Szilvási Péter spártai reménye

Ismerősnek tűnhet a bevezető néhány mondata, hiszen sok hobbifutó története kezdődik úgy, mint Szilvási Péteré: „Kétezertizenkettőben egy barátom unszolására húztam először futócipőt, és teljesítettem életem első szigetkörét. Ezután már nem volt megállás, sorban jöttek a különféle futóversenyek, félmaratoni, majd maratoni távokon. Belekóstoltam kicsit a triatlonozás világába is, sikerrel teljesítettem néhány féltávot és egy Ironman-távot is.”

A folytatás azonban nem a háromtusázás, hanem a hosszútávfutás irányába hajlott. A legnépszerűbb képmegosztó közösségi portálon „Kétszázhúszfelett” néven ismert sportoló amatőr sportpályafutása persze nem vett nagy fordulatokat, mert ő is olyan célt tűzött ki maga elé, mint rajta kívül még sokan mások – viszont neki volt elszántsága, ereje, türelme végigmenni a szó szerint is hosszú utakon.

„Három évvel ezelőtt határoztam el, hogy szeretném teljesíteni országunk ikonikus ultratávú futóversenyét, az Ultrabalatont – ettől függetlenül egyáltalán nem tekintek magamra ultrafutóként, mivel nincs semmi olyan eredményem, ami ezt alátámasztaná.

Azt szoktam mondani, hogy elsősorban ultratávokon rajthoz álló hobbifutó vagyok.”

Az eddig elért eredményei közül nem szívesen emel ki egyet sem a magyar Hoka csapat tagja, Szilvási Péter szerint ugyanis ahogyan egy szülő sem tud különbséget tenni a gyermekei között, úgy a hosszú távokra vállalkozó futó sem szelektál: neki a jó eredmény éppen akkora tanulság, mint a rosszul sikerült vagy a feladott verseny.

„Ahhoz, hogy elérjek oda, ahol most vagyok, kellett az összes megméretés, amelyen eddig részt vettem. Ha bármelyik kimaradt volna, most nem tartanék ott, ahol.

Szívesen emlékszem vissza az első versenyeimre, de élénkebben az Ultrabalaton emléke maradt meg bennem.

Habár az időm nem lett acélos, a teljesítés feledhetetlen. Amúgy a futópályafutásom során egyetlen esemény volt, amit kénytelen voltam feladni: két éve a Balaton Szuper Maratonin amatőr hiba miatt kényszerültem a partvonalon kívülre: rossz cipőt választottam a távra. Persze a rosszban volt valami jó is, azóta az ultrafutók között oly népszerű Hokában futok, s tavaly már minden gond nélkül teljesítettem a négynapos balatoni kihívást. De nem szeretném kitörölni az emlékeimből a feladott versenyt sem, mert azt vallom, hogy vagy tanulunk, vagy haladunk.”

Szilvási Péter el sem tudja képzelni, hogy edző irányítása nélkül dolgozzon, s szerencsésnek mondja magát, hiszen a hosszútávfutókörökben elismert szakember, Szilágyi Tibor készíti fel a versenyekre.

Ami pedig a közeljövőt illeti: az Ultrabalaton sikeres teljesítése alapot, sőt kvalifikációt is adott a legendás görögországi versenyre, a Spartathlonra. Szilvási Péter egyelőre csak bízik benne, hogy a koronavírus-járvány csillapodásával, reménybeli elmúltával szeptember 25–26-án megrendezik az Athén és Spárta között zajló 246 kilométeres ikonikus versenyt, amelynek rajtlistáján már ott szerepel az ő neve is.

„Rengeteget jelent számomra, hogy van, aki a részleteket egészként látja, és tudja, mit, miért és hogyan teszek. Futás terén a fejlődésem nagy részét az elmúlt három évben értem el.

Jelenleg nyolcvan és százhúsz kilométer között futok hetente, és ha tehetem, inkább napközben, délelőtt és az esetek döntő többségében egyedül edzek, mert így tudok a legjobban figyelni a feladatra.

A saját tempómat futom, a saját démonjaimmal küzdök meg közben, mint ahogyan a versenyeken is.”

A tudatos edzésmunka ellenére néhány sérülés utolérte már Szilvási Pétert, így a rendszeres futások mellett a keresztedzésekre is nagy gondot fordít az eredményesség érdekében.

„Heti három-négy erősítés és nagyjából ugyanennyi külön nyújtás van előírva az edzéstervemben. Tehát ez jóval többet jelent, mint a futás utáni gyors ötperces nyújtás. Az életkoromból kifolyólag a futásban hosszú távú céljaim vannak. Még van honnan és van hova fejlődni, ezért nagyon fontos, hogy sérülésmentesen tudjak készülni. Szeretnék lefutni olyan maratonit, ahol az átlagkilométerek négy perc alattiak, az Ultrabalatont pedig huszonnégy óra leforgása alatt próbálom meg teljesíteni.”

„Megtanultam, hogy a frissítésen áll vagy bukik az eredmény. A nem megfelelő frissítés első jele az alulmotiváltság és a »Kell ez nekem?« kezdetű gondolatok. Ha a futó ezt nem tudja időben észlelni, könnyen feladás lehet a vége, pedig valójában éhes vagy szomjas.

Saját tapasztalataim szerint a versenyzők többsége a táv első részén betartja az előírt frissítést, de ez valahol négy-öt óra elteltével elkopik, és nyolcvan-száz kilométer környékére előjönnek a problémák a fent említett tényezők miatt.

Mumusom nincs a frissítésben. Az évek alatt kipróbáltam sokféle terméket, volt, amelyik nem vált be, de szerencsére megtaláltam azokat, amelyeket a mai napig is használok. Hat óránál hosszabb versenyeken már eszem szilárd táplálékot, például sós vajas kenyeret vagy akár főtt ételt is. Az abszolút kedvencem viszont a citrom. Helyre rázza az agyamat, és ébren tart a következő frissítőpontig. A versenyek végén pedig a jó nagy pizza a jutalmam, már ha kibírom ébren. Nem egyszer előfordult, hogy mire kihozták a tésztát, elaludtam – mint ahogyan tavaly az UB után is.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!