllyel ismerem fel magyar szinkronszínészek hangját a filmeken (ez egy szuperképesség, aminek gyakorlatilag semmi haszna), viszont plafonba fúrni egyáltalán nem tudok, ezt mindig a feleségem csinálta, még nyolc hónapos terhesen is, ráadásul hibátlanul. Ebből kiindulva ugyanazt az élethelyzetet két különböző ember teljesen ellentétes módon élheti meg a kétségkívül létező objektív igazságtól (lásd „nehéz az uránbányászok sorsa”) függetlenül.

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy létfilozófiai fejtegetésemet leszűkítsem a sport világára, de nincs gond, mert a vázolt törvényszerűségek itt is léteznek. Sokszor látjuk-érezzük, mondjuk és írjuk a pályák környékén, hogy nehéz a kapusok, az edzők, a bírók meg a többiek sorsa, s bizonyos esetekben tényleg az. A kapusoké viszonylag nyilvánvaló, jellemzően mindig ők kapják a gólt, s csak igen ritkán szerzik, akkor sikeresek, ha valamit megakadályoznak, méghozzá a játék sava-borsát, miközben szétlövik őket, mindezt csak speciális testi-lelki „páncéllal” lehet elviselni, feldolgozni. Vagy ahogy fiatalon elhunyt kézilabdakapus barátom csinálta, amikor meccs előtt a teljes testét bekente Nicoflex bemelegítő kenőccsel, s az annyira csípte, hogy már minden mindegy volt neki, alaposan felspannolta magát… Az edzők helyében sem lennék, főképp az iszonyatos és állandó stressz miatt, s most nem arra gondolok, amikor mintegy három évtizede az egyetemi kosárlabda-bajnokságban a Közgáz Nemecsek csapatának játékos-edzőjeként „tevékenykedtem”. Izgulni nem kellett, hoztuk a formánkat, néha még nyertünk is, nekem pedig megadatott, hogy „kollégaként” kezet foghattam a sportág legendás hazai szakemberével, Ránky Mátyással, aki a TF szinte összes csapatát irányította akkoriban.

Nem akarok senkit felmenteni, de amikor látom, hogy Dejan Sztankovicsnak elgurul a gyógyszere a Fradi kispadja mellett, s kiállíttatja magát, vagy amikor Mészöly Géza felfokozott lelkiállapotban, már elnézést, de hülyeségeket beszél „újrakezdő” újpesti hivatalos sajtótájékoztatóján, amiért meg is büntetik, akkor bizony azt mondom, nem hiányzik az ilyesmi. És ezek csak az utóbbi napok nagyobb port kavaró itthoni edzői ügyei. Ki tudja, hasonló helyzetben, átgondolatlanul én mire vetemednék, kivel ordítoznék, mit hordanék össze? De az sem jó, ha magamban tartanám a feszültséget, mert gyomorfekélyt, rosszabb esetben szívinfarktust kapnék, mint Aranycsapatunk hátvédzsenije, Lóránt Gyula, aki a szaloniki kispadról szédült le örökre. Ha megúsznám, akkor meg mantrázhatnám a szokásos nyilatkozatpaneleket, nehogy elszóljam magam valami kevésbé píszí kifejezéssel. Miközben persze a bírónak sem könnyű, szűkebb pátriámban, a birkózásban pontozóként működve egyszer egy kistányért vágtak a fejemhez (szerencsére jó reflexszel el tudtam hajolni), pedig csak csatlakoztam a vezetőbíró ítéletéhez. S bár „a bírónak nincs hazája” (á la Szántó Imre ökölvívó mesteredző), őket tényleg mindenki szidhatja, és szidja is, ha kell, ha nem. Akinek közülük van rutinja és lélekjelenléte, túllép mindezen és türelmes pszichiáterként kezeli a hőzöngőket, de legalábbis időnként becsukja a fülét, aki viszont főszereplőnek gondolja magát, az szórja dumáért a lapokat, mint bolond pék a lisztet. A sérülést okozó szándékos szabálytalanságoknál meg vonakodva húzza csak elő, ha egyáltalán előhúzza.

Szóval bizonyos szempontból mindenkinek nehéz a sorsa a sportban is, pontosabban akad, akiket ritkábban emlegetnek ebben a kontextusban: a szakkommentátorokat. Pedig az ő életük sem habostorta, legalábbis abból a szempontból, hogy duplán kell hitelessé válniuk, először megelőző sportpályafutásuk során, másodszor pedig a kamerák, mikrofonok előtt. Ez a kettő viszont ritkán jön össze, vagy az előbbiből hibádzik valami, vagy az utóbbiból, s ezt nem csupán a szokásos „fikázós” kommentelői attitűd mondatja velem. Ha a legmagasabb szinttől annak idején elmaradó sportember, esetleg versenyzői múlt nélküli self-made man szakértő készül fel lelkiismeretesen, szól valami jót, karaktereset, hajlamosak vagyunk legyinteni („majd pont ő tudja, aki egy egyeneset nem rúgott a labdába”), az egykori klasszisok bizonyos része pedig igazi tutista, tényleg csak a nevéből él. Magyarországon különösen nehéz a labdarúgást közvetítő tévétársaságok dolga, hiszen az előző évtizedek eredménytelensége miatt képtelenek tényleg minden szempontból megfelelő alanyokat találni, a hajdani valódi legendák megöregedtek, ne adj’ isten már nincsenek közöttünk. S mi van, ha a pályafutás is remek, a mondóka is karakán, csak éppen szakkommentátorunk dadog, hadar vagy raccsol? Baj. Szerintem egyébként a jelenlegi aktív, már Európa-bajnokságokat megjáró, válogatott szinten is sikeres mai focistáinké lesz az az új generáció, amely rövidesen megreformálhatja a szakkommentátori munkát is, az általános elfogadottság tekintetében mindenképpen. Eredményesebb sportágainkban ebből a szempontból kedvezőbb a helyzet, az ottani szereplők azonban nincsenek olyan éles reflektorfényben, mint a futballisták.

Talán feltűnt, hogy a konkrét neveket mellőztem, egyszerűen azért, mert nem érzem magam tévedhetetlennek, s megsérteni sem akarok senkit, akkor sem, ha hitem szerint egyértelműen igazam van. Pontosabban három nevet azért említek. Az egyik Bognár Györgyé, aki a 2021-es Európa-bajnokság dán–finn mérkőzése alatt, Christian Eriksen szívmegállása után tett megjegyzései miatt vélhetőleg örökre kiírta magát ebből a szakmából. Labdarúgóként és edzőként viszont sikeres, ez vitathatatlan. A másik Sebők Vilmosé, aki labdarúgó- és szakkommentátori pályafutása során egyaránt többször került kellemetlen helyzetbe, előbbi kapcsán bizony vádolták-gyanúsították ezzel-azzal, utóbbiban pedig néha előbb szól és cselekszik, mint gondolkodik. Nemrég a liverpooli közvetítéshez kapcsolódó bohóckodásából lett balhé és belső vizsgálat a tévécsatornánál, s bár megoszlanak a vélemények, hogy a közismert szurkolói dal (You’ll Never Walk Alone) alatt mit ildomos csinálni és mit nem, szerintem magára valamit adó ember, komoly szakkommentátor ne tegyen hasonlót, mint ő. S talán némi meglepetésre Mark Spitz nevét említeném még, aki valamivel jobb úszó volt, mint amilyen focista Sebők, s pályafutása befejeztével számos olimpián és világbajnokságon vett részt a televíziós szakértői csapat tagjaként, magyarul szakkommentátorként. Pénteken megjelent exkluzív interjúnkban mindezt le sem tagadhatta volna a kilencszeres olimpiai bajnok amerikai legenda, abszolút képben volt nemcsak a dohai vb-vel, hanem a magyar versenyzőkkel kapcsolatban is, Hosszú Katinkáról, Kós Hubertről és Milák Kristófról egyaránt értékes, karakteres gondolatokat fogalmazott meg. S még hitele is van, ugye…

Így persze mindjárt könnyebbnek tűnik a szakkommentátori munka, persze ahogy írásunk elején jeleztem, relatív, kinek mi megy lazán vagy nehezen. S visszatérve a már említett keresztrejtvényre: sosem feledem volt katonatársamat, aki a hárombetűs közért meghatározásra a bót, a szintén hárombetűs színre pedig a ződ szót írta be a rubrikákba. Nem is jött ki neki a megfejtés, persze vagyunk így páran az élet más területein, akár a sportban is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!