Magának írja a verseit Növényi Norbert olimpiai bajnok birkózóklasszis

– Romantikus alkat?
– Szeretem magam, ha ezt mondhatjuk romantikának… De valójában nem tudom, mennyire vagyok az. Inkább nyersnek mondanám magam. Vagyis inkább őszintének.

– Érzelmes verseket is ír?
– Mindenfélét. A kétezres évek elején kezdtem el írni, hatszáznyolcvan versem van, akad köztük finomabb hangulatú, ám durvább, smirglisebb is. Vannak szerelmes verseim, de például amikor megölték a kiskutyámat, a fájdalmamat írtam ki magamból. Van, hogy egy nap megírok hármat is, aztán fél évig nem jön az ihlet. Attól függ, milyen ingerek érnek. Ha autóban ülök és lenyűgöz a táj, esetleg valahol egy izgalmas tárgy vagy személy tesz rám mély benyomást, olyankor elindulnak a gondolataim.

– Nehezen képzelem el, ahogy állandóan tollat és papírt hord az ingzsebében…
– Ha úton vagyok, bekapcsolom a diktafont a telefonomon, és rámondom a támpontokat. Ahogy idősödöm, úgy szeretek egyre többet egyedül lenni, amikor a család otthon már alszik, elvonulok a dolgozószobába, és beindul az agyam. Szeretek a dolgok mögé nézni, elmélkedni.

– Honnan ez a beállítottság?
– Édesapám volt ilyen. Rendkívül nyugodt ember volt, szeretett mindent filozofikusan megközelíteni. Úgy néz ki, a kor belőlem is ezt hozta elő. Érdekes, korábban nem szerettem a verseket, ám bekerültem a Gór Nagy Mária Színitanodába, és ott Zsurzs Kati és ifjabb Kőmíves Sándor úgy olvasta fel őket, mintha ott lettem volna a mondatok, szavak között... Aztán egyszer csak a kétezres évek elején feltorlódtak a problémák körülöttem, és úgy éreztem, ki kell írnom magamból az érzéseimet. De gyorsan leszögezném: nem tartom magam költőnek, nem hasonlítom magam Petőfi Sándorhoz, vagy más irodalmi nagysághoz. Egyszerűen szeretek írni – a saját örömömre.

– Igaz, hogy a labdarúgáshoz is van némi köze?
– A kisfiam, Nándi Újpesten focizik. Kapus, a korábbi váci kedvenc, Koszta János az edzője. Nándi tizenhárom éves múlt, de már most 177 centi és negyvenhetes a lába. Olykor kijárok én is az edzéseire, állok a pálya szélén, figyelem és élvezem, hogy örömét leli a sportban.

– Nagyobbik fia pedig Londonban él, profi MMA-harcos. Mit szól a sikereihez?
– Büszke vagyok rá! Lassan tíz éve már, hogy az egyik londoni harcművészklub sportolója, szép sikereket ér el. De a legbüszkébb még mindig arra vagyok, amikor tíz évvel ezelőtt Splitben, a grappling-világbajnokságon mindketten aranyérmesek lettünk. Leírhatatlan érzés volt, amikor „Nonóval” összeborultunk az eredményhirdetések után. Én ötvenhat éves fejjel nyertem a felnőttek között, ő tizenhárom évesen az úgynevezett school boy kategóriában. A lányom, Xénia ugyancsak kick-boxolt, vb-bronzot is szerzett, de elege lett belőle, túl sok volt neki a rivaldafény. Egy multicégnél dolgozik, négy nyelven beszél, de ami a legfontosabb, remekül neveli a nyolcéves lányunokámat.

– Telik az idő…
– Nekem mondja?! A minap jutott eszembe, negyvenhárom éve már, hogy Moszkvában olimpiai bajnok lettem! Mintha tegnap lett volna… Hatéves korom óta arról álmodtam, hogy olimpiai bajnok leszek. Napi hat-nyolc órát edzettem, mindent alárendeltem ennek. Édesapám három olimpiára sem jutott ki, érte is dolgoztam. Amikor aztán Moszkvában ott álltam a dobogó tetején és a Himnuszt hallgattam, úgy éreztem, ott akár azonnal meg is halhatnék. Elértem, amit szerettem volna.

– A következő olimpiára, Los Angelesbe viszont nem utazott el a magyar csapat sem. Örök szívfájdalom maradt, hogy politikai okból megfosztották önt is a részvételtől?
– Amikor megtudtam, hogy nem megyünk, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Mivel jobb formában voltam, mint a moszkvai játékok idején, lehettem volna kétszeres olimpiai bajnok is, ám a rendszer úgy döntött, nem utazunk. Nekem az volt a szerencsém, hogy korábban már nyertem aranyat, de volt, akinek az lett volna élete esélye olimpián szerepelni.

– Miért hagyta abba a birkózást?
– Kedvemet szegte az elszalasztott olimpia. Akkoriban már az éjszakában dolgoztam, a belvárosi Randevú bárban volt állásom, ráadásul a kislányom, Xénia akkoriban született, tíz hónapos volt, ám a sok edzőtábor miatt mindössze egy hónapot láttam összesen. De kevesebb edzéssel is nyertem még bőven címeket.

– Csak éppen más sportágakban. Egyértelmű volt, hogy más küzdősportban is kipróbálja magát?
– Azért kezdtem bele másba is, mert szétfeszített az energia. A kick-boxban tértem vissza, ám ennek is megvan a maga története... Édesapám akkoriban ment nyugdíjba, és én lettem a Spartacus vezetőedzője. Tekvandóedzésre nem tudtam menni a saját edzéseink miatt, hiszen egy időpontban voltak a tréningek, ám a kick-boxosoké később volt, így hozzájuk jártam le. Olyan jól ment, hogy elindultam versenyeken, nyertem Európa-bajnokságot, világbajnokságot, világkupát, majd két év után veretlenül hagytam abba.

– Honnan származott a színészkedés ötlete?
– Édesapám is elvégzett egy évet a filmművészetin, nekem is tetszett a színészkedés.

– A Vörös zsaru című filmben Arnold Schwarzeneggerrel is együtt szerepelhetett. Ezen a téren ezt tartja a legnagyobb sikerének?
– A mai napig emlékszem a vele felvett jelenetre. Egy kocsmában voltunk – egyszer csak megjelent, leütött, ahogy kell, letépte a lábamat és kiszórta belőle a kokaint. Vicces jelenet volt... Négy napig forgattuk, nagyon élveztem. Kellemes meglepetés volt a közvetlensége, nagyon jó fej volt.

– Igaz, hogy nem sokon múlt a hollywoodi karrierje?
– Arnold Schwarzenegger menedzserének megtetszett a karakterem, a figurám, megbeszéltük, hogy portfóliót készít rólam, beajánl ide-oda. Egy hétre rá Bécs felé autózott, amikor szívinfarktust kapott. Úgyhogy ennyi volt a hollywoodi karrierem. De a színészettel nem hagytam fel, idehaza a humor nagyágyúival szerepelhettem. Antal Imrétől Körmendi Jánoson és Bodrogi Gyulán át Gálvölgyi Jánosig. Élveztem a színészkedést, azt szerettem volna, hogy a karakteremben ne a birkózót lássák. Ahogy a sportban, a színpadon sem lehet hibázni.

– Az önhöz közel állók azt mondják, zord külseje érző lelket takar, és a légynek sem tud ártani. Valóban így van?
– Manapság az emberek képesek bárkit elárulni, hogy jobb pozícióba kerüljenek. Én nem gázoltam át senkin. Ha kellett, kiálltam magamért, de sohasem voltam agresszív, nem fitogtattam az erőmet. Jó szándékkal közelítek mindenkihez, tudom, ez sokszor nem jó, de ilyen vagyok. Úgy tartom, az ember szavai és tettei összecsengnek. Féltem a mai világot, a mai fiatalokat.

– A drogtól, a videójátékoktól, az erőszaktól?
– Reggelig sorolhatnám. A virtuális világ elképesztő károkat képes okozni a gyerekekben. A közelmúltbeli belgrádi iskolai lövöldözés is egyértelműen ennek a számlájára írható. Erőszak ömlik a fiatalokra, éppen ezért biztatok mindenkit a sportolásra. Ott szabályok vannak, nem lehet hátba szúrni, fejbe lőni senkit.

– Mindig ennyire szelíd volt?
– Soha senkire sem voltam irigy, és az sem érdekelt, más mit és hogyan csinál. Fiatalabb koromban bántott, ha az újságok rosszat írtak rólam, jóformán mindenen felkaptam a vizet, és magamat hibáztattam. Ma már abszolút hidegen hagy. Megtanultam, az a fontos, én hogyan látom magam! Az embereknek jobban oda kellene figyelniük magukra.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 13-i lapszámában jelent meg.)