Egy tragédia margójára: a hegymászókat nem megérteni kell, hanem elfogadni

Suhajda Szilárd tragikus halála óta exponenciálisan megnövekedett az Everest- és Suhajda-szakértők száma Magyarországon, de nem volt ez annyira meglepő, ugyanígy történt tíz évvel ezelőtt, Erőss Zsolt és Kiss Péter tragédiája után is, amit testközelből élhettem át.

Ezúttal is olyanok tartották fontosnak elmondani a véleményüket, akik egy héttel ezelőtt jóformán még azt sem tudták, ki Suhajda Szilárd, életükben egy szót sem beszéltek vele, és a Mount Everestről is csak annyira emlékeztek még az általános iskola földrajzóráiról, hogy bolygónk legmagasabb hegye, és mai napig őszintén hisznek abban a blődségben, miszerint a „serpák mennyivel erősebbek a nyugati mászóknál, mer' cigizve járnak fel mindennap a hegycsúcsra”.

Ráadásul, mivel kapcsolatban volt a hazai háttércsapattal, rendszeresen bejelentkezett nekik műholdas telefonon, biztos vagyok abban, ha élete legnagyobb álma teljesült volna, és felér, bármennyire delíriumos állapotban is van, valamilyen módon biztosan tudatja az otthoniakkal, akárcsak egy gyors jelzés formájában is. Szerintem Szilárd a Hillary-lépcső aljáig jutott, visszafordulni azonban fizikai és mentális állapota miatt sem tudott.

2. Milyen hibákat követett el?

Talán korai még elemezgetni, de nem tehetek róla, magamban automatikusan megtettem: szerintem kettőt. Az egyik az, hogy egyedül vágott neki az expedíciónak, így helyben nem volt kire támaszkodnia. Öt éven át voltam a sajtófőnöke a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatnak, és tudom, mekkora jelentősége van ennek. Van egy íratlan szabály az Everesten: akármeddig jutottál, délben fordulj vissza! Ez persze ma már kitolható néhány órával az időjárástól és a mászó fizikai állapotától függően, de ha van vele egy tapasztalt társ, mondjuk egy alaptábori segítő, aki még tud józanul gondolkodni a nyolcezres magasságban erőlködő hegymászóval ellentétben, akkor figyelmezteti, hogy forduljon vissza azonnal. És sokat számít, hogy a helyszínen legyen az a társ, akivel együtt dolgozták ki a stratégiát, együtt töltöttek el hónapokat a hegyen, és ezért hatékonyabban tudja érvényesíteni ezeket a szempontokat még akkor is, ha egy eltökélt és makacs csúcsmászóval nehéz vitatkozni.

Lett volna, aki visszarángatja az életbe, ha kell, akár káromkodással is. Ilyen magasságban ugyanis nagyon kockázatos a hegymászónak a saját megérzéseire támaszkodnia, mert a gondolatai az oxigénhiány miatt már nem tiszták.

A másik hiba, amit elkövetett, ösztönös volt és a szenvedélyéből fakadt. Szilárd elképesztően felkészült volt, 2019-ben megmászta a 8611 méter magas K2-t pótlólagos oxigén nélkül, így volt kiindulási alapja, hogy nagy magasságban mire lehet képes. A K2 és az Everest azonban ebben a tekintetben összevethetetlen, a két csúcs között van 240 méter szintkülönbség, ami a világ leghosszabb 240 métere. Több óra leküzdeni.

Szerintem Szilárd a Hillary-lépcső alatt, karnyújtásnyi közelségben érezve élete álmát, egyszerűen nem tudott nemet mondani és visszafordulni, úgy gondolhatta, ilyen esélye még egyszer az életben nem lesz, és ugyan lehet, hogy kicsit kicsúszik az időből, de nekimegy és megcsinálja. Olyan döntést hozott, amit a mindig megfontolt és racionálisan gondolkozó Suhajda Szilárd biztosan nem hozott volna meg, de nem volt ott vele senki sem a hegyen, aki szembesíthette volna az ösztönös, de hibás döntésével.

3. A 2019-es K2-ügy

Jelzem, hogy amit most leírok, az kizárólag az én véleményem. 2019-ben Szilárdot igen aljas és méltatlan módon támadták meg azzal, hogy nem is jutott fel a K2 csúcsára, aztán mikor kiderült, hogy de, akkor azzal próbálkoztak, hogy biztos oxigénpalackot használt, és próbálták megfosztani élete legnagyobb sikerétől. Azt már csak én teszem hozzá, hogy egyébként egy olyan ember vádolta meg, aki maga soha, semmi jelentőset nem ért el az életben.

„Összetörtem, a mai napig fájó pont, aminek a feldolgozása még most is tart. A legszörnyűbb mégis az volt az egészben, ahogy láttam a környezetemet, a családomat és a barátaimat szenvedni emiatt. Továbbra is igyekeztem a hegyekbe és az újabb felkészülésre koncentrálni, de szomorúsággal töltött el, hogy a megérdemelt öröm helyett ilyen méltatlan és igazságtalan támadás célpontjává váltam” – mondta nekem Szilárd egy tavalyi interjúban.

Többször beszéltünk róla, tudom, az eset mennyire megviselte, még ha nem is mutatta kifelé, és szerintem azóta is volt benne emiatt bizonyítási vágy. Ez a saját belső harca volt, és szerintem tudat alatt szerepet játszhatott abban, hogy ezúttal rosszul mérte fel a határait.

Azon viszont kellemesen meglepődtem, mennyi pozitív üzenet érkezett, mennyien szurkoltak neki őszintén, és egy pillanatig sem hibáztatták. Egyszerűen csak izgultak érte, fontos volt nekik, hogy Szilárd visszatérjen. És ez határozott előrelépés a tíz évvel ezelőtt történtekhez képest, amikor a kommentekben tort ült a hozzá nem értés és a kéretlen erkölcsi ítélet. Pedig akkor is csak annyi kérdést kellett volna feltenniük magukban az embereknek: kik ők, hogy bárkit megítéljenek?

A hegymászókat nem megérteni kell. Elárulok egy titkot: az nem is fog menni soha, olyan távol áll a világnézetük és a szabadságvágyuk, szabad gondolkodásuk a barlangjuk homályából és a chipseszacskóhalmok mögül kiabáló szerencsétlen, önjelölt bírákétól. A hegymászókat inkább elfogadni és tiszteletben tartani kell, többet nem tehetünk.

Az én szememben Suhajda Szilárd olyan ember volt, aki annyira hitt az álmaiban, hogy képes volt meghalni értük. És ha mi ezt nem értjük, az a legkevésbé Suhajda Szilárd hibája.