Három nap és két éjszaka a halálfalban: kőzápor után magyar siker az Eigeren

A nyolcvanas évekhez fűződik a kor egyik legnagyobb magyar, nemzetközi szinten is elismert hegymászó-teljesítménye, az Eiger legendás, 1800 méter magas északi falának első magyar megmászása. Himer József, Szabadka Péter és Berecz Gábor 1987. szeptember 19-én indultak felfelé 10-15 kilós hátizsákokkal, és a klasszikus Heckmair-úton két és fél nap alatt értek fel a csúcsra, így ők lettek a százötvenedik megmászók.

„Nekem induláskor csak egyetlen kikötésem volt: szeretném én mászni a híres Hinterstoisser-traverzet. Ha az ember ezen a részen túljut, akkor érzi igazán, hogy a falban van, hogy szinte eggyé vált vele” – emlékezett vissza Himer József, aki ma a Hámori Szikla- és Jégmászó Sportegyesület elnöke. Elmondta, hogy leginkább a híres cseh hegymászó, Miroslav Smíd által teljesített sziklautakon készültek fel a Magas-Tátrában, amelyek mentálisan is szimulálták azokat a szituációkat, amelyekbe Európa egyik legfélelmetesebb függőleges falán kerülhetnek.

„Az Eigeren a második jégmezőnél lett sűrűbb a kőzápor, a harmadiknál pedig néha már közvetlenül mellettünk csapódtak be a kövek, ezért gyorsan kellett haladni” – mondta Himer. A trió két éjszakát töltött el az útban, először a Halálbivakban, majd a Fehér Pókban, mintegy 1600 méter magasan a falban, ahonnan tökéletesen látszottak a lenti világ fényei és a csillagos ég is.

Harmadnap, a Corti-bivak után egy kémény következett, amit látva még Himer is megszeppent kicsit, és Proskát, azaz Szabadka Pétert vették rá, hogy menjen előre. De egy idő után ő is visszajött, hogy nem megy neki.

„Ez a helyzet viszont nekem adott egy lökést, hogy meg kell csinálnunk, ezért előremásztam, és sikerült. Az Eiger északi falán nagy a pszichés terhelés, néha vállalni kell rizikós lépéseket” – tette hozzá Himer. A csapat felért az Eiger 3967 méter magas csúcsára, a másfél napig tartó ereszkedés közben azonban kis híján végzetes baleset történt. A nyugati oldalon jöttek le, amikor a középen haladó Berecz Gábor megcsúszott a törmeléken, és százötven méter után eltűnt egy áthajlásnál.

„Egy pillanatra csend lett, azt hittük, vége, majd egyszer csak megláttam egy véres kezet, amint visszakapaszkodik – emlékezett az elöl haladó Himer a csodával határos megmenekülésre. – Gabinak sikerült annyira lefékeznie magát, hogy beesett egy résbe két szikla közé. Ezután azonnal kötélre vettük, és lesegítettük, de nem tudott rendesen fogni, mert alig marad bőr a kézfején. Nem voltak ujjlenyomatai, de túlélte.”

Nem volt sok pénzük, ennivalójuk is alig, de miután legyalogoltak az alpigleni állomásig, kimerülten úgy döntöttek: kerül, amibe kerül, kifizetik a vonatjegyet lefelé. Felszálltak a következő kocsira, amelyen mindenki őket nézte, mert pontosan látszott rajtuk, hol voltak, és mit csináltak.

„A kalauz ránk pillantott, de ahelyett, hogy a jegyet kérte volna, szalutált, és csak ennyit mondott: »Eiger nordwand? Danke schön, gute reise!« (Az Eiger északi faláról jöttek? Akkor köszönöm, jó utat!)” – mondta Himer, aki szerint ez volt az egyik legnagyobb elismerés, amit kaphattak.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!