BOGI BLOGJA Te mire gondolsz futtodban?

Vágólapra másolva!
2019.04.05. 10:28
Jó kérdés! Futás alatt valami mindig bevillan (bár Bogi arról is ír, hogy ultrafutás közben jó lenne néha aludni is egyet), és a blog igazán szenvedélyes agymenésekről is értekezik – például számolásról, sörről…

Nem láthatunk bele ugyan senki fejébe, de mindenképp érdekes terület, mit csinál az egyszeri ultrafutó, amikor ultrafut. Gondolkodik. Mégis mi a fenét csináljon, mikor a táv és/vagy az idő, mint a tenger; valahogy le kell tudni, és mivel időhúzás lenne leülni pontonként pasziánszozni, így mi marad más, mint elmélkedni. Igen, tudom, madárcsicsergés meg elveszni a táj szépségében, de ha elhagyjuk ezeket a szentimentális manírokat, akkor a gondolkodáson kívül mégis mi a bánatot csinálhat az ember futás közben – ha nem számítjuk bele az esetleges eszem-iszomot, hasmenést, hányást, amelyek kizökkenthetik az embert a lét totális értelmetlenségén történő eszmefuttatásából.


Vannak olyan elvetemültek, akik szeretnek futás közben társaikkal beszélgetni, de – hacsak nem hardcore szófosó az illető – ötven-száz kilométer után szerintem már ehhez senkinek sincs kedve. Ha mégis, én nem szeretnék ott lenni, mert kell a fenének a kidörzsölt popperó mellett még egy migrén. A gondolatok komplexitása a táv és idő előrehaladtával kezd leegyszerűsödni.


Teszem azt, kezdődik a dialektikus materializmustól, folytatódik valami muffinrecepttel, hogy mit kellene kosztolni egy óra múlva, aztán azzal, hogy hol egy bokor, majd leszűkül káromkodások és öngyilkos gondolatok hektikus kavalkádjára, míg végül megkérdezi valaki, segíthet-e valamiben, és csak annyit lehet kinyögni: igen, ölj meg, plíííz!



Extrém helyzetben az ember hallucinálhat is ilyen-olyan fényeket, a bokrot embernek látja, azaz nem kell ide tudatmódosító, elég százötven kilométer; bár tény, utóbbi esetben az élményért többet kell szenvedni, és a pszichedelikus utazás nem feltétlen pozitív kimenetelű.


Előfordulhat emlékezetkiesés – akárhogy is próbálok emlékezni, nem sikerül, pedig a segítőtársaim váltig állítják, egyszer elaludtam egy benzinkút budijában tíz percre. Jó, ez elég amatőr megoldás volt, úgy az igazi, ha az ember futva alszik, legalább addig is halad.



Rövidebb távon egyszerűbb a sztori, ott a magasan tartott pulzus miatt nem nagyon marad energia gondolkodni, hiába erőlködöm. Ha az a kellemetlen szitu állna elő, hogy pánikrohamot kapok (mert előfordul), és nincs nálam nyugitabi, sem pedig egy véletlenül elrejtett feles, akkor megváltozik a dolog, persze. Először is, mi a bánatot csináljak?


Szálljak ki, kérjek segítséget, vagy mi.


Nem egyszer volt ilyen. Előfordult a jó kis hegyi marcsinál, hogy hátra volt még bő óra, s a susnyás közepén kapott el a pánik. Se pia, se teló, se pénz, semmi. Már le akartam szólítani egy biciklist vagy egy kutyasétáltatót, hogy ne haragudjék már, de épp mindjá' meghalok, legyen olyan kedves mentőt hívni, hátha kapok egy dupla adag lónyugtatót, aztán valahogy leszenvedtem magam az egyik pontig, és mondom, kérek inni, lehetőleg hatvanfokosat, de a fiatalember mondja, szóltam volna előre, a laposüveget otthon hagyta. Vagy két hete egy félmarcsin, az uccsó három-négy kilométeren csapott le rám derült égből villámcsapásként a pánik.


Jobb híján elkezdtem számolni. Ha háromszázig elszámolok, az olyan öt perc. A Katica-csoportos kissrác mondta, hogy el tud számolni végtelenig. Dicséretes dolog, mert én kétszáznál mindig megunom, és újrakezdem.



Szóval, ezek a kellemetlen neurotikus tünetek merőben ki tudják zökkenteni az embert a már megkezdett gondolatfolyamatból. Ide tartoznak még a hirtelen előtörő természetes szükségletekből adódó helyzetek, amelyek azonnali megoldást követelnek. Mert bármilyen heroikus is elképzelni, hogy épp átszakítod a célszalagot, ha budira kell menni, akkor nincs mese, az felülír mindent, és bekapcsol a bio GPS, hogy hol található a legközelebbi klotyólelőhely vagy legalább egy kevésbé frekventált helyen lévő bokor. S ha azt gondolnánk, hogy a tél végeztével nem kell már százas papírzsepit vinni futásra, az nagy tévedés, mert elkezdenek bagzani a bokrok, fák, és lehet filózni, ugyan melyik gyászos gaz terem éppen, hogy az ember taknya-nyála megint egyben az allergia miatt, ami kitart olyan októberig.


Bevallom, már jó ideje retroheteket tartok, és miközben a telón játszom valami gagyi játékot, a háttérben megy a „Maunikasó”, és sajnos edzések alkalmával rendre előjönnek eme kulturális összejöveteleken elhangzott dialógusok („Én lefürödtem tegnap, te birka, oszt a pürészagot érzem rajtad” – és még sorolhatnám). Mindemellett szoktam szitkomokat kitalálni saját magam szórakoztatására, még meg is veregetem a vállam, ez milyen jól összerakott monológ volt, meg kellene örökíteni; persze otthon már elfelejtem, meg amúgy is lusta vagyok gépelni, így Prusikin Iván bódult kalandjai Chicago utcáinból valószínűleg sohasem lesz semmi. De mivel nem vagyok jó fej, természetesen nemcsak ilyen mókás sztorik jutnak az eszembe, hanem hogy a hídon – és kábé sehol – az emberek nem tudnak rendeltetésszerűen gyalogolni, valamint újabban szlalomoznak ezen a drabális segwayen, s egyéb beazonosíthatatlan közlekedési eszközökön, mert sétálni már snassz, és felmerül az ötlet, nem kellene-e napalmot dobni a Szabadság-hídra – csak éppen sajnálom a hidat, mert az meg jól néz ki. A többi agresszív gondolatomról inkább nem számolnék be, nem akarok még egy szociopata BNO-kódot is bezsebelni, már így sem tudok ennyi számot megjegyezni.


Szóval, tényleg érdekelne, ki mire gondol futás közben, s bár tudom, a gondolatok általában röpködnek, bízom benne, hogy a sör magasztos gondolata mindenki elméjében és szívében előkelő helyet foglal el, különben mi értelme lenne az egész hacacérának.


Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik