Csapatépítő, ahol egy csónakban evezünk

Persze ha a víz meghódításáról van szó, egészen az ókorig is visszanyúlhatnánk, de a ma ismert vadvízi evezés vagy rafting története a második világháború után kezdődött el – hol máshol, mint Amerikában? Akkoriban azonban még egyáltalán nem a sportértékét igyekeztek kidomborítani, sokkal inkább kihívásként kezelték, ezért elsőként az amerikai hadsereg gyakorlatozó katonái vágtak neki a zord folyóknak a partraszálláshoz használt masszív, többszemélyes felfújható gumicsónakokkal. Ez azonban gyorsan kinőtte magát, és a hetvenes évektől kezdve egyre népszerűbbé vált, ekkor már mint szabadidős tevékenység.

Ez a néhány évtized alatt lezajlott szemléletváltás annak köszönhető, hogy ezek a hajók lassan szinte mindent kibírtak, mert egyre ellenállóbb anyagból készültek, irányítóik pedig mind nagyobb biztonságra törekedtek, hiszen a kalandos terep miatt eleinte gyakoriak voltak a balesetek. És mivel a vállalkozó szelleműeknek így mind kevesebbet kellett törődniük a testi épségükkel, egyre inkább az élményszerzés került előtérbe. A raftingot különösen vonzóvá tette és teszi a mai napig, hogy nem kell hozzá különleges kondíció, nem kell hónapokig keményen edzeni, átlagos erőnlét is elegendő ahhoz, hogy be merjünk ülni a csónakba. Sőt, a mentőmellény kötelező használata miatt nem kell hozzá úszástudás sem – persze azért erősen ajánlott!

Ami különlegessé teszi a raftingot a többi extrém sporttal szemben, az a csapatösszetartó ereje, hiszen legalább négy ember irányítja egyszerre a csónakot. Azaz tulajdonképpen a rohanó víz sodorja magával, a csónakban ülő embereknek az a feladatuk, hogy lapátjaikkal irányban tartsák vízi járművüket, és ellökjék a közeli szikláktól. Ez már önmagában is pillanatok alatt felviszi az adrenalinszintünket, mivel folyamatos figyelmet igényel, de nagyon szórakoztató és izgalmas időtöltés.

Arra azért számítsunk, az első alkalmakat még az fogja jellemezni, hogyan halásszuk ki menet közben vízbe esett társainkat a folyóból, de egyrészt ennek is megvan a maga varázsa, mint ahogy annak az érzésnek is, hogy a kis felfújható hajónkkal tehetetlenül sodródunk a természetes akadályok között.

Érdemes mesterséges pályán kezdeni, amilyeneket nagyobb folyókon – például a Dunán – alakítottak ki a zsilipeknél, de a természetes környezet ad igazi raftingélményt. Nagyon figyeljünk az időjárás-előrejelzésre, mert az esős napokon megnövekvő vízhozam még egy könnyű pályát is veszélyessé tehet, de néhány fokozatot biztosan dob rajta.

A sportág egyetlen hátránya, hogy Magyarországon sajnos nem űzhető, hiszen nincsenek nagy hegyeink, ahonnan lezúdulhatna a víz, de a környező országokban ideális helyszíneket találunk. Ilyen Ausztriában a Salza-folyó, Szlovéniában a Soca, Romániában a Cserna vagy Szlovákiában a Bela-patak, melyeket néhány óra utazással el lehet érni Budapestről. Így ha korán reggel elindulunk, délben már csatolhatjuk is fel a védősisakot.