A 496-os kísérlet, 19. nap: Szélvihar utáni Piedone-módszer

Vágólapra másolva!

2022.04.08. 16:13

Címkék

A 496-os kísérlet tizenkilenc kilométere kemény kihívás volt, és nemcsak a szélvihar, hanem az energiadeficit miatt is.

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 190 kilométer)

Akkor már nagy a baj, ha hajnali hat órakor is tombol a szél... A Dunakanyar kapujában a Budai-hegyek felől a pesti oldalra átsüvítő légtömegek általában délelőtt kilenckor kezdik meg táncukat, úgyhogy ez a mostani, péntek reggeli fenyőhajlítgató torna azt jelezte, nem lesz itt örömfutás – sőt...

Látva a meteorológiai előrejelzést (délelőtt tíz óráig orkán, aztán eső) azt is meg kellett fontolni, merre induljak el, s vagyok annyira rutinos, hogy ilyenkor a hosszabb távú kocogást már az emelkedők és lejtők bűvöletében tervezem meg – természetesen az utóbbi javára.

Hanem ez a szél most a legravaszabb tervet is felborította – és majdnem engem is. A vihar a bringaút nyugati felét el- és betakarta a szántóföldekről felkavart porral, homokkal, földdel, próbáltam fotóval is illusztrálni a történetet, de a tornádó ennek a blognak a nyitóképén szelíd tájkép csupán...

Mindenesetre döntenem kellett, merre indulok el, és így esett a választásom az előző blogfejezetben már említett „bemelegítő szakaszomra”, amelynek első kilométere enyhe emelkedővel fut ki Gödről, s a visszaút kedves lejtővé változik. A trükk a választásban az volt, hogy a Duna felől ordító szél így az emelkedőn felfelé megtolt, igaz, a könnyű szakaszon viszont szinte hátrahajlítva visszatuszkolt – de olyan (hang)erővel, hogy a fülhallgatómban a zenét is elnyomta, a döhönye testemet pedig mindenáron ki akarta repíteni az M2-es útra...
A stratégia ebben a szélviharban mégis kifizetődő volt, ugyanis az egy kilométer oda-, egy kilométer visszafutó edzéssel rákészülhettem a húsz kilométer feletti monotonabb haladásra, és ismét bebizonyosodott, hogy a harmincegy napon át folyamatosan emelkedő terhelésre való tekintettel érdemes szakaszokra bontani a hosszabb távú erőpróbákat. Ezúttal két kilométerenként iktattam be a frissítést, s így megtörtént az a csoda is, hogy bár a tizenötödik kilométerig csoszogósnak, és enyhén szólva is fáradtnak éreztem a mozgást, az utolsó négyezer métert egész mosolygósan teljesítettem.

Ezúttal a Runalyze edzésnapló felülete látható a mai 19 kilométerről (bal felső sarok): szépek lettek a tempóoszlopok, s a pulzusgörbe is, ellenben a jobbra látható piros vonalak mindegyike a test és az izomzat teljes kifáradását mutatják....

Na de...
Volt itt más huncutság is, ami csalhatatlan jele annak, hogy fáradok: a bringaút egyik rövid szakaszát ugyanis ferdének láttam, illetve a várostábla utáni senki földjén a mező felé is kapkodtam a fejem, mert ott mintha nyúl futott volna a barna göröngyök között. Oké, tudom, hogy tizenkilenc kilométer lefutása kapcsán, illetve a teljes 496-os kísérlet apropóján sem kellene hallucinálni (sőt!), és mégis tény, hogy valamiért „kiélesedett” s egyben becsapósabbá is vált az érzékelésem, szóval valami „helyzet” van, és ahogy mondani szokás, a lejtőn nincs megállás (szembeszélben sem), úgyhogy sürgősen fel kell tölteni valahogy az energiaraktárakat.